trauma/írás

Csákvári Lili: Tangó

Már egy ideje szar volt. Jó szar volt. Egyedül voltam, úgy igazán, komolyan egyedül, kirakva a világba. Pénzem alig, saját lakás sehol a távlatokban. Mikor lesz így gyerekem?

Az argentin tangó szinte egyedülálló a társastáncok között abban,
hogy nincsenek benne előre megszabott (és így a nő által kiszámítható) lépésminták.

– De neked nem lenne jó, hogyha együtt lennénk – mondta R.

– Ne aggódj, nem is akarok veled lenni – válaszoltam.

– Én már nem akarok több gyereket, van már három. Te biztosan akarsz – győzködött tovább. Feleslegesen, hiszen nem volt miről meggyőznie.

– Igen, persze, de nem most, nem így és nem tőled – válaszoltam már-már nevetve, teljesen őszintén.
Ilyenekről beszélgettünk könnyedén az éjszakában, hazafelé hozzám, nem is értettem, miért.
Meg a gyerekeiről. Hogyhogy nem találkozik velük gyakrabban. Hiszen a gyerekei.
Nem is értettem, miért.

Aznap éjjel teherbe estem.

Kétezertizennyolc október tizenharmadika.
Kétezertizennyolc november tizenhetedike.

A két dátum közötti idő kellett ahhoz, hogy teljesen elvesszek és a leghűtlenebb ember legyek önmagammal. Négy hét, hogy mindent elengedve lebegjek csak valami légüres térben, kapaszkodót keresve, reménytelenül. Nincstelenül.
Hogy egy férfival ebben az állapotban belekezdjek valamiféle meghatározhatatlan kapcsolatba, amiben aztán érzelmileg annyiszor a földhöz vág, szétroppantja a csontjaimat, elvágja a torkom, késeket döfköd a húsomba és lehúzza az összes réteg bőröm, hogy azt higgyem, ezt nem lehet ép ésszel túlélni.
És aztán még egy év, hogy egy új élet, egy kislány apró lépésenként visszabillentsen ebből a megcsalt, meghazudtolt, elhagyott emberségem előtti magamba. Egy annál is valóbb felnőtt önmagamba.

Már egy ideje szar volt. Jó szar volt. Egyedül voltam, úgy igazán, komolyan egyedül, kirakva a világba. Pénzem alig, saját lakás sehol a távlatokban. Mikor lesz így gyerekem? És hogyan? Minden, amit kitaláltam, elterveztem, vágytam, semmivé lett. Még a lehetősége is. Ősz lett, hideg lett és sötét, egyre terebélyesedett bennem a magány. A kilátástalanság. Először csak az ujjaim feketedtek el, aztán húzódott fel a karomban, a vállaim gömbjében, fel a nyakamon, a torkomban, és így tovább. Kezdett elviselhetetlen lenni.
Ilyen sűrű homályban kezdtük. Feketén. Jött, mint a drog.

Hétvége, szokásos menetrend. Kocsmázás, ivás, beszélgetés, aztán menjünk táncolni, hogy kieresszük a gőzt. Vagyis hogy oldjuk egy kicsit a szorongást. Egész héten vártuk ezt. Tegyünk kicsit úgy, mintha teljesen jól lennénk. Először S.-val voltam itt, minden más volt, voltak perspektívák, valamennyi stabilitás. Egyszer egy december huszonhatodikán a barátnőmmel, A.-val lejöttünk ide, tök részegen. Igen, karácsonykor. Aztán a S.-val való szakítás után itt ismertem meg G.-t. Venezuelai. Nyár volt. Hőség. Ő pedig laza és könnyed, mégis olyan intenzív volt a vele való együttlét. Sokat beszélgettünk. Egy héttel később ugyanezen a helyen a pincében szexeltünk, mit sem törődve azzal, hányan járkálnak fent. Már nem szólt a zene. Vigyáztunk, hogy halkak legyünk. Lerángatta a nadrágomat és a bugyimat, megfordított és odanyomott a falhoz. Felfestett a pince testnedvekkel és mocsokkal teli vásznára. Szopjál le, nézett rám aztán. Nem. De lihegve végignéztem, ahogy az ondója a padlóra kerül, miközben a fenekem a koszos falat érintette. Régóta tartó szomjúságomat csillapította. Tele lettem kékeslila foltokkal. Megjelölt. Sokáig kimerevítve élt bennem ez a kép, ott maradtam, mint egy vakuvillanás után egy forma a fehér háttéren. Lassan tűnik el.

Emlékszem, azon a hétvégén, amikor megismertem R.-t, a kocsmázás előtt elmentem fodrászhoz. Nagyon akartam valami változást, annyira utáltam már a bőrömben és az életemben lenni. A. azt mondta, fel sem ismert az utcán, amikor találkoztunk. Se a hajamat, se a ruhámat, se az embert. Csak egy-egy képben van meg az az este. Sok alkohol, szar zene, tánc. Sötétség és halvány fénypontok. Nem lehetett beléjük kapaszkodni. Viccelődés. Még tánc. Még alkohol. Kóválygás. Néhány régi ismerős. Flört. Frida Kahlo. Megfogja a fenekem, megcsókoljuk egymást. Magabiztosnak tűnhetek, talán annak is érzem magam. (Pedig milyen botrányosan, koldusként reménykedtem már végre valami boldogságban!) Fantasztikusan jól csókol. Nem is tetszik. És milyen jó magas. Magányos sírás a kijáratnál. Levegő kell, szédülök, majdnem hányok is. Talán az eső is csöpög. Jön az sms, kár, hogy hazamentem. Nem is mentem haza. Kísérj el, szarul vagyok. Tizenhét év, ennyivel idősebb nálam. A hazafelé úton elszakítom a hátizsákja cipzárját, ahogy egy félig kész épület falához nyomom csókolózás közben. A ház kapujában hezitál, hogy feljöjjön-e, de aztán csak. A lakásban pedig kinyögi, hogy jaj, amúgy barátnője van, de annyira nagyon tetszem neki. Fogmosás közben kezdek kiabálni vele, hogy akkor mi a faszt keres itt, húzzon haza, úristen. De nyavalyog (ő az áldozat ugye), nekem meg elegem lesz, szóval végül csak annyit mondok dühösen, hogy akkor döntse el, mit akar, ne szenvedjen. Leveszem a ruhám, úgyhogy úristen, marad. Délelőtt ébredek szétesve, belealudtam a szexbe, ami amúgy is csak részben működött. Ő sehol, csak két üzenet vár a telefonomban. Hogy mennyire elképesztő vagyok és muszáj még találkoznunk! Mosolygok, jól esik. De nem érdekel. Megyek hányni. Rég nem hánytam. Nagyon hideg van. Vajon hányadik vagyok a sorban, akinek ezt mondja?
A másikban azt írja, most esett le neki, hogy korábban már találkoztunk, még a nyáron, úristen, én vagyok az! Már akkor belém zúgott! Egy haverjával voltam aznap. Én emlékeztem. Úgy néztek rám ők ketten akkor, úgy méregettek, a lábfejemtől végig az utolsó hajszálam végéig, mint egy darab húst. Spanyolul beszéltek, hogy ne értsem (persze, hogy tökéletesen értettem mindent, ahogy a szemükkel darabokra szedtek és felfaltak, az túl volt bármilyen emberi nyelven). Akkor ez kellett, húsnak érezni magam, akit nagyon akarnak. Lubickoltam a tekintetükben, csillogott a szemem és nevettem. Bizsergető volt. Az a haver G. volt. A venezuelai. Talán miatta is kellettem aztán neki ennyire. Ennyire.

Később rengetegszer megkérdeztem magamtól, hol voltam akkor valójában én? Ki volt az a kurva isten, aki bent tartotta őt a lakásban és nem hajította ki az ablakon, amikor elmondta, hogy van valakije, a biztoseztismegkelltapasztalni mottója alatt? Ki volt az az isten, aki eltépte a határaimat és mindent hagyott, hogy hagyjak, mindent átengedett rajtam, parttalanul? Gyökeret vesztettem. Nem tudtam vigyázni magamra többé, nem voltam ura a saját életemnek. A végtelen magány istene lakott akkor nálam. Bennem. Ez már nem én voltam. Vagyis dehogynem, ez is én voltam, és mégsem.

Azt nem értettem később sem (főleg később), hogy lehet, hogy én még ezek után találkoztam vele néhány nap múlva? Józanul, előre megbeszélve. Nem is akartam, de valami hívott, lökött oda hozzá. Mentem. Azt mondogattam, kíváncsi vagyok, mit tud mondani egy férfi, aki amúgy kapcsolatban él. Mert sosem voltam még ilyen helyzetben.

Borzasztóan zavarban volt, rázogatta a lábát, állt egyikről a másikra, alig bírt rám nézni. Én viszont halálosan nyugodt voltam. Az rögtön kiderült, mennyire nem vagyunk egy világ: se amit az emberi kapcsolatokról, a családról gondolunk, se ahogyan élünk, se politikai vagy társadalmi nézeteinket tekintve, nem vagyunk egyformák. Sőt tökéletes ellentétek. De vitatkozni vele, egy ilyen művelt, intelligens emberrel beszélgetni a zenéről, a művészetekről, az irodalomról felemelő volt, ez visszavonhatatlanul vonzott hozzá.
Egy mondatára tökéletesen emlékszem arról az estéről. A válaszára, mikor megkérdeztem, ha nem szereti a barátnőjét és megcsalja, miért nem hagyja el? Ennek nincs értelme. Nem fogok azért szakítani vele, hogy aztán három hónap múlva te szakíts velem, neked úgysem lennék elég, ő meg vén szar koromig ki fog tartani mellettem, mikor tolókocsiban ülök betegen, akkor is. Egyáltalán nem értettem. Akkor még. Aztán megint nálam kötöttünk ki, a szex megint nem ment igazán, megint úgy hagyott otthon, hogy aludtam.

Volt még néhány ilyen este, találkoztunk valahol vagy átjött hozzám. Egyszer mint egy kivert kutya, úgy kullogott utánam a gangon, mikor hazaértünk, lemaradva kissé a sötétben, lehajtott fejjel, ázott hajjal, mint aki új gazdihoz próbál csapódni. Csak fogadják be. Én mentem elöl, kulccsal a kezemben, hogy ajtót nyissak, épp azt ecseteltem neki dühösen, mennyire keveset keres ma egy pedagógus Magyarországon (ezért se akarok most gyereket, nem érted?), és ez mennyire felháborító, kurvára igazságtalan, a megbecsültség teljes hiánya. Mire ő halkan, de drámaian valahonnan a háttérből: egy hős vagy. Jézusom. Olyan alamuszi módon ejtette ki ezt a szarságot a száján, hogy le akartam üvölteni a fejét, le a második emelet korlátján keresztül. De ezt is félresöpörtem inkább. Bejött hozzám. Megint. Szánalmasan, hízelegve, kóboran. Dehogy vagyok hős, csak rettentően hülye.

És mégis, egyre jobb volt együtt lenni, így is. Imádtam az üzeneteit, a szenvedélyét, a zenéket és a verseket, amiket küldött, a filmeket, amikről beszélgetni lehetett vele. Az első az Amadeus volt, amit együtt láttunk. Kívülről tudta az egészet. Egyszer eljátszotta rajtam a kedvenc versét, azt a női lábakról szólót (imádta az enyémeket). Lassan, a verset spanyolul suttogva haladt felfelé zongorázva a testemen. Csodálatos volt. Nevettünk, őszintén. Annyira boldog pillanatok voltak, hogy néha elgondolkodtam, éltem-e már át ilyet, így, más férfival? Beszélgettünk Borgesről, Márquezről, a latin-amerikai irodalomról. Mondtam neki is, olyan volt vele lenni, mint ahogy Szabó Lőrinc írja a Csókban. Annyira jól csókolt, mint soha senki. Meztelencsigák vagyunk egymáson, egymásba gabalyodva, mondta ő. Tényleg szárnyakat növesztettem ezekre a percekre. Percekre.

És aztán egyre rosszabb is volt. Éreztem, kezd igazán zavarni, hogy barátnője van, fájt, hogy nem vagyunk csak mi ketten és többet együtt és egyáltalán, én ki vagyok és hol vagyok? Már nem volt érdektelen, fontos lett akkor is, mikor nem voltunk együtt, akárhogy tagadtam, magamat is megerőszakolva. Próbálkoztam látszólag könnyedén távol tartani magamtól az egész formálódó történetet, élni amúgy az életem, még ha épphogy csak kaptam levegőt, a tengerszint felett egy centivel. De szép lassan megéreztem a súlyokat és süllyedni kezdtem. Gyűlöltem, hogy köszönés nélkül megy el, hajnalban, titokban. Hogy reggel nem velem kávézik, még ha mást nem is csinálnak azzal a másik lánnyal. Lassan kezdtem beismerni, hogy igazából a szeretője vagyok valakinek. Undorító. És fájdalmas. Egymás után kétszer is mandulagyulladásom lett. Az a gyerekkoromból annyira ismerős sajgó fájdalom a torkomban, a végtaggyengeség, a lüktető vörös fejfájás. A testem egyértelműen jelzett, mégsem hallgattam rá, pedig már akkor és ott is teljesen tudatában voltam, mit akar mondani: ezt kurvára be kéne fejezni. Betegen dolgozni se tudtam menni. És mégis hiányzott. Tényleg hiányzott, ilyen kevés idő után is. Az illata állandóan az orromban, a dalok a fülemben, az intenzív, mély, barna tekintete, az érintése helyét is szinte ki tudtam magamon tapintani, ha rágondoltam, de muszáj volt kizárni. Haragudtam rá, de még inkább magamra. Vagyis inkább gyűlöltem magam. Családra, anyagi biztonságra vágytam mindennél jobban, helyette ezt teremtettem magamnak. Néha hangosan, szinte levegővétel nélkül sírtam a nyomorom felett. Minden, amire annyira vágytam volna, végtelen távolságra került. Egy kemény csomónak éreztem az életemet, magamat, amiből nincs elmozdulás.

Ezt az életképtelenséget adta nekem R. is. Csak nem fogtam fel úgy igazán. Képtelennek lenni szeretkezni. Még most sem tudom teljesen értelmezni ezt a mondatot. Pedig megtapasztaltam, újra és újra. Vágyakozni, olyan erősen, szinte koldulni, de valami istentelenül, már-már könyörögve magamban az égnek, valami csodáért, hogy egy felnőtt férfi belém hatoljon végre, keményen, ahogy annak lennie kéne, ne csak kívülről ízlelgessen, akármilyen jó érzés, töltsd már ki az űrt, ez nem elég.
De képtelen rá. Ez az ember meg se tud dugni. (Vajon így is szeretőnek számítok?) Rémesen érzem magam, annyira dühös vagyok és annyira szánalmasnak látom őt, esetlennek és gyengének, sajnálom és közben undorodom is (mármint magamtól), hogy nem képes felállítani a farkát. Magamat is utálom, hogy még mindig ölelem így is. Ordítani akarok. Hiába próbálkozom a testem összes porcikájával, hiába nyújtom a kezem, a szám, a nyelvem, a nyálam, hiába a hangom, a lihegésem, az izzadság a bőrömön, ahogy hozzá érek, hogy éreztessem, mennyire borzalmasan vágyom rá, bárminél jobban.
Mind hiábavaló.
Jó. Akkor beszélgessünk. Hátha az segít. Simogatlak, biztos szorongsz, feszült vagy, izgulsz, esetleg lelkiismeret-furdalásod van, nem akarod bántani a barátnődet, ezért nem tudsz teljesíteni.
Semmi.

Két hétig nem találkoztunk, azt hittem, végleges lesz. Megint írt, hogy mikor látjuk egymást legközelebb. Megmondtam neki, hogy nem akarok többet találkozni, megmondtam többször, megírtam sms-ben, ez így nagyon szar, neki barátnője van, én meg egyáltalán nem erre vágyom. Felejtsük el egymást. Ez volt az ellene való küzdésem. Meglepően fájdalmas volt. Még nagyobbra tágult bennem a sötétség, de tudtam, hogy ez a jó döntés. Pillanatnyi józanságot éreztem. Nem is értem, kinek tartottam magam, mi a faszt akartam én ettől az embertől, valakitől, aki mással van együtt tíz éve, akit soha nem szeretett, aki mégsem akar engem eléggé, aki ennyit tud nyújtani, szeretőt akar, de fel sem áll neki rendesen, hazug és gyenge, egy tönkretett kisfiú?

Újabb hétvége, szokásos menetrend. Kocsmázás, ivás, beszélgetés, tánc. Ünnepeltünk. Egy munkahelyi hosszú és stresszes megpróbáltatáson voltam túl aznap. Olyan megkönnyebbülést éreztem utána, hogy az egész testem szó szerint emelkedett pár centit. Sosem tapasztaltam ilyet korábban. Vagyis persze átvitt értelemben használtam a képet, de fizikai valójában soha. Hajnali négykor jön az üzenet: hiányzol. Két hét csönd után. Pontosan tudtam, hogy ennyi volt a kitartásomnak. És az ünneplésnek is. A. nézett rám, próbált szigorú lenni, biztos, hogy ne menj oda, szard le, maradj itt velünk, de hát ő is tudta, tök feleslegesen mond bármit. Biztos, hogy odamegyek. Annyira automatikus volt, ahogy már álltam is fel, nem is éreztem, csak vitt a lábam ellentmondást nem tűrően. Minden meg volt írva már. Körülbelül egy perc múlva ott is voltam, aztán meg együtt nálam. Szex közben ölelkezve a fülembe suttogja, hogy szeret. Nyilvánvaló faszság, emlékszem, már akkor is ezt gondoltam. A barátnője már vagy tízszer hívta, az ágy mellett rezgett a mobil, ő meg félig bennem (ugye már amennyire félignek lehet nevezni az erekció hiányát) a telefonjának: kurvaanyád, ne hívogass már. Én meg ekkor is valószínűleg csak lebegtem valahol a testemen kívül. De főleg a lelkemen kívül, amiért ez nem zavart eléggé. Mintha nem hallottam volna. Csak öleltem.
Aznap reggel, mikor elindult haza, megkérdeztem tőle, hogyan hozott össze három gyereket így, működésképtelenül? Borzalmasan mérges voltam rá, nem hittem el, hogy ennyire nem megy, sokadszorra se. És utáltam magam, hogy ennek ellenére is újra meg újra találkozom vele. Ő röhögött idiótán, hogy hát nem tudja. Hát akkor még én sem tudtam. Azt főleg nem, hogy így is terhes lettem aznap éjjel. (Mert hát ki erőlteti az óvszert, ha így is alig áll fel neki.) Fáradt vagyok, késő van. Máskor sokat ittam és szívtam, ezért van, mondta. Megint máskor az volt a magyarázata, hogy mindenkivel ez van az elején. A barátnőjével is ez volt. Aki iránt elkezdek érezni valamit, azzal mindig ez van. Hát akkor még ezt sem értettem, valójában mit jelent. Biztos, hogy nem orvosi gond? Biztos, mosolygott.

Pedig voltak próbálkozásaim. Kísérletek az úgymond rendre. Egy héttel korábban apámmal találkoztam a Gozsdu udvarban. Csendben és a maga szokásos módján szigorúan várt rám. Nem is szigor ez, csak szorongással és akadozva kezd el beszélni a bajokról, és ez nála ilyen arckifejezésben ölt testet. Talán mert hét éves koromban kikerült a mindennapjaimból, és csak a második hétvégéken voltunk együtt. Nehezen találja a határokat, mennyit mondhat, mennyit mondjon. Mennyit ne. Persze valahol még mindig azt érzem magamban, már megint mit csinálhattam. Magasan és elegánsan állt ott a szemüvegében a Dob utca sarkán. Szerencsés, még alig kopaszodik és nem is őszül. A szemem tényleg az övé, bár erre csak mostanában döbbentem rá. Mert az arcom körülötte teljesen az anyámé, ez késleltethette a megértést. Én kértem, hogy fussunk össze, találjunk ki végre valamit, hogyan oldjam meg az anyagi dolgaimat, szedjem már össze magam, a minimális fizetésemből mégis hogy fogok megélni, de a tanítást nem akarom otthagyni, mi lesz így velem, kezdek nagyon mélyre jutni, nem látok már semmit és egyszerűen nem tudom, mit csináljak. Üvölteni tudtam volna, a kilátástalanságomat ki magamból, hogy valaki segítsen már kimászni az árokból, teljesen el vagyok veszve, az orromig ér a szar, nem kapok levegőt, hát nem veszitek észre. De csak a könnyeim hullottak némán ott a széken ülve, lehajtott fejjel, a gőzölögve hűlő teába. Apám nem tudta (vagy nem akarta) a maga valójában meghallani a segélykiáltásomat. Kedves volt, adott néhány tanácsot, de fogalma sem volt, hogy igazából mi zajlik bennem az asztal túloldalán.

Azt terveztem, hogy karácsonyra veszek R.-nek valami jelképeset, kettőnkről szólót, és elköszönök tőle. Lezárom, végleg, muszáj, én nem ez vagyok és nem ezt akarom. Milyen jó lesz így kezdeni az újévet. Addig volt még néhány hét. Készültem rá fejben és lélekben is, készültem a szabadulásomra, közben próbáltam élni az életemet, a hétköznapokat szokásosan. Vele volt még pár ugyanolyan köröm: elutasítás, aztán részeg megérkezés oda, ahol épp volt. Sötétség, szenvedély, pár perc boldogság, majd újra sötétség. Nem láttam ki a magam homályából, alig tudtam érzékelni valamit a növekvő feketeségemből, de az ő körvonala legalább néha felderengett, és ki lehetett venni az alakját. Ezt mondtam az egyik ülésünkön N.-nek is, a pszichológusomnak, a teljes elmerülés szélén. Néztem a kisgyerekeknek berendezett szoba padlóját és csak megrántottam a vállam: legalább néha átölel valaki éjszakánként. Ezt megértem, válaszolta csöndesen.
R. jött és jött és írt és akart engem. De azt nem értette, nekem mi nem jó. Legalábbis úgy tett.

Karácsonyig nem jutottam el ebben az állapotban. Egyszer csak nem jött meg az egyébként mindig pontos menstruációm. Rájöttem, hogy terhes vagyok.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: