Hallom, ahogy fordul a kulcs a zárban. Hazajössz. Úristen, mindjárt kinyitod az ajtót, és itt leszel, érzem a szívem kalimpálni, az egész testemben szétárad valami izé, mi ez, nem tudom, két másodperc és előttem vagy, mit csináljak, minden erőmmel próbálok nyugton maradni, ülve maradni, nem szabad téged a nagy lelkesedésemmel elijeszteni, úristen, nyitod az ajtót, most már tényleg nem bírom, forr belül minden, éget, meglátom a lábfejed, a combod, az egész tested, megtelik nyállal a szám, alig bírom nyelni, úristen mosolyogsz, az illatod szétárad a szobában, fekete bors, igen, meg mandarin és fenyőfa, de főleg só, mintha a testedből állandóan áradna a sóillat, gyerekkorod boldogsága az óceánparton, kis halam vagy, megszólalsz, hello, a hangod búg, érzem a szívem beleremegni, feladom, lehetetlen téged méltósággal hazavárni, loholok az ajtóba hozzád, körbeugrándozlak , megnyalom az arcod, kis halam vagy, harapdállak, még megérkeznél, mondod, a kezeddel tolsz el, úgy jelzed, hogy sok vagyok, hogy hagyjam abba, lebiggyed a szám széle, de még egy utolsó nyalok az arcodon, hát jó.
Hirtelen semminek nem lesz értelme többé. Csalódottan és tanácstalanul bóklászom a szobák között. Az idő végtelennek tűnik, mintha ezelőtt a napos délután előtt nem lett volna reggel, meg éjszaka. Mintha örökre besütne a nap a szobába, mintha nem lenne kiút a gondolatból, hogy sok vagyok, hogy megint nem tudtam nyugton maradni, hogy állandóan elijesztelek a lelkesedésemmel. Elnyújtózom a kanapén. A szemem sarkából figyellek. Hátha szólsz, hátha hívsz, hátha mondod, csináljunk együtt valamit, hátha hozzám érsz, minden alkalommal reménykedem, amikor elmész mellettem, hogy hozzám érsz, ez már a harmadik, de ki számolja, és megint nem értél hozzám. Behunyom a szemem, azon gondolkozom, hogy büntetsz-e vagy csak nem érdekellek. Azt hiszem, azt mondanád, hogy csak túlreagálom.
Nem tudom, mikor váltam a nődből a kutyáddá. Magamat is meglepem, hangosan mondom, neked címezve, a kanapén elnyúlva csukott szemmel. Nem mondasz semmit. Miért nem mondasz semmit. Görcsbe állnak az izmaim, egymáshoz szorítom a két fogsorom, érzem, ahogy kezdi elönteni a fejemet a vér. Az nem lehet, hogy nem hallottad. Felülök a kanapén, belenézek a szemedbe, úgy mondom, sokkal hangosabban, már az első hang után érzem, hogy nincs mit tennem, érezhető lesz a harag a mondatomban: nem tudom, mikor váltam a nődből a kutyáddá. Megnyertem a tekinteted. Összehúzod a szemeidet, szigorúnak tűnsz. Veszekedni akarsz megint, kérdezed. Felállok, azt érzem mozognom kell, ki kell mozognom a feszültségem, nem szabad ordítanom, gondolom, nyugodtnak kell maradnom, a szoba egyik feléből megyek a másikba, a másikból az egyikbe, rázom a kezem, hátha kimegy az ideg belőle, mély levegő, mit feleljek, nem jut eszembe semmi. Beszélgetni akarok, mondom végül, én nem akarok beszélgetni veled, ha így beszélsz, felelsz, nem tudom türtőztetni magam, te sehogysem akarsz beszélegetni velem, vágom vissza erőből, gondolkodás nélkül, ignorálsz, mondom, és azt is, hogy már nem érdekellek. Sóhajtasz, kifújod a levegőt a szádon, hangosan, mintha direkt hangosabban fújnád, mint ahogy általában szoktad. Abban ugye egyetértünk, hogy ez a hangulat nem a legalkalmasabb a beszélgetéshez, kérdezed lassan, ez sem, válaszolok, megnyomva a semet annyira, amennyire csak bírom.
Kimegyek a teraszra, lekuporodom a földre, a csempe hideg, elfekszem, a nap ragyog, forró, majdhogynem éget. Látom a lehunyt szemem pilláit, érzem, ahogy rám száll egy légy, mozgok kicsit, elmegy. Megint csak a gondolataim maradtak. Látom a gyerekkori házam kertjét, az esti eső cseppjeit a zöld fűszálakon, a lehullt cseresznyéket a fa alatt, érzem az édes ízét, ahogy köpöm ki a magot. Látom az üres utcánkat, csend van, senki és semmi nem jár mifelénk. Látom a házunk, csak a régi bútorok nyikorognak benne, apám elhagyott minket régen, bátyám követte, anyám máshol jár, kis dolgozószobája falaival takarja be magát az éjjel. Látom kutyánkat, a kerítés mellett, a kocsibeállónál búsul, látom, ahogy mellé fekszem, próbálom vele együtt venni a levegőt, de nem megy, neki gyorsabban és kevesebb oxigén kell, kisebb a szíve, gondolom. Beszélni kezdek hozzá, a cseresznyefát ki akarja vágni az anyám, panaszolom, ő felkel, alulról látom nagyfejét, szimatolja az arcom, érzem a bőrömön a nedves orrát, csikiz, nevetek. Simogatni kezdem nagy bundáját, ő harapdálni kezd, elhúzom a kezem, elkapja, erősebben harap, azt hiszi, csak játszom.
Kijössz te is a teraszra. Nem nézek rád, te nem szereted a kutyákat, mondom, hangosak és nyálasak neked, hirtelenek, buzgók és békétlenek. Nekem az embereket nehéz szeretni, soha sehol nincsenek, ha jönnek is csak mennek, ha megjelennek, rögtön eltűnnek, magukat követik és maguk felé tartanak. A kutyád vagyok vagy semmid, mondom, játszásból haraplak, hozzád dörgölőzöm, ha útban vagy, hátulról rád ugrom, csak ezt tudom, így tanultam meg lenni. Megint nem szólsz semmit, az óceánban látlak, elmerülsz a mélyben, elnyeli alakodat a kékség. Bemegyek a teraszról, üres a ház, csak a szekrények nyikorognak, üres az utca, a város, a világ, gondolom, csak a gondolataim vannak, mások senkik.