trauma/írás

Török Bori: Sárga

A hátsó ülésén gyerekek ültek és nevetve mutogattak a szennyes, szürke vízben gázoló mezítelen lábakra, ám Anna mit sem törődve velük igyekezett minél hamarabb a szemközti, harmadik emeleti kis lakása felé, miközben meleg törölközők lebegtek a szemei előtt.

Anna a gép előtt állt, mindkét kezével rátámaszkodott, hosszú, barna haja az arca előtt himbálózott. A bal lábával kilépett a sötétbarna, műbőr mokaszinjából és a lábfejével megdörzsölte a jobb vádliját. Fájt az egész napos rohangálástól az irattártól a szkennerig. Oda-vissza-oda-vissza minden nap, akár százszor is. Meredten bámulta, ahogyan a gép ritmusosan, zajosan szívta be egymás után a papírokat, majd fordította át a másik oldalukra, hogy azt is beolvassa. A neonfényben úszó iroda csendes volt körülötte. Ahogy elütötte az óra a délután négyet, a kollégáinak szinte egyszerre esett ki a ceruza a kezéből és indult haza azonnal. – Hiába, péntek van. Fiatalok, hadd menjenek – gondolta magában, és egy hangosat sóhajtva megigazította az orrán a halvány borostyánszínű, vastagkeretes szemüvegét, ami szinte elveszett a világos arcbőrén és nem illett a kerek, lapos arcához. Ma is ő volt az utolsó a hatemeletes irodaépület első szintjén, mint minden nap. – Innen csak felfelé vezet az út – mondták neki az állásinterjún 15 évvel ezelőtt, mikor harminc évesen bekopogtatott a sötétbarna ajtón, amin ez a felirat állt: „Adatrögzítés”. Nagy szüksége volt az állásra. Akkor már 3 hónapja volt munkanélküli, egy havi lakbérrel tartozott, már ki akarták lakni a XVI. kerületi apró, egyszobás lakásból. Az előző munkahelyén 10 év munkaviszony után közölték vele, hogy a létszámleépítés miatt a főnöknek be kell érnie kettő titkárnővel három helyett, sajnálják, de rá esett a választás. Nem elég ambiciózus – mondták neki – ennyi év alatt többet vártak volna, de a főnök szerette, mert ő főzte a legjobb kávét, nem tudja, ezek után mit fog kezdeni nélküle, a felmondási idő alatt lesz szíves megtanítani a kolléganőket rá, mert ha a „nagyvezér” nem kap jó kávét, kibírhatatlan és dühöngeni kezd, igazán tudhatná. Mosolyogva emlékezett vissza, hogy direkt rossz receptet adott az ott maradt Gizellának. -Igya meg a főnök, amit főzött – gondolta, és a kárörvendés édes hullámai öblögették a lelkét.

Pedig alapvetően békés, csendes természetű volt, pont, mint az apja. Meleg szívvel gondolt a ráncos, napfénytől cserzett bőrére, a földtúrástól kérges, eres kezeire, a meleg barna szemeire, amik fáradt szeretettel és aggodalommal tekintettek rá, mikor bejelentette: elköltözik a kis faluból a nagyvárosba, szerencsét próbálni. Legalábbis az apjának azt mondta, azért hagyja ott a szülőfaluját, hátha Pesten teremnek babérok neki is. Mesélte volna el annak a drága jó embernek, mi volt a Pistával? Hát nem. Beleszakadt volna a szíve, mint ahogy ő magának bele is szakadt.

A Pista. A drága jó Pista. -Hogy dögölne meg, meg vele együtt az a ribanc is! – mondta ki hangosan, miközben egy vastag iratköteget tűzött át az óriási tűzőgéppel, amire rá kellett ütnie, hogy átvigye a kapocs az összes papírt. Elszégyellte magát. Hogy is gondolhat ilyet?! Hiszen a Pista egyszerűen csak azt választotta, ami neki jobban tetszett. Aki. Bocsánat. A Rózsit. Rózsi szőke hajú, gyermektelen özvegyasszony volt, csodálatos kék szemekkel, mindig vörösre rúzsozott ajkakkal. Mellbimbóig kigombolt köpenyéből az óriási mellei lengedeztek a felvágottak fölött, ahogy a hűtőbe mélyen behajolva osztotta a parizert a csemegepultban a népnek napi hat órában. Pont abban a hat órában, amikor a Pista is dolgozott a hentes pultban. Anna aznap délután a kasszában blokkolta az árut, épp egy Piros Mogyorós akadt a kezébe, pont olyan, amilyet a Pista hozott neki mindig a randevúikon, mert tudta, hogy imádja a csokoládét. Eszébe jutott az este, mikor a Pista azt ígérte neki, hogy ha felveszik Szegedre a Tescoba a friss hús osztályra osztályvezetőnek, elveszi feleségül. Mosolyt csalt az arcára az emlék, ahogy a férfi csillogó szemekkel meséli, hogy a pénzből milyen csodálatos kis házikót fognak venni a falu szélén. A raktárban nyitott rájuk, miközben önfeledten keféltek. Úgy érezte, kinyílik a föld a lába alatt és zuhanni kezd a végtelen mélységbe, csak zuhan és zuhan, soha véget nem érően. Mikor felocsúdott, nem tudta eldönteni, hogy a fájdalom nagyobb-e, vagy a szégyen. Később egyértelműen a szégyenre szavazott. Nem tudott ott élni tovább, és végignézni, ahogy ezek ketten összebútoroznak a Rózsinak a férjétől örökölt, szép kádárkockájában, aminek tetves rózsák nyíltak a homokos előkertjében. Így esett, hogy fogta a kis bőröndjét, a megtakarított pénzét, és felköltözött Budapestre, hátha oda nem jutnak el a pletykák. -Majd csak lesz valami, olyan még úgy se volt soha, hogy ne lett volna semmi – gondolta. Az apja mondta ezt mindig. Azt is mondta, az embernek csak egy szerelme lehet az életben, akitől a halál se választhatja el soha.  Már 5 éve, hogy meghalt, Anna anyja mellé temették.

Anna az utolsó papírköteget is visszavitte az irattárba, gondosan a helyére tette, majd az ajtót becsukva nagy levegőt vett. Végre! Hétvége! Visszagyalogolt az asztalához, ami alatt hívogatóan várta a vadiúj, kényelmes bőrcipője, amit a születésnapjára vett magának tegnap egy fél vagyonért, a megtakarított pénzéből. Örök darabnak ígérkező, tompa orrú, kényelmes, marhabőr, kis sarokkal, csodás mélybarna színben, ami jól illik a ruhatárában lévő sárga-kék-barna színekhez. Szinte minden ruhája ezekből áll, mint ahogyan ma is: sárga, rövid ujjú pamut felső, lábszárig érő sötétkék szoknyával. Elégedettséggel töltötte el a kényelem és a praktikum találkozása. Néha nézte a kolléganőit, hogyan öltözködnek, és magában elborzadt, ahogy elképzelte, hogy azokban a semmi kis miniszoknyákban, a csupasz combjukkal leülnek a villamoson a székre, ahol előttük talán épp egy hajléktalan vizelt maga alá. Levetette az irodai cipőjét, felvette az utcai topánkáját, a barna oldaltáskáját átvettette a vállán, lekapcsolta a villanyokat és bezárta az ajtót. Lent Józsi, a 70 éves, ősz hajú, vén kéjenc portás várta. – Ma is kiskegyed az utolsó, Annácska! Hat óra van, tessék most már gyorsan hazamenni és készülni a randevúra! – kacsintott rá vigyorogva a megmaradt fogaival. Anna zavarba jött és kényszeredett mosollyal viszonozta az évődést, majd igyekezett minél gyorsabban kijutni a forgóajtón az utcára.

– Még szerencse, hogy május van és már nem sötétedik korán.- gondolta, és kirontott az utcára, ahol szinte ledöntötte a lábáról az esőszagú, erős szél. Felnézett az égre: hatalmas, szürke felhők tornyosultak a város felett. Hideg esőcseppeket érzett a fedetlen karján, megszaporázta a lépteit, hogy minél gyorsabban eljusson a Déli pályaudvarra, ami pont szemben volt az irodaházzal, ahol dolgozott. A pályaudvaron a metróállomás mellett egy cigányasszony hangosan üvöltözött: „Ernyőt tessék, esernyőt tessék!”. –Elképesztő, ez a nő reggel még tulipánt árult.- futott át az agyán, majd a mozgólépcsőhöz sietett, ami lassan vánszorogva vitte le a metróhoz. Hallotta, hogy befut járat, mellette balról az emberek rohantak lefelé, a lépcsőn lökdösődve. Soha nem értette, minek úgy rohanni, mikor pár perc múlva jön a következő. Leérve az Örs vezér tere felé tartó járathoz vette az irányt. A kocsi hangos csipogással jelezte az ajtók záródását, ha siet, még eléri, de minek. Megvárta a következőt, ami 4 perc múlva már meg is érkezett. Felszállt, leült az első ülésre az ajtó mellé. A kocsiajtó pár perc múlva bezáródott és lassan vánszorogva megindult az alagút felé.

Az Örsön már zuhogott az eső. Anna útközben elővette a fekete alapon fehér pettyekkel díszített ernyőjét a táskájából, készenlétbe helyezve az ölében tartva várta, hogy befusson a metró a végállomásra. A kocsiból kiszállva végighaladt a peronon, leszaladt az aluljáróba, átsietett rajta, majd felkaptatott az „E” kijárathoz vezető lépcsőn, nyitotta az ernyőt, már indult volna tovább, mikor az eszébe villant: a cipő! Lenézett a lábára tökéletesen illeszkedő, csodálatos marhabőr lábbelire, ami szinte kérlelte: csak vizet ne! Felkapta a fejét, körülnézett, és látta, hogy az utcán hömpölyög az esővíz, a hirtelen jött tavaszi záport a csatornák fuldokolva próbálják elnyelni, hasztalanul. Negyvenezer. Ennyibe került a cipő. A fizetése majd’ negyede, fél évig spórolt rá. Mikor megvette, szinte szégyellte magát, hiszen a szülei soha nem engedhettek volna meg maguknak ilyen luxust. Így értékeli, hogy ő megkaphatta? Hogy már az első napon eláztatja? Hirtelen ötlettől vezérelve lekapta a lábáról a cipőket, majd a táskájába dobta őket. Női táska, mindent elnyel, ezért van – gondolta, majd elindult a zebra felé, aminek a túloldalán a kis panellakása várta. Ennyit kibírok, az esővíz legalább lehűti a fáradt lábaimat, meg amúgy is azt mondják, a mezítláb való járkálás jót tesz – győzködte magát. A zebrán a felgyűlt esővíz már szinte tóvá alakult. Anna kikerült egy fekete, ránézésre jó drága autót, ami ráállt a fehér csíkokra. A hátsó ülésén gyerekek ültek és nevetve mutogattak a szennyes, szürke vízben gázoló mezítelen lábakra, ám Anna mit sem törődve velük igyekezett minél hamarabb a szemközti, harmadik emeleti kis lakása felé, miközben meleg törölközők lebegtek a szemei előtt.

A lakásba érve, a nedves esernyőjét a sarokba dobva azonnal az apró panelfürdőbe rohant, a kád szélére ült bedugta a lefolyót és meleg vizet kezdett engedni a lábaira. A langyos víz is forrónak hatott, ahogy az esővíztől fagyossá hűlt lábait elérte, felszisszent, de kitartott, amíg azt nem érezte, hogy már valamennyire felengedett, a kedvenc mézes szappanjával lemosta a maradék piszkot is, majd átfordult a kád szélén óvatosan, a jobb kezével a kéztörlőért nyúlt és megtörölközött. Elégedetten nyugtázta, hogy az ilyesmit is túl lehet élni, nem nagy ügy. A cipő megmenekült, Anna az előtérben álló cipőtartóra tette, mosolyogva megsimogatta. Bement a konyhába, ami egy aprócska lyuk volt csupán, egy hűtővel, egy tűzhellyel és egy pici konyhaszekrénnyel, beépített mosogatóval és az ablak alatt lévő egyszemélyes asztalkával, egy székkel. A hűtőhöz ment, kivette a tegnap este saját magának sütött kis tortát. Csokoládé, a kedvence. Összefutott a nyál a szájában, eszébe jutott, hogy utoljára délután egykor evett. Az edényszárítóról elvett egy villát, majd a tortát a konyhából az aprócska szobába vitte, amelynek a közepén egy fekete ikeás asztal volt, középen napsárga terítő futott végig rajta, erre tette rá a tortát, majd a sötétkék, sárga párnával dísztett, ággyá alakítható kanapé melletti kis asztal fiókjából egy bonbonos dobozt vett elő. A dobozban szám gyertyák hevertek színes összevisszaságban hirdetve Anna egyedül töltött éveinek múlását. Kiválasztott közülük egy aranyszínű 4-est, talált hozzá egy fehér színű 5-öst, és a gyertyákat a tortába szúrta. Elővett a fiókból egy doboz gyufát, meggyújtotta a gyertyákat és leült a kanapéra. Pár pillanatig merengve bámulta a lángokat. Az asztalon lévő képre nézett, ami kopott, barna keretbe foglalta a szüleit az esküvőjük napján. Édesapja magas, szögletes állú, egyenes tartású, bal kezében fehér kesztyűket tart, száján visszafogott mosoly, arcáról a boldogság ragyog, ahogyan jobb kezével átkarolja az Audrey Hepburnre megszólalásig hasonlító édesanyját. Sosem értette, két ilyen gyönyörű embernek hogyan lehet egy ilyen alacsony, széles csípőjű, tompa arcú lánya. Kamaszkorában azzal vádolta a szüleit, hogy örökbe fogadták. A képet a kezébe vette és ajkaival finom csókot lehelt a hideg üvegre. Visszatette a képet, elfújta a gyertyákat, nem kívánt semmit. A villával és a tortával a kanapéra kucorodott, belevágott az egész süteménybe, és jólesően falatozni kezdte.

Leave a Reply

%d