A hónap szerkesztői novella

Ochtinszky Judit: A kutya

Teljesen hülye vagyok, mit keresek itt két gyerekkel és egy vadidegen kezelhetetlen kutyával, hogy fogom hazavinni, és mi lesz, ha nem sikerül, mit fog szólni Rozi gondolatfolyammal a fejemben a lehető legnyugodtabban mondtam Rozinak, hogy ne féljen nem lesz semmi baj, simán hazavisszük.

Nézem a fekete csempére hullott tengernyi rozsdavörös szőrt, ahogy szabályos körvonalat rajzol a kutya teste köré. A test már nincs itt, csak az elhullajtott bunda jelzi, hol feküdt mielőtt a karomban bevittem az ajtón túlra. Az orvos nem nézett rám, amikor átvette tőlem. Rutinosan tette az asztalra az ernyedt testet, a nővér pedig gyors mozdulattal szúrta be a tűt. A kutya nem ellenkezett. A hirtelen orromba kúszó fémes szag az ázott rozsdát juttatta eszembe.

  • Várjon kint. Mindent megteszünk.

Két órája próbálom megszámolni a szőrszálakat, de folyton belekeveredem. A cipőm orrával lökdösöm szét az egyben kihullott csomókat, hogy lássam pontosan hány szálból áll. Kétszáztizenhét, kétszáztizennyolc…

  • Havasi doktorhoz tetszik várni? – szemem sarkából látom a talpig kötöttruhába öltözött nénit a bojlertestű, barna kutyával, ahogy a közelembe szuszogják magukat. A bojlertestű egész közel jön hozzám, és gyanakodva körbeszaglássza a lábamat, ezzel teljesen összekuszálva a szőrszálmintázatot.
  • Nem, kétszáztizenkilec – felelem kurtán, majd szépen visszaterítem a szőrszálakat, a láthatatlan fekvő kutya körvonalában, és elölről kezdem a számolást.

A pult mögött unottan bámészkodó kék nővérruhás fiatal lány felhúzott szemöldökkel néz rám, majd odasúg valamit a másik asszisztensnek. Neki fekete macskafejek vannak a rózsaszín ruháján. Rozi doktor nénijének lila volt a ruhája tavaly nyáron a kórházban, apró halak úsztak az élénk színű anyagon. Rozival azokat számoltuk hangosan, amíg bevezették neki a branült. Rozi szerint az volt addigi életének az egyik legfájdalommentesebb ilyen jellegű beavatkozása. A kutyák szerintem nem tudnak számolni, és ha jól tudom akkor nagyjából színvakok is. Persze nem igazán értek hozzájuk.

A kutya a lányom miatt lett.  Évekig sikeresen halasztgattuk ezirányú vágyának beteljesítését kicsi a kertünk, a társasházba nem szerencsés, csak konfliktust szül, majd ha elköltözünk egy nagy kertes házba és hasonló indokokkal, és közben bíztunk abban, hogy idővel kinövi ezt a kutya dolgot.

Meglett a kertesház. Rozi a elköltözés előtt napokig ölelte a régi lakás hűvös falait, az összefirkált padlót, és zokogva sírt a kis kert dúsan zöldellő füvébe hasalva. Az utolsó hajnalon a málnabokrok leveleit simogatta, miközben duruzsoltam a fülébe, hogy ott végre lehet saját kutyája.

Beköltöztünk, és Rozi megnyugodott. A kutya kérdést a berendezkedés, a kert rendberakása és mindenféle még előtte feltétlen elintézendő fontos dolgok hátráltatták.

Nem akartam kutyát.  Viszolyogtam a gondolatától is. Széttúrja kertet – mert mindenképp kint tartjuk majd, bent minden csupa kutyaszőr lenne – sétálni kell vinni, tanítani kell, meg oltásra járni vele, nem lehet tőle nyugodtan kiülni a kertbe kávézni, mert folyton körülöttünk fog tekeregni, és minden és mindenünk kutyaszőrős lesz. Húztuk az időt, ősz lett, majd tél, és végül egy tavaszi kedd reggel Rozi rám nézett.

  • Anya, mikor lesz kutyám? Négy és fél éve várok rá.

A fürdőszoba falai hirtelen dőlni kezdtek felém, szűk lett a tér, kiléptem az ajtón, és megígértem, hogy a születésnapjáig szerzünk egy kutyát. Eljártam vele menhelyre, kinéztünk egy bozontos, szakadt és nagyon félős mudit, hetekig jártunk szelídíteni. Nem sikerült. Majd megfelelő fajtákat kerestünk. Mindenki tanácsát meghallgattuk, ezt ne, mert túl makacs, azt meg azért ne, mert kiszámíthatatlan, az nem jó gyerek mellé, az túl nagy Rozinak, nem tudja majd sétáltatni. Regisztráltam mindenféle örökbefogadós oldalra, naponta pörgettem végig több száz örökbeadandó kutya képét Rozi születésnapjának vészesen közeledő árnyékában. Végül megláttam. Aránytalanul nagy fülű, róka-szerű kutya olyan tekintettel, amiből tudtam, hogy ő lesz az. Ezt a kutyát még a rókaimádó fiam is elfogadja majd. Ózdra mentem érte a két gyerekkel. A férjem pár napig külföldön volt. Ő még nálam is kevésbé akart kutyát. Gondoltam, mire hazaér már hozzánk szokik majd az állat.  Az ideiglenes befogadó más kutyákat ajánlgatott, amiket jobban lehet kezelni, bírják a pórázt, a sétát és egyébként is.

  • Ki fogja hátul tartani? Lehet, ugrálni fog. Nemigen szeret ám autózni ez a jószág!

Teljesen hülye vagyok, mit keresek itt két gyerekkel és egy vadidegen kezelhetetlen kutyával, hogy fogom hazavinni, és mi lesz, ha nem sikerül, mit fog szólni Rozi gondolatfolyammal a fejemben a lehető legnyugodtabban mondtam Rozinak, hogy ne féljen nem lesz semmi baj, simán hazavisszük.

De Rozi nem félt. Olyan harmóniában sétáltak a póráztól addig össze-vissza ugráló kutyával a kocsiig, amit az örökbeadó valamiféle jelnek tekintett. A kutya választ gazdát állítólag.  A kutya mozdulatlanul, hang nélkül ülte végig a háromórás utat. Mindkét gyerek elaludt közben.

A kötöttruhás néni leül velem szemben. Rápillantok, és elfelejtem hol tartok a számolásban. A kutyája a lábához heveredik, és engem bámul. Zavaró a tekintete. Hirtelen érezni kezdem az ujjaimon a nő ruhájának anyagát, mintha megérintettem volna az ugyanabból a szivárványfonalból készült rövid ujjú kötött felső, kötött szoknya és kötött táska valamelyikét. Az a fajta fonal ez, ami tarka ugyan, de a belőle megkötött ruhadarab színe mégis valami meghatározhatatlan koszosbarna egyveleget képez, és mélyről jövő egyhangúságot áraszt.  Figyelem az elképzelt érintéstől bizsergő ujjaimat és a belőlük előkúszó sok éve mélyen eltemetett emléket. Anyám ágyterítőjét simítom lassan. Füst és nedves kutyaszőr tapad hideg ujjaimhoz. Érzem a lakás súlyos, rothadó almaszagát. A kötött anyagot Anya kutyájának szőre borítja. Undorodva seprem le kezemről miután ránctalanra igazítom a takarót a kihűlt ágyon. Anya kutyája órák óta nyüszítve sír az üres ágy alatt, felállok, kimegyek a házból, becsukom az ajtót, becsukom a kaput, megyek az utcákon, tereken, sarjadó kukoricaföldön, anyám keserű könnyeiben mosom meztelen lábam, a felhőkből szívom magamba a tisztaság illatát, és nem gondolok a felpuffadt testére.

  • Nincs esetleg egy zacskó magánál, kedveském?  – a kötöttruhás nő hangjára az orromhoz emelem ujjaimat, és megnyugodva szívom magamba a levendula szappan tiszta illatát. Húsz éve csuktam be anyám fonnyadt almával, kutyaszőrrel, füsttel és az elhagyott nők fájdalmával telített házának ajtaját. Mozdulatlan és áthatolhatatlan szenvedésfátyolt hagytam a házban, amit anyám egész életén át növesztett maga körül, hogy eltakarja magát előlem.
  •  Tudja, a nyestek miatt. Elvinném azokat a kutyaszőröket – és a kötöttruhás nő hosszú, repedezett ujjaival a mi kutyánk kihullajtott szőre felé bök. –  Bobbynak alig van már szőre. Persze csak ha magácskának nem kell.

Szó nélkül kotrom össze cipőmmel egy kupacba a rozsdavörös pamacsokat.

A nő háta nehézkesen hajlik, alig éri el őket. Segítek neki. Erőltetnem kell, hogy ne álljak neki kényszeresen számolni a szőrszálakat, csak dobáljam zacskó híján a kötött táska zsebébe. Miután végzünk, a nő elégedetten ül vissza helyére. Én pedig nézem az üres padlólapot. Megszólal a telefonom. Suttogva hadarom a férjemnek, hogy a kullancscsípéstől kapott valami idétlen nevű betegséget, zöldséggel kapcsolatos a szó, de nem jut eszembe. Vérátömlesztésen van már két órája, és hogy még nem, nem tudja Rozi, még iskolában van szerencsére, és még én sem tudok semmit, mi lesz, nem biztattak, és igen, jó lenne, ha hozna egy üveg bort hazafelé, meg kenyeret is, és nem tudom, hogy fogjuk Rozinak megmondani, és azt sem, hogy mit kell majd neki megmondani, és hogy már nem bánom, hogy Vuk folyton a veteményesbe végzi a dolgát, hiába magasítom a kerítést naponta, és már nem bánom a sok szőrt sem, csak Vuk aludjon mostantól bent, már ha… A férjem nyugtat, de hallom a hangján, hogy ő is aggódik. Hazafelé megígéri, hogy vesz egy benti kutyafekhelyet. Letesszük a telefont.

  • Babézia, kedvesem, babézia, de ne aggódjon az én Bobbymnak is volt.  Egy hét, és el is felejtik majd. Kér egy cukorkát?

Viszolygok a táskából előkotort sztaniolba csomagolt kis cukorkától, nem akarok arra gondolni, hogy oda szórtuk az előbb a szőrcsomókat. Mégis elveszem a néni tenyeréből.

  • Ugye jó? – és ő is bevesz egyet a szájába. Hangosan cuppant vele, majd felnevet és rám kacsint. Én is felnevetek, és majdnem cuppantok egyet, de észreveszem a rózsaszín ruhás nővért, vagy asszisztenst, nem tudom, ahogy meredten néz először a nénire, majd rám, az ajtó nyílik.
  • Vuk gazdáját kérem!

 Felpattanok, zavartan kettéharapom a cukrot, és meglepve érzem, ahogy szétárad a számban az édes zöldalma íze. Vuk fáradt, de rajongó tekintetét látom meg először, és akkor már tudom, hogy nem lesz semmi baj.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: