trauma/írás

Török Bori: Kaja

Nem emlékszem, mikor szoktam le a sírásról, vagy arról, hogy egyáltalán kérjek valamit. Talán egy vasárnap történt.

Van egy fotó, anyám és apám állnak rajta egymás mellett anyám keresztapjának Bács-Kiskun megyei házának szürke ablakánál. Apám hórihorgas testére illik a szürke öltöny, borotvált arcát két oldalt barkó szeli ketté, oldalt elválasztott, dús haja szinte beleolvad a napbarnított arcbőrébe. Anyám apám válláig ér, a haja itt már a 80-as évek divatjának megfelelően rövid, még az esküvőjük előtt levágatta a derékig érő, göndör hajkoronáját. Apám dühös volt rá miatta, mesélték. Visszafogottan asszonyos teste gömbölyödik a terhem alatt. 1987. tavaszán vagyunk, két hónap múlva világra jövök.

Nem akart megtartani. Anyám. Később azt mondta, élete legjobb döntése volt, hogy mégis megszült, pedig vajúdás közben a szétfeszített, felpolcolt lábai begörcsöltek, az orvos üvöltött vele, a könyökét a hasába mélyesztve nyomott ki belőle, repedt a gát, ömlött a vér, így érkeztem a neonfényben úszó életbe, majd anyám fáradtan ölelő karjaiba, később a mellére, amiből nem jött a táplálékot nyújtó anyatej. Befelé forduló mellbimbó, ez volt a diagnózis. A nővérek szidták, milyen anya az ilyen, ezt se tudja megtanulni, hogyan szoptasson így.

Apám örült nekem, annak ellenére, hogy a nyolc éves nővérem mellé fiút várt, a családban én voltam az egyetlen, akit sosem bántott, ezt mindig elmondta: jó kislány voltam, nem volt miért.

Nem emlékszem, mikor szoktam le a sírásról, vagy arról, hogy egyáltalán kérjek valamit. Talán egy vasárnap történt. A gyerekkorom napjai összefolynak, de a vasárnapokra tisztán emlékszem, mint egy film, peregnek a jelenetek a szemem előtt: az épphogy bepucolt kádárkockánk konyhájának közepén az asztalnál ül a család: a tizenéves nővérem velem szemben, apám alkoholtól bódult teste hangos szuszogás közben tőlem balra kanalazza a piros szélű, virággal festett tányérból a bablevest, amit ő főzött. Anyám tőlem jobbra ül a tányér mintájára rímelő otthonkájában és mondja: nyilván szerelmes a szakács, a csülök mellé már nem kellett volna több só. Apám üvölteni kezd, főzte volna anyám a levest, ő már többet biztos nem fog, ha ehetetlen, öntsük ki a disznóknak, azoknak tán jó lesz, és borul az ebédlőasztal a rutinosan felugró anyám felé, csattan a földön, törik a tányér a konyhakövön, fröccsen a leves a hengerezett falra, folyik a piros lé szerteszét. Hogy mi, gyerekek, mit csináltunk eközben, nem emlékszem, csak azt a lelkemet marokra fogó rémületet tudom felidézni, amivel a szívemben tartom a képzeletbeli kamerát, veszem a körülöttem tomboló életet tovább: apám vágtat ki a konyhából, becsapja az ajtót, a fehér csipkefüggönyök a huzattól lebbennek és zuhannak vissza a még mindig remegő ablakok felé, anyám szedegeti a törött porcelánt a földről. Nekünk nem szabad, nehogy megvágjuk magunkat. Mikor apám visszatér a disznók vödrével, lekapja a tűzhelyről a maradék levessel töltött fazekat, önti a vödörbe üvöltve és káromkodva – az isten megbasz mindenkit – földhöz vágja az üres edényt, pattan a zománc, csattan a szobák felé vezető ajtó, ő sértődötten bevonul a szobába, ahol a Kacsamesék megy épp a tévében. Másoknak Antall József halála jut eszébe róla, nekem a horkolástól hangos vasárnapok, amikor a leves és rántott hús szag közé a hypo maró aromája úszik be, amivel anyám mosta fel a konyha kövéről az ebéd maradékát, amit nem volt időnk megenni. – Csitt, ne ébresszük fel az alvó oroszlánt – mondta anyám mindig viccelődve, akrobataként egyensúlyozva a kés élén, ami a gyerekkorunkat szelte éppen darabokra.

Apámtól más mondatokra emlékszem: – Csitt, mer’csatt! – de általában elég volt csak rám néznie a besárgult, véreres szemeivel, máris tettem a dolgom: csendben maradtam, próbáltam nem kérni, nem létezni, láthatatlanná válni.

Ha apa éppen józan volt, zabáltuk a kaját, ha részeg volt, felmostuk. Megtanultam takarítani a pörköltszaftot a függönyről, vagy a paradicsomlevet a tévészoba zöld padlószőnyegéből, ami anyám nyakáról folyt oda. Azért kapta, mert nem kapcsolta át a tévét, amihez apám lusta volt felkelni az ágyból, ahhoz viszont nem, hogy a cukrozott-borsozott házi levet anyám fejére öntse a literes korsóból, amiben mindig megrendelte tőlem. Akkor este válaszként anyám oldalba verte az Orvos a családban című könyvvel. – Anyátok, az a ribanc, eltörte a bordámat! – nyögte, és kiszolgáltatta magát egy hétig. Nem mertünk nemet mondani. Többféleképpen lett beteg a kajától: hol epegörcse volt, hol a torkán akadt csirkecsontot szedte ki belőle anyám úgy, hogy a hasára ugrott a már akkor vidéki asszonyra terebélyesedett testével. Később azt mondta, akkor kellett volna hagyni megdögölni.

Rokonlátogatáskor, családi ebédeken nyoma nem volt a dühöngő oroszlánnak: apám kedélyesen vetélkedett a család férfi tagjaival, ki tud több töltött káposztát megenni: 18 volt a rekord. Ő nyert. Mindenki mulatott, nevetett, ettük a tyúkhúslevest, a pörköltet, a túrós rétest felhőtlenül: nem otthon voltunk, ilyenkor apu elfoglalta magát azzal, hogy a társaság középpontjává váljon, lehetett nyugodtan enni, csak az unalomig ismételt viccek és anekdoták repkedtek a levegőben, nem a tányérok. Anyám is nyugodtan elvonulhatott a család női tagjaival: percenként hangos, visító nevetésben törtek ki az udvar különböző pontjain. A rokongyerekek labdáztak, játszottak, én az asztalnál ültem, és apu tekintetét kerestem: vajon ehetek-e még egy sütit. – Ögyé, lányom, az a tiéd, amit mögösző! – mondta, a rokonság mosolyogva bólogatott, simogatták a fejem: apa lánya vagy, ugye? Az voltam. Készült is egy kép: apa nyakában ülök, óriási, önfeledt mosoly van az arcomon, apám izzadt, borvirágos arca ragyog a derűtől, a kötött mellénye pörköltszaftos.

(Photo by sergio salamanca on Unsplash)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: