Akkor ha felébredtek, talizunk – harsogja Böbe, és a már csukódó liftbe préseli magát, karján a fáradtságtól kómás Öcsivel. Nyitom az ajtót, az én Danim is kókadozik, legalább remény van egy kiadós ebéd utáni szunyára. De nem. A lakásba lépve új életre kel, mindkét kezét a főzelékbe csapja, a krumpli a képembe folyik. Nem és nem fogadom el, hogy dönthet arról, hogy nem eszik főzeléket, nem alszik el egyedül. Folyamatosan ütközünk. Kitartó bömbölésének nem engedek, elfárad. Amíg csönd van, átpörgetem az agyamon, mi vár ránk. Böbével megszerveztünk egy kis adományozást. Nem volt könnyű, több telefon kellett, mire a gyermekotthon karót nyelt igazgatónője végül beadta a derekát, és hajlandó volt legalább találkozni velünk, és átnézni a gyerekeknek szánt holmit. Én már rég elvesztettem a lelkesedést, de Böbe bámulatos. Nyugodt, behízelgő, kitartó. Na, akkor ma délután alaposan fertőtlenített, példás rendbe hajtogatott ruhák és játékok halmával és a két kis fickóval talán átadhatjuk. Ha nem, hát nem, mi megpróbáltuk.
Böbe négykor becsenget, látom, jót aludtak, mi nem. Sebaj, indulás. Az apró kocsi csomagtartójába gyömöszöljük a bőröndöket, a két gyereket az ülésbe. Arcunkon a jótét lelkek önelégült mosolyával célra tartunk.
Megállunk az ötvenes években, a sztálini gótika stílusában épült ház előtt és csengetünk. A ráccsal fedett üvegkapu egyik szárnya résnyire nyílik, és egy fogatlan szájból elfojtott hang suttogja:
– Mit zajonganak? Itt nincs közvetlen gyerekátvétel, ide nem lehet csak úgy beköltözni! Menjenek Isten hírével.
– Hogyan? Hát mi nem akarunk beköltözni, sem a gyerekeinket átadni. Mi adományt hoztunk. A kapu kicsit sem nyílik jobban, a hang elutasító:
– Azt bárki mondhassa, aztán meg hívhatom a rendőrséget. Nem hiányzik a cirkusz.
Böbe kéri, hívja ide az igazgatónőt. A cerberus elcsoszog, visszajön és épp csak annyira nyitja a kaput, hogy bepréselődjünk.
– Itt balra és a folyosó végén megtalálják az igazgatónőt. De a kijelölt utat el ne hagyják, mert akkor én nyomban intézkedek – szól az eligazítás.
Cseszd meg, gondolom, és csak Böbe miatt nem mondom ki. Két lurkónkat lecsúsztatjuk a folyosó hipó szagú kőpadlójára, ők az eddigi szorításból szabadulva, az eléjük táruló végtelen folyosón futásba kezdenek. Nem szólunk rájuk, nincs más irány, csak az ellenszenves által kijelölt egyenes. A távolban feltűnik egy termetes asszony és a feléje rohanó fickókat kemény hangon megálljra inti.
– Itt nem lehet szaladgálni, ez egy intézmény!
Úristen, képedek el. Hát nem látja, hogy ez a két gyerek, akik alig látszanak ki a földből, az intézmény szóra egészen biztosan nem fékeznek, ahogy nem is teszik. Majd’ feldöntik a pulykavörös asszonyt, aki már ránk szórja kegyetlen haragját. Én nyitnám a szám, hogy hát ez a gyors, néma futás a kihalt a folyosón ugyan kinek ártott, mégis mit gondol, mit kellene tenniük… De Böbe elnézést kér. Nem tudtuk, hogy ezt itt nem szabad, most vagyunk itt először. Nem enyhül az asszony. Keskeny száján átprésel még néhány nevelési tanácsot, majd bekormányoz minket egy szobába. Amolyan raktár féle szűk helyiség, plafonig polcokkal, tele gyerekruhákkal, játékokkal. Átható fertőtlenítő szag, katonás rend. Az asszony becsukja utánunk az ajtót, a megtömött, szagos szoba levegője fojtogató.
– Üljetek le szépen – dörren a megszeppent fiúkra, az enyém nyomban bömbölni kezd.
Megszorul a gyomrom, mert otthon mindent átbeszéltünk, minden játékért, kinőtt ruháért harcot vívtam, aztán minden a beleegyező válasz után került a csomagba. De hát a kisfiam korántsem következetes. Arra kérem, segítsen nekem a kipakolásban. Az ötlet jó, tetszik neki, riadt szeme felfénylik, mellém áll és együtt pakolni kezdünk. Félek, amikor a dömper előkerül, el is hangzik a szemrehányás, de néhány szóra beleegyezően bólint, a dömper maradhat. A fényesre sikált piros matchboxot azonban markába szorítja, makacs tekintete elárulja, hogy ezt nem adja. Legyen. Böbe Öcsi segítségével pakol, aki szintén sűrűn kommentál egy kis gatyát vagy vicces pólót. Böbe magához vonja a kicsi fejét, valamit súg neki, a gyerek szemeiben megadó elfogadás. Ruhák patyolatra mosva, élére vasalva, egymásra pakolva. Szigorú tekintetű bíránk nem szól. Némasága dermesztő. Most akkor várunk. Ebbe a várakozásba dörren bele az asszony penge szájából a borotvaéles hang:
– Köszönjük, ezek közül semmire nincs szükségünk. Látják, tele vagyunk holmikkal. Még ezeket sem osztottuk ki. Nem vagyunk raktár. De hát én mondtam a telefonba, hogy nincs szükségünk semmire, maguk erősködtek. Sajnálom.
Nem merek felnézni, mert félek, hogy hallhatóvá válna a gondolatom: a kurva anyádat! Nem a visszautasítás bánt, hanem ahogy teszi. Nem kell értékelnie a mi gesztusunkat. Ha nem, hát nem. De hogy a két kis fickó súlyos döntéseit se értse, az féktelen dühöt vált ki belőlem. De Böbe megelőz, higgadtan kezdi a visszapakolást és kérőn az asszonyra néz.
– Ha már itt vagyunk, benézhetünk a játszószobába, csak az ajtóból, hogy köszöntsük a gyerekeket?
– Ó kérem, arról szó sem lehet. Az egészségügyi előírásaink ilyesmit szigorúan tiltanak. Induljanak kérem, vissza a folyosón, amerről jöttek – aztán rideg mosollyal jobbra el, mi balra.
A hosszú folyosó hirtelen megtelik élettel. Kettesével összefogódzva nagy csoport gyerek közelít. Kicsik, két-három évesek. Egyforma ruháik ellenére külön széplenek ki a sorból. Szőkék, feketék, barnák, ragyogók. Fegyelmezettek. Egymás kezét fogva, kettesével jönnek velünk szembe. Félrehúzódunk, Dani egyik kezével az enyémet, a másikkal a kis autót szorítja. Elhaladnak mellettünk. A fiam előrelép, és egy kócos fiúcska kezébe csúsztatja tenyerétől átizzadt kincsét.
Kifelé ballagva eszembe jut a ma déli csatánk, a képemről lefolyt főzelék és az egyedül maradás miatti bömbölés. Büszkeségem mellé bekúszik a felismerés. Dani igenis tud dönteni.