koffer novella

Bernscherer Tibor: Beara Peninsula

A ház az egyik vízbe nyúló szirtjén áll és én esküt tettem, hogy ha a fene fenét eszik is, megmártózom az Atlanti-óceánban. Hozzáteszem, hogy nekem a sportuszoda úszómedencéje is hideg és az itt eltöltött tizenhárom év alatt egyszer sem úsztam a tengerben.

Engedjétek meg, hogy egy szó szerinti és átvitt értelemben is lélegzetelállító helyre invitáljalak benneteket, ahol tavaly nyáron töltöttem pár napot, és ahonnan bátrabban, “Óceán-avatottan” és kissé remegve az ételmérgezéstől tértem haza.

Ez a hely a Creativity Cabin nevet viseli. Írországban található, ahol tizenhárom éve élek. Az életem ugyan Dublinban és annak környékén tart, ahol ugyancsak akad látnivaló bőven. Mint például Howth halászfalu a ma is működő Baily világítótoronnyal, ami elsőként jelezte a helyi lakóknak az angol hajók közeledtét még az 1916-os forradalom előtt. Kicsit északabbra Malahide ékszerdoboz-szerű kikötője vagy délre a méltán “Írország virágoskertjének” nevezett Wicklow megye két, egymástól független, de egy turista útvonal mentén fekvő ikertava Glendalough-ban. Igen, ennek, és még rengeteg más helységnek a neve is kimondhatatlan. Ennek legékesebb példája mindjárt Írország legmagasabb pontja, az 1038m-en fekvő Carrauntoohill, a MacGillycuddy’s Reeks-en. Na ugye?

De térjünk vissza az ösvényre, amelyet szeretnék bemutatni. Ez a hely az Atlanti-óceán partján található, tőlem pontosan 405 km-re West-Corkban. Ó, West-Cork! Írország szerelmeseinek valószínűleg nem mondok újat azzal, hogy West-Cork a szigetország egyik legcsodálatosabb helye. Egy filmes kollégám azt mondta egyszer róla, hogy ha ott forgatsz, és elhajítod a kamerát a vállad felett, akkor is gyönyörű képeket veszel fel. Maximálisan egyetértek vele. Az ország nyugati fele, az úgynevezett “Vad Atlanti Út” részét képezi, amely 2500 km-en húzódik a durván csipkézett, leszakadt sziklákat mardosó, türkizkék Atlanti-óceán partja mentén, érintetlen vidékeken átívelő, a zöld minden árnyalatában pompázó füves fennsíkokkal és mesébe illő, végtelen homokos-sziklás partszakaszokkal váltakozva.

A Creativity Cabin Cork városától délnyugatra fekszik a Beara-félszigeten. A városból kiérve hamar magunk mögött hagyjuk a civilizációt, amint a kétsávos út fél sávvá alakul, ahol ugyan ki van téve a nyolcvanas tábla, de a biztos halál vár arra, aki ezt a sebességet próbálja tartani. Felváltva kerülgetünk birkákat és helyieket, akik biciklivel közlekednek a józan ész határait jócskán túllépve mindezt egy kacskaringós, alig-alig belátható úton, ahol ha egy nagyobb autó – netalántán autóbusz – jön szembe, az egyiknek félre kell húzódnia, hogy biztonságosan elhaladhassanak egymás mellett. Erre a manőverre még a büszke írek sem képesek. Ilyen, és ehhez hasonló kacskaringós utakon kell mindössze 140 km-t megtenni, de ez majdnem annyi időt emészti fel, amennyit a Dublin-Cork távolság, tekintve, hogy ott végig az unalmas autópályán közlekedünk.

Az út legszebb része kétségkívül a Healy Pass, amelynek tetejéről teljes hosszában, madártávlatból csodálhatjuk meg a völgyet beterítő, mohás sziklákkal, csörgedező patakokkal és henyélő kecskékkel tarkított kacskaringós utat, amely egyben választóvonalként is szolgál Kerry és Cork megye között.
Apró falvakon hajtunk keresztül, ahol a helyiek rendszerint előre integetnek, még a fiatalabbak is. A falvak között hatalmas legelők, erdők, apró, élettel teli füves lankák terülnek el.

Az én történetembe itt jön be Írország halászati iparának kiemelkedően fontos falva, Castletownbere. Ezen a halászfalun keresztül lehet eljutni a Creativity Cabin-hoz, amely ennek a kirándulásnak végpontja lesz. A falu még télen is tele van élettel. Halászhajók érkeznek, indulnak a forgalmas kikötőből, ahol Írország halas boltjainak nagy része szerzi be a friss tőkehalat, lepényhalat, ördöghalat és más helyi finomságokat. Aki ezt nem tudja megérkezése pillanatában (mint én), az bemegy a szupermarketbe és vesz egy műanyag vödör seafood chowder-t, ami amolyan tejszínes halpaprikásnak felel meg paprika nélkül. Nevezzük egész egyszerűen “halpörinek”, amelyben vegyesen található zöldség és pazar halféleségek. Na nem a szupermarketes verzióban, attól ebben az esetben én egy jó alapos gyomorrontást kaptam, ami aztán tönkre is tette az elfogyasztása utáni három teljes napot. Így jár, aki nem friss árut vesz egy olyan helyen, ami friss árujáról híres. Le se tagadhatom, hogy angyalföldi vagyok. Ide nekem a mélyfagyasztott bélszínrolót!

De megint előreszaladok, az “utolsó vacsoráig” még volt egy teljes napom. A Google Maps szerint öt óra az út Dublintól a Creativity Cabin-ig, ez valójában inkább hét órát vesz igénybe, ha az ember meg -megáll, és miért ne tenné, ha egyszer akármerre néz, gyönyörű tájat lát?
Castletownbere-ből ismét egy kacskaringós úton lehet tovább haladni, de itt már valóban csak egyetlen sáv található, és azt kell beosztani az azt használóknak mindkét irányban, így 20-25 km/órás sebességnél többel nem érdemes próbálkozni.

Nagyjából fél óra, és elénk tárul a tulaj, Anne háza, melynek tövében található a kis ökokabin. Cipőt levenni, odakészített papucsba bebújni, időszakosan felbukkanó pofátlan macskát elviselni. A kis lak egy szobából, egy nappaliból és egy kis fürdőszobából áll, belső borítása teljes felületén fa. A nappali sarkában acélkályha, alatta bekészített tüzelő. A bejárati ajtótól jobbra hatalmas ablak, kilátással az Atlanti-óceánra. Mindent szelektíven kell gyűjteni, a papírt újrahasznosítják gyújtósnak, a műanyag palackokat, dobozokat havonta egyszer elviszik. Ez a hely valóban távol van mindentől. Este olyan sötétség van, amilyet csakis távol a várostól tapasztalhat az ember. Ha valaki úgy dönt, hogy meztelenül jár az érkezésétől a távozásáig, a tulajdonos és háziállatai kivételével nem kell tartania kíváncsi szemektől. A legközelebbi bolt Castletownbere-ben található. Tudjátok, a hánytatós falu.

A nap, amelyen simán infarktust kaphattam volna, de nem kaptam.

Izgatottan ébredtem, az érkezés estéjén nem volt idő igazán körülnézni. A hajnali levegő friss, ropogós volt, az óceáni pára hamar felszállt, és a napsütés korán beborította a hullámok által évszázadok alatt megtépázott sziklás partot. A ház az egyik vízbe nyúló szirtjén áll és én esküt tettem, hogy ha a fene fenét eszik is, megmártózom az Atlanti-óceánban. Hozzáteszem, hogy nekem a sportuszoda úszómedencéje is hideg és az itt eltöltött tizenhárom év alatt egyszer sem úsztam a tengerben. A tulaj a délutáni órákban elvitt a háztól nagyjából ötven méterre lévő partszakaszra, ahol a fiával fürdőzni szoktak. Csak három tehenet kellett kikerülni az úton, nem volt megerőltető. A fürdés annál inkább. A víz tiszta volt és egész egyszerűen látni lehetett a hőmérsékletét. Baromi alacsony volt az a hőmérséklet. Juj, de alacsony volt. Ezt persze csak én gondoltam, Anne és fia úgy ugrottak bele a vízbe, mintha egy kellemes hőmérsékletű jakuzzi várt volna rájuk. Nekem erre nagyon rá kellett készülnöm. Ez nem a Dagály volt. Körülbelül tíz percig tarthatott, amíg felturbóztam magam annyira, hogy elképzeltem a mozdulatsort, ahogy majd elegánsan beugrom a vízbe. Ebből az lett, hogy megálltam az első lépcsőn és kékre vált fejjel néztem, ahogy az asszony búvárkodni kezd. Biztos pikkelyei voltak. Nem engedhettem, hogy puhánynak tartsanak, nagy levegőt vettem és megállás nélkül besétáltam a lépcsőn, majd elrúgtam magam onnan. Abban a pillanatban megállt a világ számomra. Tüdőmből kiszaladt a levegő és úgy éreztem, mintha egy három számmal kisebb acél inget adtak volna rám, amiben képtelenség levegőhöz jutni. Egyszerűen lehetetlen volt lélegezni. Megfordultam és hálás voltam, hogy csak karnyújtásnyira lehettem a lépcsőtől, mert olyan gyorsan én életemben nem jöttem ki vízből, mint akkor.

Írországban sportot űznek a hideg vízben való megmártózásból, versenyeket rendeznek, hogy ki bírja tovább, azt hiszem, ez egy külön kaszt, aki erre képes. Némelyek esküdnek arra, hogy így kell indítani minden napot.  Mintha az ember nyomna egy reset gombot – mondják. Kár, hogy engem nem kérdeznek meg erről, szerintem a szívinfarktus gombot nyomják meg reggelente, de miután felöltöztem, és újra elkezdtem érezni a testem, marha bátornak éreztem magam. Anne maradt még azért fél órát, hogy érezzem magam még rosszabbul. Vagy mert élvezte a fürdőzést.

A következő három napomat az aznap este pecsételte meg, amikor elfogyasztottam a halételt. A másnapi pára felszállásból én már semmit nem láttam, a fejem a vécében lógott, és ott is maradt három napig. Időközben a helyszín változott, másik hotel, másik szoba, nagyobb klotyó, de az érzés ugyanaz maradt, és a Netflixen kívül semmi jó nem történt velem. A harmadik napon úgy éreztem, hogy ennek az égvilágon semmi értelme nincs, tévét otthon is nézhetek a saját ágyamban, nem kell nekem ehhez még fizetnem is a szobáért, így aztán bemásztam a kocsiba és lassan hazamentem.

Ez nem az első és nem az utolsó vadregényes kaland volt, amit a nyugati parton töltöttem, korábban voltam már Írország legdélnyugatibb csücskében, a pompázatos Mizen Head-en, bejártam már Valentia Island-ot, ahonnan lehet látni a Star Wars egyik forgatási helyszínét, Skellig Michael-t, de jártam már Malin Head-en is, ami pedig a legészakibb pont Donegal megyében, és amiről azt tartják, hogy nagyon tiszta időben egész Skóciáig ellátni onnan. Erről nem tudok nyilatkozni, de történetnek sem utolsó.

Ha valaki Írországban jár, azt tudom tanácsolni neki, hogy szorítkozzon a minimális időt tölteni Dublinban és annak környékén (3-4 nap bőven elegendő erre) és tartogassa energiáit, pénzét, idejét a Vad Atlanti Út felfedezésére, amely kilenc megyén ível keresztül és életre szóló élményt tartogat. Hacsak nem eszik az ember romlott halat.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: