novella

Molnár Sára: A szökés

Esténként tüzet rakunk, hogy melegedjünk, és lássunk végre valami szépet. Ez nekünk a luxus most. Mintha nem is a határokon bújkálva, lopakodva, szögesdrótokon átmászva vonulnánk végig az európai kontinensen.

Olyan meghittek ezek az esték a szabad ég alatt, hogy magamban azt kívánom, bárcsak soha ne érnének véget. Tiszta az ég, a szél sem mozdul, csend van. A hátamra fekszem, és csak nézem a sok csillagot a fejem fölött. Jó ismerőseim mind, mert nekem fontosak a csillagok, de ennyi időm még soha nem volt vizsgálgatni őket. Igaz, még soha nem is aludtam ennyit a szabad ég alatt, mint most, mióta, éppen három hete, elindultam Kabulból erre a hosszú útra. Tető alig is volt a fejem fölött, csak mikor buszban, vagy vonatban ültem. Földönfutó lettem, és talán ez már örökre így marad. Az első napokban azt hittem, nem fogom kibírni, de aztán megszerettem a mezőn alvást, a csillagok miatt. Csak fel kell néznem az égre, és hatalmas szabadságot érzek. Nem látszanak a szögesdrótok, a sár, a szemétkupacok, és a koszos, fáradt, kétségbeesett arcok. Ott fönt a végtelenség van, és minden tökéletes.
Bárhol is legyél a földön, az ég mindenhol pontosan ugyanolyan, és ha hanyatt fekszel a fűben, akár otthon is érezheted magad. Isten is ugyanúgy lát minket onnan fentről, akárhol vagyunk, ezt a tanítónk mondogatta a templomban. Mintha sejtette volna, mekkora útra indulok én egyszer. Akkor talán nem vagyok elveszve egészen. Bár most, hogy ilyen sok időm van, mert a macedón határt lezárták, és itt vesztegelünk a görög oldalon sátrakban, a nyakig érő sárban, mégis elkezdtem gondolkodni, hogy vajon számít-e Istennek egyáltalán, hogy én hol vagyok, melyik kontinensen, vagy melyik országban. Mert onnan fentről ez aztán olyan mindegy. De erre most inkább nem akarok gondolni, mert attól félek, akkor nem élném túl ezt a menetelést. Inkább elhiszem, amit Mohamed állít itt mellettem, hogy a csillagok nekünk világítanak, és őriznek minket itt, az idegen földön, ebben a nagy, sötét éjszakában. Istenről inkább nem beszélünk, mert róla merőben különböző nézeteink vannak.
Esténként tüzet rakunk, hogy melegedjünk, és lássunk végre valami szépet. Ez nekünk a luxus most. Mintha nem is a határokon bújkálva, lopakodva, szögesdrótokon átmászva vonulnánk végig az európai kontinensen. Mintha nem is menekülnénk, hanem kirándulnánk, olyan érzés ülni este a tűz mellett. Megszárítjuk a ruháinkat, cipőinket, eszegetünk, lazítunk, heverészünk. Olyan szép, ahogy a fények, meg az árnyékok az arcokon ugrálnak. A vonások is ellágyulnak, a ráncok kisimulnak, és az emberek egészen megszelidülnek. Akármi történik is napközben, akármilyen durvaság, verekedés, lövöldözés, könnygáz, kutyás üldözés, estére kihűlnek az indulatok, elpárolog a harag, és valahogy egyensúlyba kerül minden. Még aki elvesztette a családját, vagy meghalt valakije otthon, vagy útközben, az is bizakodik a tűznél, hogy minden jóra fordul. Este még a határőrök sem ütnek. Igaz, mi sem próbáluk most átmenni a határon, hanem várjuk a reggelt.
Ilyenkor én sem félek senkitől, tudom, hogy éjszaka nem fognak megtámadni, kirabolni, elvenni a pénzem. Mert nappal sokat félek. De most mindenki egyforma valahogy, nincs muszlim, nincs keresztény, nincs sikh. Hontalan ágrólszakadtak vagyunk valamennyien. Az európai törvények szerint sincs különbség, úgy hallom. Én ezt ismerem, mert a sikh Isten előtt is egyforma minden ember. De Allah csak az igazhitűeket szereti, a hívei legalábbis így tartják. Részben emiatt is kellett nekünk folyton új hazát keresni.
Mi mindig is menekültek voltunk, mondogatja apám. Indiából Pakisztánba, majd Pakisztánból Afganisztánba szöktünk. Békén hagytak legtöbbször, de másodrangú állampolgárok voltunk, megvetettek, nem tisztelt minket senki. Aztán miután felgyújtották a templomunkat, és elmérgesedett a helyzet, megpróbáltunk lelépni, apa több csempésszel is beszélt, pénzt is adott némelyiknek, aztán nem jöttek értünk. Úgy gondolta, mi már nem veszíthetünk sokat. És Európa civilizált hely, nem olyan, mint Afganisztán, ahol élnünk kellett.
Együtt akartunk indulni, apa, anya, az öcsém, Nadhir meg én, de aztán nem volt elég a pénz. Apa nem tudta eladni a boltot, meg a házat, és nem akarta az összes vagyonunkat csak úgy hátrahagyni. Engem küldtek hát előre, és ideadták az összes pénzünket, ami volt, sőt, kölcsön is kértünk a rokonoktól, hogy tudjuk kifizetni a csempészt. Nem volt könnyű, de idáig elég jól haladtam, nem panaszkodhatok. Nem is kötött belém senki, sikerült láthatatlanná válnom a tömegben.

Sátrakat, mobil vécéket, és mosdókat állítottak fel nekünk itt, a görög-macedón határon. Szünet nélkül esik az eső, nyakig ér a sár. Nem embernek való körülmények ezek, és mindennapos a kiabálás, a verekedés, az emberek egymás torkának esnek. Főleg a nőknek, meg a gyerekeknek nagyon nehéz. Még szerencse, hogy nincsenek sokan. Éppen mellettem is lakik egy család, akik együtt keltek útra, apa, anya és két kisgyerek. Az asszony ki sem mer jönni a sátorból az őrjöngő férfiak közé, és a gyerekeket sem engedik ki, mert félnek hogy elveszítik őket. Az is megtörtént már többször. Úgy tűnik nincs mód rá, hogy átjussunk itt. Mindenki Németországba akar menni, de az most lehetetlennek tűnik. Van aki dührohamot kap, van aki agresszív lesz, vagy kétségbeesik, és csak zokog, van aki őrjöng. Más meg csak letargiásan ül a sátrában, vagy kint a sárban, és valami csodára vár. Ez utóbbiakhoz tartozom én is.
Tegnap éjjel felgyújtott valaki egy sátrat, és elszabadult a pokol. Sűrű nagy füst volt, visítás, kiabálás, egymást taposta a tömeg. Sokan megrohamozták a határt, de a határőrök visszaszorították őket. Aztán hajnalra síri csönd lett, és akkor végre el tudtam aludni én is.
Álmomban ebédeltünk éppen otthon Kabulban, és a házunkat betöltötte a curry, a kardamom meg a pirított mazsola szaga, mikor Mohamed felrázott:
Mani, gyere!
Hová? – kérdeztem zavarodottan.
Átszökünk a határon!
Megbolondultál? – pattant fel azonnal a szemem. Fel is ültem.
Mani, figyelj rám! – fogta most kérlelőre a dolgot Mohamed. – Leszállt a köd, és most van a őrségváltás is. Ha szerencsénk van, nem fognak észrevenni!
Tudtam, hogy őrültség, amire készülünk, de úgy éreztem, nem bírnék ki még egy éjszakát ebben a sártáborban. Pakolnom nem kellett, nem volt mit, csak a takarómat gyömöszöltem be a kabátom alá. Kint valóban köd volt, az orrunkig sem láttunk. Mohamed már napok óta készült a szökésre, és aprólékosan megtervezte az útvonalat a navigációban, a mobiltelefonján.
Jó volt a köd, legalább nem féltünk, mert nem láttunk az égvilágon semmit. Hangtalanul, erőltetett tempóban mentünk, már amennyire lehetett sietni a térdig érő sárban. Egy óra is eltelhetett már, anélkül, hogy bárkivel is találkoztunk volna. Csak a sár cuppogott a lábunk alatt. Mohamed ment elöl, én az ő óriási lábnyomaiba léptem. Többször elcsúsztunk, el is estünk. A sár beborította a ruhánkat, az arcunkat, a fejünket is.
Aztán túllendültünk a holtponton, már nem éreztünk semmit. Sem a hideget, sem az esőt, sem a sarat, sem a fáradtságot. Gépiesen mozogtunk, mint a robotok. Végtelenül sokáig tudtam volna így menni, bal-jobb, lábat kihúz a sárból, magasra emel, bal-jobb, mindig a Mohamed hatalmas, recéstalpú sportcipőjének a nyomába. Csak megállni ne kelljen, és kizökkenni a kerékvágásból. Mohamed arcán ugyanazt a fásult beletörődést láttam, amit én is éreztem, amikor egyszer hátrafordult, és valahogy megnyugodtam ettől. Nem szúrhatjuk el, sikerülni fog. Mást nem kell csinálni, csak menni, és egyszercsak megérkezünk Macedóniába. Hogy miről ismerjük fel, hogy ott vagyunk, azt nem tudtam, nem is érdekelt. Csak a menés érdekelt, hogy ne vétsem el a lépést.
Egyszercsak hátulról kiabálást, meg kutyaugatást hallottunk. Egészen kísértetiesen, és fenyegetően hangzott a hosszú, monoton csend után. Összerezzentünk, Mohamed előttem megtorpant egy pillanatra. A fülem annyira zúgott, pattogott, hogy nehéz volt eldöntenem, a fülsiketítő zaj a fejemben van, vagy kívülről jön. És akármennyire erőltetem is az agyam, nem tudom felidézni, hogy a lövést hallottam-e először, vagy pedig Mohamed széles, fekete viharkabátos háta tűnt el a szemem elől. Mohamed lehuppant előttem, mint egy zsák, és nem mozdult többet. Elfogyott a nyom, amibe léphettem volna. De az én lábam önjáró lett, nem bírtam uralkodni fölötte, az izmok rángattak, vittek volna tovább, megbosszulták, hogy kiestem a ritmusból. Nem bírtam megállítani magam, hanem megcsúsztam, átestem rajta, és elterültem a sárban.
Mohamed! – szólítottam, de csak magamban, mert nem jött ki hang a számon.
Az arcizmaim megmerevedtek az esőben. Hangom sem volt, csak valami furcsa hörgés tört elő a torkomból. Az arcideg a jobb szemem alatt irtózatosan rángani kezdett, kénytelen voltam a tenyeremet az arcomra tapasztani, hogy megállítsam az ugrálást. Aztán föléhajoltam, körbetapogattam az arcát, a kezem nagyon reszketett. A sár hideg volt rajta, a vér meleg. Láttam, ahogy megüvegesedik a szeme, és utolsót rándul a teste. Pontosan tudtam, mi történik, hiszen ismerem a halált, Kabulban sokszor találkoztam vele.
Közben egyre közelebbről hallottam a kiabálást, de már egyáltalán nem érdekelt. Ráfeküdtem a mozdulatlan testre, és lehunytam a szemem. Jó volt pihenni. Tudtam, hogy azonnal el fogok aludni. Ólomnehezek voltak a tagjaim. Ha akartam volna, sem tudtam volna már felállni.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: