trauma/írás

Török Bori: Vér

Egy rohadt éve, magányos vagyok, a pasim 3 hónapja alig ér hozzám, ebből 2 hónapja folyamatosan ömlik belőlem a vér, száz kilósra híztam, egész nap otthon ülök, mert home office-ban dolgozom, vállalkozóként véresre keresem magam (na ja…), a pénzt terápiára, személyi edzőre és istentelenül sok kajára, meg egyre nagyobb méretű bugyikra költöm, és cigire, amit titokban szívok el az erkélyen.

– Oda az asztalra üljön fel, legyen szíves! Úgy-úgy, nagyon jó! Most dőljön hátra szépen, lábakat a kengyelbe bele tudja tenni. Nagyszerű! Most csússzon előre egészen az asztal széléig, kérem! Kényelmes? Szuper, nagyon ügyes! Egy másodperc, és ott leszek, csak gyorsan berögzítem az adatait. Nevét mondja, kedves, még egyszer, és hogy hol lakik!

A feszültségtől szédülök. A rendelő fehér falairól a képek mintha rám akarnának dőlni. A női medence szerveinek anatómiája keresztmetszetben, a piros és a kék árnyalataiban, rajta nyilak mutatják az egyes részeket: uterus, cervix, vagina. Mellette pasztell kisbaba tenyérben, a másikon a tökéletes család csecsemővel, napsütésben. A férfi orrán találom meg a fókuszpontot, meredten bámulom és koncentrálok, hátha a szédülés elmúlik. A bambulásból égzengés riaszt fel: odakint vihar van, az eső veri a redőnyt. Az orromban a rendelő tisztaságszaga keveredik a kintről hozott, esőáztatta levelek illatával. Október van, este 7 óra. Fekszem az asztalon, az asztalt fedő eldobható papír összegyűrődött a csupasz fenekem alatt, ahogy előre csúsztam. Arra gondolok, hogy ilyenkor már illik-e széttárni a combjaim, vagy majd csak akkor, ha a doki erre várva elém ül. Van ilyen, hogy nőgyógyászati etikett? Könnyűvérűnek tűnök, ha magamtól kinyílok és már így várom? Végül is, egyelőre csak azt kérdezte meg, hogy ki vagyok és hol lakom…

– Egy darab vérző hús vagyok egy asztalon – gondolom magamban, miközben gépiesen diktálom a nevem és a címem. A doki írja. Fiatal, kora negyvenes, kopasz, körszakállas férfi, világító kék szemmel, aranykeretes szemüveggel. Zacher doktor jut eszembe róla. A hangja mély, megnyugtató, de a kezén a gumikesztyű ugyanolyan rémisztően csattan, mint bármelyik másik orvosén. Elém ül, helyet kér magának a mozdulataival bennem, rutinosan, kedvesen. Közben beszél hozzám és kérdez: mióta élek ebben a városban, hogy érzem magam itt, mivel foglalkozom. – Egy rohadt éve, magányos vagyok, a pasim 3 hónapja alig ér hozzám, ebből 2 hónapja folyamatosan ömlik belőlem a vér, száz kilósra híztam, egész nap otthon ülök, mert home office-ban dolgozom, vállalkozóként véresre keresem magam (na ja…), a pénzt terápiára, személyi edzőre és istentelenül sok kajára, meg egyre nagyobb méretű bugyikra költöm, és cigire, amit titokban szívok el az erkélyen. Minden este sírva alszom el. – gondolom magamban, de hangosan csak ennyit válaszolok: „Egy éve, végül is egész jól, a város gyönyörű, szakértőként dolgozom, saját vállalkozásom van.” Szégyellem neki elmesélni az egész történetet.

Úgy általában szégyellem magam. Szégyelltem magam, mikor egy kávézóban ülve egyszer csak azt éreztem, hogy szó szerint kibugyog belőlem a vér, felugrottam, de akkor már késő volt: óriási vérfolt üvöltött fel a fehér párnáról, a pincér férfi volt, még szerencse, hogy nagy táska volt nálam, óvatosan belecsúsztattam a foltos párnát, hazalopakodtam,  kimostam, és másnap „véletlenül” megint ott kávéztam, óvatosan, mintha a ruhámat igazgatnám, visszaloptam a helyére. Szégyelltem magam, mikor egy reggel Zsolt végre szeretkezni akart, világosban.  Komótosan, lassan vetkőztetett le. Nem tudom, akkorra már mióta nem érte napfény a bőrömet a lábszáramon és az arcomon kívül. Rövid előjáték után a combjaim közé térdelt, lenézett, majd döbbent arccal, ijedten nézett rám: – Vérzel – mondta, és lelankadt férfiassággal kísért ki a fürdőbe. A lepedő, de még a matrac is átázott. Kézzel mostam, hideg vízben. Mosás közben magamban szavaltam: „Ágnes asszony a patakban/Fehér lepedőjét mossa;/Fehér leplét, véres leplét/A futó hab elkapdossa.” Kurva kulturáltan fogok meghalni, gondoltam.

Szégyelltem magam, mikor az előző nőgyógyász azt mondta, azért vérzek, mert cisztám van, és azért van cisztám, mert túlsúlyos vagyok – 160 gr szénhidrát, 1200 kcal, mostantól csak ennyit ehet, az interneten talál étrendet, három hónap múlva jöjjön vissza – mondta, majd a rákszűrési eredményemet megküldte postán, az volt ráírva: „Nem jó!”.

Szégyelltem magam akkor is, mikor a kifejezetten étkezési zavarokra specializálódott terapeutám közölte, hogy elakadt velem, nem tud többet segíteni nekem, menjek szomatodrámára, az lehet, hogy hasznos lesz. A pszichoszomatika a betegségek lelki eredetét, és azon keresztül a kóros családi viselkedésmintákból eredő betegségek ok-okozati összefüggéseit is kutatja. A szomatodráma ennek egyik eszköze. Már apátiát éreztem akkor, mikor a Magyarországon ezt a fogalmat bevezető, országos hírű szakember összefoglalta nekem egy órában a gyerekkoromat kilencvenezerért, mesélt nekem az elvált szüleimről, az anyámat bántalmazó apámról, a nagymamámat bántalmazó nagyapámról, közölte velem, hogy sok harag van bennem, majd mondta, hogy ha gondolom, egy hét múlva menjek vissza, ha úgy érzem, további segítségre van szükségem. Igen, az is kilencvenezer lesz. Aznap este otthon magzatpózban feküdtem az ágyon éjjel. Zsolt már régen horkolt mellettem. Én nem tudtam aludni: úgy éreztem, mintha a petefészkeim ökölbe lennének szorítva, fájt, feszített, szorított, nyomott, mintha ülne rajta valaki, valami. Féltem elaludni, féltem attól, hogy ha elalszom, nem ébredek fel arra, ha egy újabb adag vér távozik belőlem egyenesen a lepedőre. Újabban már semmi sem volt elég a vér felfogásához, csak az éberség, annyira súlyos volt a vérzés, hogy néha csak ültem a vécén, és hagytam, hogy folyjon belőlem. Akkor már hetek óta nem aludtam rendesen, a kimerültségtől és a vérveszteségtől nap közben szédelegtem. Csak feküdtem, a könnyeim folytak az arcomonés kétségbeesetten próbáltam hallgatni a testem, beszélgetni vele: „Mondd, mit szeretnél, mire vágysz, mit akarsz? Beszélj hozzám, mi a baj! Kérlek! Kérlek. Kérlek…” A válasz kísérteties suttogásként hatott belülről, anyám hangján: „Menekülj! Menekülj!” Megrémültem. Megbolondultam? Talán engem is elér az őrület, mint anyámat? Mégis mi az isten történik velem?! Némán ütöttem a párnám, szorítottam, sírtam, haragudtam a testemre és nem értettem, miért teszi ezt velem. Nem jött több válasz.

És most itt vagyok, fekszem egy asztalon, a nőgyógyász a kezével melegíti az ultrahangos készüléket, ami egy hosszú, fehér, botszerű akármi. Megszólal: picit lehet még hideg lesz, majd bevezeti. Tényleg hideg, megborzongok. A velem szemközti falon egy monitoron megjelenik a méhem szürke-fehér árnyalatokban. Mutatja a doki, mi micsoda, mit lát, mit nem. Amit nem lát: cisztát és daganatot. Ezzel kezdi. Ez mondjuk jó. Az ultrahang után kamerával is megvizsgál. Ekkor már a vaginám és a méhszájam hús-vér valójában jelenik meg belülről a képernyőn. Émelyegni kezdek a látványtól: pár centis szakaszon vérző, pulzáló seb látszik. – Méhszájseb – mondja az orvos. Kiveszi belőlem a kamerát, leveszi a kesztyűjét, mondja, hogy öltözzek fel, aztán elmondja, mi legyen. Felöltözöm, állunk egymással szemben. Dinamikusan gesztikulál, miközben artikuláltan, hangosan beszél, magyaráz a testemről, amiben most már 32 éve élek, de még mindig nem értem, hogyan működik, pláne azt nem, miért úgy működik, ahogy. Meséli, miért vérzek két hónapja folyamatosan, mondja, hogy ne aggódjak, ismer egy specialistát Győrben, kérjek hozzá időpontot és percek alatt valamilyen lézeres eljárással hipp-hopp megszabadít ettől a csúnya sebtől, és élhetek tovább vidáman. A súlyom miatt ne aggódjak, gyönyörű és csodálatos nő vagyok, de ha szeretném, a seb eltávolítása után beszélhetünk további vizsgálatokról, és segít, ha gondolom. Az jut eszembe, hogy újabban nőgyógyászhoz kell jönnöm, ha bókot akarok. A szavai nyugtatóan hatnak rám, bizakodni kezdek, elköszönünk. Az épület előtt áll a biciklim, az eső már szerencsére elállt, elindulok haza. Az eső utáni aszfalt szaga keveredik a nedves falevelek édes illatával. Szeretem az őszt, mosolyogva gurulok a szűk kis utcánkon, elsuhanok egy kis házikó mellett: itt élt egy híres zeneszerző, egy darab történelem, gondolom, és vidáman kerekezek, a hajamat fújja a szél. Ahogy hazaérek, „Ő” már otthon vár, mesélem neki, mi volt az orvosnál, látom az arcán a reményt, mosolyog, örül, bizakodik. Azonnal bekapcsolom a laptopom és rákeresek a győri orvos nevére. Csupa szépet és jót találok róla, plusz azt az infót, hogy e-mailben is lehet időpontot foglalni. Gyorsan írok is neki. Meglepetésemre tíz percen belül jön a válasz: időpont leghamarabb következő év február 23-án, megfelel? Lefagyok. Az még 4 hónap. Négy. Hónap. Zsoltra nézek: ráncolja a homlokát, a tenyerét a szája elé teszi, fújtat. – Annyi időnk nincs, az nem lehet – mondja. Nem merek rákérdezni, mire nincs már időnk.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: