Ez volt az utolsó. Félreteszem a kést. Behajlítom párszor az ujjaimat, hogy vért pumpáljak az elgémberedett percekbe. Az elkészült tökfejek fogatlanul, kancsalul merednek rám a tornác hideg kövéről. Megkönyörülök rajtuk, mécsest nyomok a pofájukba, és az ablak alatti rozoga asztalon szép kupacba rendezem a díszes társaságot, hogy bentről is szemmel tarthassam őket. Az utolsó, csupa szív faragvánnyal a vackomba menekülök az egyre zordabb októberi délután elől.
A hegy már reggel óta láthatatlan, mostanra pedig a lába előtti erdőt és az erdő széli mezőt is magával vitte a komor szürkeségbe és lassan minden eltűnik a méltóságosan keringő, utálatos ködben. Hát itt van megint, nem késik, nem marad el, hogy könnyítsen a lelkemen…
Ez a harmadik ősz, amit önkéntes száműzetésben töltök a világvége mögötti aprócska falu szélső tanyáján. Hiába a hegy, völgy, mező, nincs itt semmi más. Épeszű ember csak kirándulni jön erre a vidékre, de nekem pont megfelel. A lakók egyre fogynak és csupán nyaranta, vagy karácsony táján vetődnek ide rokonok, öregjeiket látogatni. A tanya rég üresen állt, nem kellett rá licitálnom. Szegény falusi párák, hogy megörültek, hogy „itt egy gyüttment, majd ez lebabázik, idecsábítja a rokonokat, lesz itt élet”, de hamar belátták, hogy velem kár tervezni.
Eleinte némán méregettek, mikor a „bótba” léptem, aztán persze furkálta őket a kíváncsiság, rám küldték hát a felderítőt. Józsika külsőre magas, vállas, szalmaszőke negyvenes, de szellemileg egy nyolcéves értelme és minden gyermeki ártatlansága lakozott benne. Amolyan „fogdmeg gyerek”, talán egy hangyányit félkegyelmű a lelkem, de ezt senki nem köti az orrára. Csibészes mosollyal toppant elém az ötször-ötös helyi plázában és felmondta a leckét:
- Adj’ Isten! Hogy van minálunk? Vigyem a kosarat, ha má’ nincs ember, aki cipelné?
Talán nem pontosan tolmácsolta a rábízott kérdéseket, de fizimiskája, csicsergő hanglejtése, pont eléggé meglepett ahhoz, hogy nem volt időm tiltakozni, mikor kivette kezemből a pakkot. Mire észbe kaptam, a tanya fele bandukolt velem, lyukmintásra kötött pulcsijában, kertésznadrágban, viseltes bakancsban, fején zilált szalmakalappal, büszkén mutogatva imádott falujának legnevesebb látnivalóit, úgy lóbálva a kosarat, hogy erősen aggódtam a vacsorára szánt tojások miatt. Bár nem állt szándékomban, megtudtam, hogy Kálmán bácsi tehene leborjadzott, Manci néniék disznósajtja a szomszéd faluban is híres (tehát legalább kétszáz ember ismeri). Bolti tojással se bíbelődjek, annyi a tyúk Anyókánál „aki amott a templom mellett jobbra, a kettedik házban lak” hogy lehet saját tojásom is!
Elszoktam már ennyi csacsogástól. Erősen koncentráltam, pláne Tyúkanyóra, mert saját tojást mégsem akartam tojni. A kerítéshez érve törtem a fejem, miként köszönjek el lovagomtól, de Józsika a legnagyobb természetességgel sétált be mellettem a rozoga kapun, felszökkent a tornácra, belesett az ablakon, körbekémlelt a birtokon és a bejárás végeztével megállapította, hogy van mit csinálni a portán, de majd ő segít! Hoz tojást, ha nem akarok a tyúkkal vesződni, meg aztán kutya is kell ide „hónap mán itt is lesz”. Azzal, sarkon fordult és mire kifújtam a levegőt már az utca közepén kackált.
Másnap épp kimásztam az ágyból, amikor lovagom – oldalán az ígért ebbel – bebocsátotta magát a kertkapun. Hiába is tiltakoztam, a levakarhatatlan mosolyával közölte, hogy ez a kutya mán ide tartozik, nézzem csak meg! Néztem. A hozadék megjelölte a diófát, került egyet a tornácon, megszimatolta a pizsamámat, majd finoman súrolva a lábamat a konyhába cammogott és a kályha előtti szőnyegre heveredett. Józsika követte, csak ő nem szimatolt és nem a szőnyeget, hanem a lócát vette célba.
- Egy kakaót elfogadok, míg kavarintja, elnevezzük. – Mármint, mi, együtt, mintha hozadék a közös csemeténk lenne… Csak nyökögtem, hogy sose volt kutyám, nem akarok gondoskodni, azt se tudom, mit eszik egy ilyen, de csak legyintett a gyatra érveimre, akár csak a kérdésre, hogy honnan is van ez az eb. – Lehetne Béla. – bökte oda közömbösen, míg én engedelmesen készítettem a kakaót. Nem tudom, hogy csinálta, hiszen nem mondhatom, hogy barátságos lettem volna, senkit sem akartam beengedni, erre itt ült a lócámon és még egy blökit is rám tukmált.
Nesze egy eb a neve hallatán vakkantott egyet és fülvakarás ügyén Józsikához lavírozott. Nem kellett Poirotnak lennem ahhoz, hogy tudjam, Béla már Béla volt azelőtt is, mielőtt Józsika hozzám vezényelte volna. Később aztán megtudtam, hogy a falu egyetlen kóbor kutyája, aki kicsit mindenkié, de mindenki szerint ideje volt, hogy teljesen az enyém legyen.
Béla idestova három éve koptatja a szőnyeget, Józsika pedig a lócát. És segít. Padlást ürít, kertet ás, veteményez, betakarít, kitakarít, tojást hoz, ebet túráztat, erdőt járat, gombát gyűjtet, cserébe kakaót kavarintat és mosolyog. Magamban szalmaszálnak neveztem el, az utolsónak. Időnként még faggatózik – mikor megbízást kap rá – de csak kurtán. Egyfajta kapocs köztem, meg a falusiak között, akiknek örökre gyüttment maradok, de már közel sem olyan érdekes és jól van ez így.
Csak egyszer fordult elő, hogy a konyhán túlra, a szobába merészkedett, mikor rátaláltam, a komódon sorakozó képeiteket nézegette. Az egyetlen alkalom volt, hogy az örök mosoly eltűnt csibészes arcáról. Amikor észrevett, hozzám lépett és hosszú percekig úgy ölelt át, mintha sose akarna elengedni. Egy szót sem kérdezett arról, kik vagytok, hol vagytok, mintha a képekről mindent leolvasott volna. Az ölelésnek Béla vetett véget, aki elhagyva imádott szőnyegét a lábunk közé tekergett és vonyítani kezdett.
–
Pontosan tudja, hogy ezeken a napokon jobb, ha elkerül. Október utolsó és november első napja. Az előbbin, akár csak ma, már reggel a hegyen vagyok. Egyedül, még Béla sem jöhet. Végigjárom a sírotokul kijelölt magaslatot. Oda szórtam, amit hazaküldtek belőletek. Így búcsúztam, miután magamra hagytatok és az őrület határán ide menekültem. Egy sziklára telepedve mesélni kezdek a tanyáról, hű lovagjaimról, míg végül a gombóc túl nagy lesz ahhoz, hogy hang férjen ki mellette. Később tököket farigcsálok, hogy groteszk fényüknél megidézzem vége-hossza nincs csacsogásodat, ami csak az esti mese idejére szünetelt, a finom puszikat, a terveket, hogy mi leszel, ha nagy leszel. Hosszasan kínzom magam a miértekkel, a bárcsakokkal: „miért állt nyitva a sorompó, miért volt olyan hatalmas köd, bárcsak még egyszer átöleltelek volna, hogy késve érkezzetek az átjáróhoz és a vonat a halállal együtt tovarobog”. Faragni való tökért tartottatok, míg én az ebéddel bíbelődtem. Veletek kellett volna lennem! A három főre terített asztal napokig várta, hogy köré üljünk, végül terítéke – tehetetlen dühömnek hála – ízzé-porrá zúzódott a konyhakövön. Az emlékek által gerjesztett fájdalmamat bőséges alkohollal próbálom elmosni, elegyüknek hála, kusza álomba merülök. Újra érzem apa ölelését, hallom halk kuncogásodat, ahogy cicatalpakon az ágyhoz lopakodsz, kócosan, édes melegen közénk másszol, belém fúrod magad, és én beszívom a hajad semmihez se fogható illatát.
A második napon soká ágyban maradok, lassan józanodok. Később a kedvencedet, palacsintát sütök, temérdek palacsintát. Gyertyára, majd cigarettára gyújtok és Bélát vakargatva a csendet hallgatom. Őszes pofája a combomon pihen, szemei engem fürkésznek, nyalogatja, szinte puszilgatja a kezem. Belém mar a gondolat, hogy egyszer őt is elveszítem. Másnap újra nyitva a kapu Szalmaszál előtt, aki lelkesen falja a maradék palacsintát. Bámulom, és jól lakok. Aztán tovább lélegzem.
A karácsonyi időszak nem kevésbé pocsék. Napokig a családtagok aggódó, siránkozó üzeneteire reflektálok és hárítom látogatási, vagy vendégül látási szándékukat. A tökfejek ideje régen lejárt, posztjukat felváltja az erdőből hozott fenyőcsokor, amire Józsika tobozokat, gombákat, bogyókat aggat. Hosszasan és elmélyülten piszmog a karácsonyfáján, meg nem zavarnám. Aztán mesét kér, mert a kakaónál csak a mesékért rajong jobban és már a harmadiknál tartok, mikor elszunnyad a lócán. Reggel aztán mindig lapul valami a fája alatt. Meleg kabát, ünneplő bakancs, pár nem lyukas pulcsi és egyebek mellett az elmaradhatatlan új mesekönyv. Szelíden megdorgálja Bélát, hogy „mán megint nem jelzett, mikor itt vót a Jézuska”, aztán ajándékaival felszerelkezve, büszkén körbemasíroz a falun.
De ma reggel nem a tanyán eszmélek, kutyabajusz helyett valami sűrűbb, illatos puhaság csiklandozza az orromat. A nyakamon egy pici kéz, szinte súlytalan, derekamon egy lábacska pihen. A szívem zakatol, a végsőkig visszatartom a levegőt, kővé dermedek. Valami még is megmozdul. A kezecske az. Elsöpörgeti arcomból gazdája tincseit, majd egy puha puszi nyomódik a számra.
- Anya. – suttogod halkan az orromba szuszogva. Kizárt, hogy válaszoljak. – Anyaaa! – mantrázod kitartóan. – Ébredj! Karácsony van.
Erővel szorítom össze a szemem, de a könnyek akkor is utat törnek. Ujjaiddal türelmetlenül felhúzod az egyik szemhéjamat és kérdőn nézel rám. Felnyitott szememmel félve körbekémlelek. Egy vékony fénysugár megvilágítja a falon lévő rajzaidat, az ágyunkat, az otthonunkat. Némán ölellek, elfojtva sírok, ám hiába is akarnám a gyomrom fele gyűrni, megállíthatatlanul tör elő belőlem a hangos zokogás. Így talál ránk apa, aki a karácsonyi reggelit, mézeskalácsot, kávét és a kakaódat egyensúlyozza egy tálcán. Értetlenül meredtek rám, gyengéd simogatással csitítani, faggatni kezdtek. Lassan nyugszom, de szólni képtelen vagyok. Mit mondhatnék? A fejem zsong a képektől. Három évnyi emlék egyetlen éjszaka alatt? Érzem az érintéseteket, valóságosnak tűnik, akár csak Józsika és Béla. Vajon most is éppen álmodok?!
Egész nap szemmel tartalak, nem tudok betelni veletek. Megszámlálhatatlan puszival, csókkal, öleléssel ostromollak benneteket, elkönyvelitek ünnepi túlfűtöttségnek. A nap végén soká virrasztok, takargatlak, nézem lélegeztek-e. Eszem ágában sincs elaludni. Hajnalodik. Aztán egy óvatlan pillanatban lecsukódik a szemem…