Azt mondja az Andris, ha átugrom a kanálist, bevesznek a bandába. „Beveszünk Puffancs, esküszöm.“ Így mondja, aztán a Zsoltiékra kacsint. Mindenki rám néz, vörösödik az arcom. „Na mi van, félsz?” Nevet az Andris, és a kanálishoz sétál. „Dehogy félek.” Ezt mondom, és futni kezdek. Most majd meglátják. Megmutatom nekik, hogy mekkorát tudok ugrani, akkor majd nem nevetnek többet. Akkor majd nem hívnak Puffancsnak.
A vízhez érek, már majdnem ugrok, de az Andris kiteszi elém a lábát, és a kanálisba esem. Csend van a víz alatt, de amikor kidugom a fejem, meghallom a röhögést. Azt is hallom, miket mondanak. „Jól megszívattad Andris.” „Megfürdött a Malac.” „Láttátok milyen fejet vágott?”
Vizes az arcom, és nem látják, hogy sírok. Még csak az kéne, hogy Rinyagép is legyek, ne csak Puffancs. Egyedül mászom ki, lehajtom a fejemet. Sokáig nevetnek, a végén már én is velük nevetek. „Csak vicceltem, Puffancs.” Ezt mondja az Andris.
Nem akartam kijönni játszani. A Dexter laboratóriumát néztem a tévében, meg pilóta kekszet ettem. Maradt még egy egész csomag a szülinapomról. De apa megint szomorúan jött haza a szőlőből. A Karcsi bátyja kísérte haza, apa annyira szomorú lett, hogy úgy kellett a Karcsi bátyjának belekarolni. Ha apa szomorúan jön haza, anya mindig kiabál velem. Azt kiabálta, hogy ne meresszem egész nap otthon a seggemet, nyári szünet van, viselkedjek úgy, mint egy rendes gyerek, aztán menjek ki játszani, hagyjam apát pihenni. Hát kijöttem, de hoztam a kekszet. Ott van a hátizsákomban. Még nem mertem elővenni.
Az Andris most azt mondja, hogy a banda tanácskozni fog, várjak csak itt a parton, amíg végeznek. „Rólad lesz szó, Puffancs.” A bokrok mellé vonulnak, és ott tanácskoznak. Találok egy gallyat, egy kicsit úgy néz ki, mint egy szamurájkard. A nagy tölgyfa a kanális mellett egy ezeréves szörnyeteg, én meg szamuráj vagyok. Minden páros évben visszatér a szörnyeteg, és nekem kell megállítani. Ütöm a fát a gallyal, közben nagyokat ugrok. „Legyőzlek!” Ezt kiabálom. A fa oldalán egy gyík mászik. A színéből látom, hogy nőstény. „Na gyere ide, gyíkocska, te leszel a háziállatom.” Anya nem engedi, hogy legyen kiskutyám, még hörcsögöt se enged. Túl nagy felelősség, nem tudnám gondját viselni, azt mondja. „Hát még magadról se tudsz egyedül gondoskodni, Kismanó, nemhogy egy állatról.” Így hív az anya néha, Kismanó. De volt ám nekem háziállatom egyszer, egy varangyos béka. Olyan kövér volt, mint én. Meg olyan mihaszna. Az udvarban tartottam egy régi fazékban. Vittem neki döglött legyeket, meg csigákat.
„Döntöttünk Puffancs!” Ezt mondja az Andris, miközben jönnek felém. Nézem, ahogy a gyíkocskám leszalad a fatörzsön, és eltűnik a fűben. „Ha kiállsz egy próbát, akkor a banda tagja lehetsz, és ez most komoly.” Komoly arccal bólogat rám az Andris, és a többiek se nevetnek. Azt mondom jó, mi a próba? Az Andris közelebb lép hozzám, és furcsán bámul. „Hozzá kell vágnod egy követ…a Banya házához!”
„Micsoda?” A Banya már több mint száz éves, ott lakik egy repedt falú putriban a vasútállomás mellett. Nincsen neki senkije se, csak az öreg fogatlan kutyája. Fél karja van csak a Banyának, azzal hadonászik, ha valaki a kerítése közelébe merészkedik, és közben visít. Azt mondják kismacskákat eszik vacsorára.
„Jól hallottad, Dagadék.” Ezt a Zsolti mondja, és rácsap a vállamra. „Ha eltalálod a házat, bandatag vagy, de ha nem, csak egy gyáva malac. Gyáva malac, gyáva malac, gyáva malac…” Először csak a Zsolti mondja, de aztán a többiek is beszállnak, kórusba kiabálják, hogy gyáva malac vagyok, ha nem dobom be a követ. „Jó! Menjünk!” Ezt mondom, és bátran nézek rájuk.
A kiserdőn keresztül megyünk. A hátizsákom a hátamhoz nyomja a vizes pólóm, de nem fázom, mert nagy a forróság. Én megyek leghátul, és arra gondolok, hogy talán most elővehetném a pilóta kekszet. Csak pár harapás. A Zsolti pont felém néz, amikor enni kezdek. „Hé, adsz egy kekszet barátom?” Visszadobom a kekszet a hátizsákba, és megrázom a fejem. „Milyen önző vagy! Tartsd meg akkor, te dagadt.” Ezt mondja a Zsolti, aztán elfordul, és megy tovább. Lehajtom a fejem, és úgy megyek utánuk. Kikötődött a cipőfűzőm, de nem merem bekötni, mert ha megállok, itt hagynak.
Madarak csiripelnek a kiserdőben. Néha azt álmodom, hogy madár vagyok. Gólya. Egy kéményről figyelem az embereket a faluban. Ha úgy tartja kedvem, csak felszállok, aztán csak röpülök. Messze röpülök a faluból. Délre.
Mire az állomáshoz érünk, már teljesen megszáradok. Nagy szürke épület a vasútállomás, fogatlan, biciklis ember cigizik az ajtajában. Megkerüljük az épületet, és a sínek mellett megyünk tovább. A Banya tyúkjai megint kint vannak a síneken. Utálja a bakter a Banya tyúkjait, mert mindig elcsapja őket a vonat, aztán tiszta vér lesz a mozdony. Egészen a bedőlt kerítésig megyünk. Nézek befelé a Banya udvarába, de a Banyát nem látom, csak az öreg kutya fekszik az árnyékban, a ház mellett. Az Andris nagy követ vesz föl a földről, és felém nyújtja. „Vágjad hozzá a házhoz, Puffancs!” Izzadt a tenyerem, csúszkál benne a kő. A többiek csöndben bámulnak. Dobni kell.
Meglendítem a követ, aztán elengedem. Úgy röpül a kő, mintha ágyúgolyó lenne. Átrepül a kerítés, meg az udvar fölött, és meg sem áll az ablakig. Olyan hangot hallok, mint amikor levertem a boroskancsót tavaly a Karcsi bátyja nevenapján. Az apa akkor is szomorú volt, azért nem tudott uralkodni magán, nem tehetett róla, ezt mondta anya utána. Fájt a pofon, sokáig égett az arcom. Akkor ütött meg először az apa. „Nézd meg mit csináltál, te mihaszna dagadék!”
Betörik az ablak, már hallom is a visítást. Jön a Banya. Futni kezdünk, én futok leghátul. A cipőfűzőmre lépek, és elesem. A többiek szaladnak tovább. Az Andris visszanéz egy pillanatra, de ő se áll meg. Ott fekszem a porban, és hallom, hogy kinyílik a Banya kertkapuja. Nagyon fáj a térdem, érzem, hogy tiszta véres. Nem merek felnézni, behunyom a szemem, és azt képzelem, hogy otthon vagyok a varangyos békával, és kekszet eszem. Hallom a Banya lépéseit. Megáll mellettem, és kitakarja a napot. Fázom. Magamban számolok. Húszig is eljutok, de még mindig csak áll a Banya fölöttem. Kinyitom a fél szememet. Fújja a szél a Banya fekete rongyait. Az arca ezer ránc, a szemei fényes, szürke kavicsok, siklók laknak a szívében.
„Na, ezek jól itt hagytak”, ezt mondja a Banya, aztán fölrángat a földről, és magával húz. Úristen, bevisz a putriba, aztán megfőz egy nagy lábosban! Én leszek ma a vacsora, mert betörtem az ablakot! Kiabálni akarok, de nem jön ki hang a torkomon. Végigrángat az udvaron, be a házba. Büdös van a Banya házában, fölmászik az orromba a savanyú szag. Leültet egy kényelmetlen székre, aztán keresgélni kezd. Egész gyorsan mozog, pedig már több lehet mint százötven éves. Hideg vizet önt a térdemre egy vödörből. „Au, ez fáj!” Ezt kiabálom, de a Banya csak rám legyint a fél karjával. „Ki kell mosni a sebet. Hova tettem a kenőcsöt?” Amíg a kenőcsöt keresi, megnézem a Banya putriját. Akkora az egész, mint a szobám, a falak szürkék, és repedtek, bútor alig van. Van egy polc a székem mellett, rajta egy nagyítóüveg, meg egy sárgás fotó. Hárman vannak a fotón, egy nő, egy férfi, meg egy fiú. Nevetnek. A nő szemeit nézem a képen. Fényes, szürke kavicsok.
„Na, itt a kenőcs, ez most csípni fog.” A térdemre keni a hideg balzsamot, én meg sziszegek. „Jól van, ne ficánkolj már. Ahhoz volt eszetek, hogy kővel dobáljatok, büdös kölkek. Ki dobta a követ?” A sáros földet nézem, és nem mondok semmit se. „Te voltál, mi? Hát minek dobtad?” Még mindig lefele nézek, úgy szólalok meg. „Bocsánat, én nem akartam…csak a többiek. Az Andrisék…” A Banya a fejét csóválja. „A többiek…a többiek… Te dobtad, ne másokra mutogass. Miért dobtad?”
„Azt mondta az Andris, ha bedobom, akkor bevesznek a bandába…” Érzem, hogy megint sírni fogok. Összeszorítom a fogaim, de már jönnek is a könnyek a szememből. „Na jól van, ne sírjál. Meg akarod simogatni a Pepit? Gyere!” Kimegyünk az udvarra, a Banya oda vezet az öreg kutya mellé. „Nem kő félni, nem harap, simogassad nyugodtan.” Odahajolok a loncsos kutyához, és megérintem a bundáját. Jó meleg bundája van. A Pepi rám néz, egyenest a szemembe, aztán az ölembe hajtja a fejét. „Jóvan Pepi, jó kutya vagy”, ezt mondom. A Banya leül egy lötyögő sámlira az árnyékba, aztán onnan figyel.
Sokáig játszok a Pepivel, a Banya néha kérdez. „Kik a szüleim? Van-e testvérem? “ Én meg rendre válaszolok. Később elmondom neki azt is, hogy szamuráj vagyok, és egy kapanyéllel megmutatom, hogy szoktam legyőzni az ezeréves szörnyeteget. A Banya csak ül a lötyögő sámlin, és bólogat mosolyogva. Néha azt mondja „Jól van, Gyuluskám.” Nem mondom neki, hogy nem Gyuluska a nevem.
A nap már nyugszik lefelé, amikor hazaindulok. A Banya a kertkapuig jön velem, közben vigyorog rám a foghíjas szájával. Mielőtt otthagynám, előveszem a pilóta kekszet a táskámból, és megkérdezem, hogy kér-e. „Kérsz kekszet?” A Banya szeme furcsán kezd csillogni, egy darabig nem szól semmit, aztán csak ennyit:
„Kérek, Gyuluskám.”