trauma/írás

Török Bori: Foodforsoul

Másfél éve vagyunk együtt, de egyszer se mondta, hogy szép, vagy csinos lennék. Egy szaros bók se hagyta el a száját soha. Régen mennyi csinos ruhám volt! Most felvenni se tudnám egyiket se: nincs hova, nincs mire.

A kamrában állok a nyitott hűtő előtt, a kezemben egy villát szorongatok, az ujjaim ráfehéredtek. A kiáramló hidegtől folyik az orrom. Szipogok. Meredten bámulom a kajával teli dobozokat, amikbe előző nap főzött rakott karfiolt kiadagoltam a következő három napra. Mélyeket lélegzek, nagyokat nyelek. Éhes vagyok. Olyan éhes vagyok, mintha a büdös életben egy kurva falat kaját nem kaptam volna. Eszembe jutnak a terapeutám szavai: ha jön az éhség, vizsgáld meg, honnan jön! Baromi könnyen beszél. Hogyan jellemezhetném azt, az érzést, hogy meghalok, ha nem ehetek most azonnal?? Mi másra vágyhatnék a kaján kívül? A szex sem hiányozhat, tegnap este még az is volt..

Persze, előtte két hétig nem volt semmi. Tegnap aztán megelégeltem a dolgot, kozmetikushoz mentem, kiglancoltam magam, aztán éjjel, tükörsima bőrrel, illatosan bújtam hozzá a takaró alatt. Először eltolta a kezem, de simogatni kezdtem a belső combját, azt nagyon szereti, és végül engedett.. Még most is a fülembe cseng a hangja: „Gyere, ülj rám és élvezz egy nagyot.” Szíven szúrt minden egyes szó, de arra gondoltam, meg kell értenem, ő esténként mennyire fáradt, hát legyen. Csak feküdt közben, szinte mozdulatlanul, a kezeit a combomon pihentette. Miután elmentem, magához húzott, megcsókolt. „Finom volt?” –kérdezte. „Hát persze” – válaszoltam. Legördített magáról, megpuszilta a homlokom és egy percen belül már horkolt is, azt sem várta meg, hogy az ő örömét is kiteljesítsem. Az emlékre szorítani kezd a mellkasom, érzem, hogy a pulzusom az egekbe szökik, a hideg ellenére a villa markolatára ráizzad a tenyerem.

Egy szempillantás alatt köd száll az agyamra, mintha az elmém már nem is lenne jelen, nyitom a legnagyobb dobozt. Csak egy falatot, annyi is elég lesz. Csak az ízeket had érezzem… Nyílik a doboztető, mélyre szánt a villa a rakott karfiolba, azonnal utat tör a számba. Euforóia ömlik végig a testemen, már szinte perverz borzongás. Még! Csak még egy falatot… És a villa újra meg újra túr, szúr, sercen, koppan a doboz alján, egyre gyorsabban és gyorsabban. Már nem is rágok, csak nyelek, levegőt is alig kapok, szuszogok, mint egy disznó, zabálok, mint egy kóbor kutya. Két perc alatt kiürül az edény, rajtam a pánik és a szégyen rohan végig: a kurva életbe, ez két napi ebéd volt!

Az agyam azonnal vészhelyzeti üzemmódba kapcsol: nézem a többi dobozt, látom, hogy mind tele. Felpakolom az összest, kirohanok a konyhába, felpattintom őket, és mindegyikből teszek át valamennyit a kizabált edénybe, elegyengetem a tetejét, visszazárok minden dobozt, visszapakolok a hűtőbe, hangosan becsapom az ajtaját és egy óriásit sóhajtok.

– Mér’, mit hiszel, ha nem látja, hogy mennyit zabálsz, tán nem veszi észre azt se, hogy hízol? Idióta… Mit gondolsz, miért nem ér hozzád? Szerinted egy ilyen értéktelen disznóra vágyik egy férfi? Most is inkább zabáltál, ahelyett, hogy elmentél volna futni… Remek megoldás, gratulálhatsz magadnak! – Néma zokogás rázza a vállam, a tenyeremet a számra tapasztva ventillálok, ebben a percben jobb lenne halottnak lenni.

A gyomrom iszonyúan feszülni kezd, úgy érzem, menten felrobbanok. Bemegyek a fürdőbe fogat mosni, az szokott segíteni, legalább a kaja ízt nem érzem a számban. A tekintetem a vécére téved. Az agyam le akar tiltani: ugyan már, nem vagy te bulimiás! De a gyomromban lévő elviselhetetlen feszülés győz. Felcsapom a vécé fedelét, fölé hajolok, két ujjam már a torkomon, a nyelvemet leszorítom, a hosszú körmeimet érzem a nyelőcsövemnél. Öklendezni kezdek, a testem megvonaglik, de egy gramm nem sok, annyi se jön vissza. Letörlöm a könnyeim a nyálas kezemmel. A rengeteg ételtől és az erőlködéstől szédelegve mosok kezet, a tükörbe direkt nem nézek. Kibotorkálok a nappaliba, a papucsom hangosan csoszog a hideg kövön. Kínlódva rogyok le a kanapéra, eldőlök, magzatpózba kuporodok, lekapcsol az agyam és minden elsötétül.

Dübörgés. -Valami dübörög. -Itt a világ vége? -Csak a szomszéd… -Akkor már itthon van? -Itthon van, este van…-Úristenhányóravan??!! – Felriadok, az órára nézek: 17:30. Basszus, Zsolt  mindjárt itthon lesz! Rohanok a fürdőbe, dobálom le az elnyúlt mackónadrágot, a kajaszagú pólót, ülök a vécére, majd a zuhany alá állok, a forró víz égeti a bőröm, már vörös, de hagyom, állok mozdulatlanul, kívül égve, belül fagyottan. Kell pár perc, mire felocsúdok, zárom a vizet. Gyors törölközés, illatos olaj, szexi fehérnemű. Barna csipke, Triumph, soktízezerért. Pesten vettem, az első szexmentes hónapunk után. Bementem az üzletbe, lenyűgözött a sok csodálatos szín, fazon, csipke. Arra gondoltam, hogy nem érdekel, mibe kerül, csak tépje le rólam végre, toljon fel a falra, vágja belém a farkát és szedjen ízekre, öljön meg és támasszon fel újra, mer’ ezt én már nem bírom… Otthon aztán totál begerjedve vonultam el rejtélyesen a fürdőbe, simítottam magamra a selymet és csipkét, és sétáltam ki elé csodás sminkkel, a vállamra lágyan leomló, illatos göndör hajammal. Ez a pár lépés elég volt, hogy átázzon a vadiúj bugyim. A számítógépen pötyögött, megköszörültem a torkom kétszer, mire felnézett. Végigfuttatta rajtam a szemét, és ennyit mondott egykedvűen: „Ezért mennyit fizettél?”. Szörnyen összevesztünk. Aznap este se volt szex.

Az emléktől szorongás és bánat fog el, de elhessegetem. Gyors, egyszerű smink, szinte láthatatlan. A tükörben csak a szemöldököm vonalát látom, ahogy siklik rajta a ceruza, aztán az ajkaim fényét, ahogy végigfut rajta az olajos ujjam. Az új farmeremet veszem fel, ami leszorítja az egész hasamat. Fölé azt a piros felsőt, ami szabadon hagyja a vállam, szépen kiemeli a nyakam ívét. Ez tetszik. Szép vállam van. Nem, mintha Ő észrevenné. Másfél éve vagyunk együtt, de egyszer se mondta, hogy szép, vagy csinos lennék. Egy szaros bók se hagyta el a száját soha. Régen mennyi csinos ruhám volt! Most felvenni se tudnám egyiket se: nincs hova, nincs mire. 4 hónapja, mióta ideköltöztem, nem is voltunk sehol. Feldereng a pesti élet: hétköznap munka után színház, át se kellett öltözni, a tűsarkú a ceruzaszoknyával alap volt az irodában is. Most meg itthon home office, a színház értékelhetetlen, a múltkor csak azért mentem, hogy ne legyek itthon. Zsolt nem jön sehova: fáradt, azt mondja.

A Chanel parfümömmel fújok egyet a levegőbe, átszaladok az illat alatt. Ebben a pillanatban meghallom az autó ismerős hangját. A szívem a gyomromban, a pulzusom az egekben. Körbe nézek a lakáson: rend van, kaja a hűtőben, én illatos és tiszta vagyok. Kattan a zár, mozdul a kilincs, nyílik az ajtó. Belép, leteszi a táskáját, azt a szakadtat, ami már akkor is az volt, mikor először jött hozzám Pestre az első randin. Bevillan a kép, milyen csalódott voltam, mikor észrevettem. Még a ruha is ugyanaz: kék farmer, fekete, hosszú ujjú pulcsi V nyakkal. Jól áll neki, szépen kiemeli a széles, izmos vállát, a keskeny csípőjét. Ma már az azóta kerekpocakjára is jobban rásimul… A gatya bezzeg lóg a fenekén. Ezt hogy utálom! Nem tudom rávenni, hogy másikat vegyen. Pénzkidobás, azt mondja, van elég nadrágja, majd, ha ez elkopik, lesz másik. Eljátszom a gondolattal, hogy „véletlenül” elszakítom…

Csücsörít a szájával és cuppogni kezd: puszit küld. Ezt is, hogy utáltam az elején! Ma meg már hiányozna, ha nem csinálná. Odalépek hozzá, átölelem, a cserepes ajkaira forr a barackmagolajtól selymes szám. Elégedetten mordul egyet, köszön. Az egész testemmel rásimulok, a kezeit a derekam köré fonom kedvesen. Ott maradnak, ahová teszem őket, nem mozdulnak se jobbra, se balra, se fel, se le. Én legszívesebben belé bújnék.

Kibújik az ölelésből és egyenesen a kamrába megy, levesz a polcról egy zacskó mogyorót, belenyúl és marokkal tömi magába. Megkérdezi, milyen napom volt. Mesélek neki, mi volt a munkában, hogy megint felhúztak, de aztán sikerült megoldanom mindent, és hogy ma egymilliót számláztam ki. Szuper, mondja, ügyes vagy, és megsimogatja a karom. Iszik egy pohár vizet, kiveszi a zsebéből a telefont és bevonul a fürdőbe. Mostantól egy órán át nem látom, csak hallom a rémes hangokat, amiket a vécén produkál. Zenét kapcsolok, előkészítem a vacsoráját, sört veszek ki a hűtőből neki, megterítek. Mikor előbújik végre, bedobom a mikróba a kaját, leül, cisszen a sör, issza. Elé teszem a tányért, megpuszilom a homlokát, jó étvágyat kívánok.

– Te nem eszel? – kérdezi.

– Nem, már ettem. – vágom rá. 

A telefont az asztalra teszi, pörgeti a híreket, míg eszik, meséli, mit olvas, beszélgetünk róla, megváltjuk a világot kétszer. „Olyan okos vagy!” mondja, mosolyog és megsimogatja a karom.

Feláll, megköszöni a vacsorát, elmegy fürdeni, én meg közben elmosogatok, majd leülök egy könyvvel a kanapéra és olvasni kezdek. Fürdés után felveszi a mackónadrágját és a fehér pólóját, zoknit húz állva, egy kézzel, amit mindig kiröhögtem, hogy lehet így. Bekapcsolja a számítógépet, leül mellém a kanapéra. Míg a gép betölt, addig is a telefonját görgeti, nem néz rám. Utána a gépen pötyög, olvassa a trash híreket, aztán a pénzügyeket, az árfolyamokat. Egy kertészmérnök és egy közgazdász diplomával virágot szed Ausztriában tíz rohadt éve, reggel 6-kor indul itthonról, este 6-ra ér haza, aztán a pénzügyi blogját írja és a befektetéseit rendezi. Azt mondja, még öt év, és nem kell többet dolgoznia. Pörgeti a Facebookot, panaszkodik, hogy nem érti az embereket, mindenki utazik, meg új autót vesz, meg szórakozik. Az emberek nem gondolnak a jövőjükre, csak szórják a pénzt, eltapsolják, aztán csodálkoznak, hogy eladósodnak. Miközben beszél, felhúzza magát, alig kap levegőt, ahogy magyaráz, a hangja rekedt lesz, mint mindig, mikor indulatos.

Simogatom a hátát, nyugtatom. Mögé kuporodom, a lábaimat a csípője köré kulcsolom, az egész testemmel rásimulok, ölelem, az arcom oldalra fordítom és azt játszom, hogy együtt lélegzünk. A testünk lassan emelkedik és süllyed, hallom, ahogy lassul a szívverése, kezd megnyugodni. – Mondd el, mire vágysz, figyelek, hallgatlak, mesélj! – suttogom. És mondja: hogy ne kelljen dolgozni, hogy a pénze dolgozzon helyette, hogy neki ne parancsoljon többé senki, mert a főnöke, „az öreg” hogy megalázza mindig, hogy a maga ura legyen, és talán később egy családi ház, bele család, gyerek is lehet, kettő… Itt elhallgat. Várom, hogy folytassa: velem akar családot, forduljon felém, nézzen a szemembe, fogja a kezem, öleljen, simogasson, nevetgélve és reményteljesen vágyakozva meséljük tovább együtt a történetet. Ehelyett a klaviatúra kopog, kattan az egér, ketyeg az óra a falon, és ő hallgat. Nézek magam elé, úgy érzem, az erő kifut a végtagjaimból. Talán, ha most teljesen beléivódnék, eggyé válnék vele, talán akkor én is ott lennék abban a házban, amit fejben már épít, ami miatt nem fekszik le, csak hajnali kettőkor. Ami miatt fáradt, ami miatt „nincs idő” semmire.

Lassan összeszedem magam és elmegyek mosdani és átöltözni az alváshoz. Már levetkőzve észreveszem, hogy a hajgumim kint maradt. Törölközőbe csavarom magam, kinyitom a fürdőajtót és belépek a nappaliba. Kapkodás hangjait hallom, ruha surrogást, hirtelen mozdul a szék a padlón, odapillantok, és látom, hogy teljes pánikban rendezgeti magát. – Hát te mit csinálsz? – kérdezem. – Semmit! – mondja azon a hangon, amit úgy ismerek. Ilyenkor hazudik. Szerintem fogalma sincs róla, hogy mennyire ismerem már a különböző hangszíneit és tudom, mikor mond igazat, mikor nem. Odalépek hozzá, látom, hogy elkattintott egy másik oldalra. – Mutasd, mit néztél – kérem. Tiltakozik. Az én agyam elborul, és kiveszem a kezéből az egeret, a törülköző közben lecsúszik rólam. Ott ülök meztelenül a kanapén, kattintok, és egy maszturbáló topmodell kinézetű lány tárul elém. Ő a fejét fogja, nem szól. Nézek rá kérdően, azt mondja, csak lazítani akart egy kicsit. Teljesen összetörik a lelkem. Asszertív kommunikáció – mondja egy hang belülről, itt az idő, beszélgess vele, mire van szüksége, mi a baj! De csak annyi jön ki a számon: ezért nem szexelsz velem? Erre vágysz? Egy ilyen vékony, izmos lányra? Minek vagy akkor velem? Mire kellek én neked?

Tiltakozik, azt mondja, ez csak egy lány, ez semmi, neki nem az ilyen lányok tetszenek, tudhatnám, hiszen velem van, engem akar… Végleg a földbe döngöl. Megfogom a törülközőt és megsemmisülten sétálok vissza mezítláb a fürdőbe. A zuhany alá állok, a bőrömön futnak a vízcseppek, nem lehet látni, mennyi közülük a könny. -Holnap reggel futni megyek. Holnaptól minden más lesz.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: