A hónap szerkesztői novella

Major Petra: Katica

Örökkévalóságnak tűnik, míg megpillantom a négyéves kislányt a füves részen. Nem csak azt tudom, hány éves, mindent tudok róla.

Gyengén süt a nap. A bokrok, amik az óvoda utcafronti kerítése mentén sorakoznak, még leveleiken egyensúlyozzák a reggeli harmatcseppeket. Az udvarra nyíló ajtó mögött egyre erősödik a kitörni készülők zsibongása. Aztán mozdul a kilincs, és a gyerekek, akár a József Attila-versben, kipörögnek a napvilágra.

– Ne szaladj a lépcsőn! – kiált az egyik dadus egy eleven kisfiúra a középső csoportból, de az, mintha nem is hallaná, tovább iramodik, majd az alsó két lépcsőfokot átugorva, büszke vigyorral landol a betonon.

A kerítés túloldaláról figyelem, ahogy szétszélednek, aztán barátsági alapon kisebb-nagyobb csapatokba rendeződnek. Tapsikolás, szökdelés, hajak lobogása, néhány lekváros száj, amikből égig ér a nevetés. Örökkévalóságnak tűnik, míg megpillantom a négyéves kislányt a füves részen. Nem csak azt tudom, hány éves, mindent tudok róla. Kedvenc reggelije a bundás kenyér, egy kockás, nyurga lábú egérrel alszik, imád lemezt hallgatni, és úgy képzeli, a mumus egy sötét, árnyékszerű lény, ami sokféle alakot ölthet, ezért kell éjjel is fényt engedni a szobájába, máskülönben lehetetlen lenne megállapítani, hogy ott van-e a mumus vagy sem.

Miatta jöttem erre. Neki persze fogalma sincs erről, hogy is lehetne! Épp lázasan kutat a fűben, félig guggolva, félig térdre rogyva. Bal kezében egy katicát tart, amit kifele jövet az ablakpárkányon talált. Virgonc bogár, újra meg újra vissza kell terelnie a tenyerébe, hogy el ne tűnjön, ilyenkor pár másodpercre megakad a kutakodás.

– Itt meg mi történik? – szólal meg egy női hang a kislány feje fölött.

– Hiányzik az egyik szárnya, azt keresem – feleli a csöppség eltökélten, és az óvónő felé nyújtja a kezét, hogy az jól láthassa a tenyerében forgolódó, sérült jószágot.

– Azt már bizony nem fogod megtalálni, az anyukád viszont sikálhatja majd a fűfoltos nadrágodat – okítja az óvónő, mintha utóbbi lenne a nagyobb tragédia.

– De megtalálom! – makacskodik a gyerek, és újra a fűbe túrna, ám az óvónő a hóna alá nyúlva felemeli a földről, és lesöpri tenyeréből a katicát.

– Menj szépen játszani! – utasítja, és a homokozó felé terelgeti.

– De hogy repül haza a kicsinyéhez, ha nincs meg a szárnya? – fakad sírva a kislány. 

– Biztos megoldja valahogy! –zárja le a témát az óvónő, és két verekedő fiúhoz siet.

A lányka a kerítés mellett álló kis ház mögé szalad, és keserves zokogásba kezd. Szó sincs hisztiről, igazi tüdőt szaggató, mélyről jövő sírás ez.

Olyan közel van most, hogy akár szólhatnék is hozzá, de nem teszem. Nem lehet.

A pulóvere ujjával néha letörli arcáról a könny és takony bőrizgató elegyét, aztán a zokogás szép lassan ütemes hüppögéssé szelídül. Ahogy felemeli a fejét, találkozik a tekintetünk. Szinte bénultan nézünk egymásra, majd egyszerre szorítjuk össze a szemünket ijedtünkben.

Mikor újra kinyitom, már nincs sehol. Se ő, se a többiek. Eltűnt minden más is: a homokozó, a kis ház, a játékok. Az udvar is megváltozott – nem is óvoda már évek óta.

Egy nő megy el mellettem a kutyájával, és értetlenül nézi, hogy a kerítésbe kapaszkodom. Hirtelen nekem is furcsa, de hát annyi furcsa dolog van a világon!

Például az is, hogy nem sírtam soha a válás miatt, és legtöbbször a vállamat vonogattam, ha megkérdezték, hiányzik-e az apám. Nem értették – én is csak most, évekkel később – hogy a fájdalom, akár a mumus, ezernyi alakot ölthet, hogy megmutassa magát. Néha csak egy katica.

Elengedem a rácsokat, és elindulok. Hosszú az utca. Csak az ide vezető út volt hosszabb nála.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: