Orsi a küszöbön áll, onnan nézi, ahogy Feri kitolat az Audival a hosszú feljáróról. Szorosabbra húzza magán a kasmír köntöst, Feri vette neki olaszországi utazásuk során. Puha, lila köntös. Ránézésére talán egyáltalán nem különbözik azoktól, amiket üzletben vesz itthon az ember, de felvéve semmihez sem fogható. Ilyen lehet az anyai ölelés, gondolta, amikor először viselte. LEHET, gondolta nyomatékkal, mert azt sosem tapasztalta.
Az ajtót csak akkor csukja be, amikor már nem hallatszik az Audi agresszív hangja, és a kertvárosi utcáról beszűrődő egyéb otthonos zajoktól szorongani kezd. Valaki a helyére gurít egy kukát, csattan egy postaláda fedele a közelben, idegesen ugat egy kutya, tacskó talán, feltételezi, még sosem látta. A legszorongatóbb mégis a szél surrogása, a levelek felszisszenései, ahogy hozzájuk ér a légmozgás. Megmagyarázhatatlan, hogy miért érinti ez ennyire rosszul, de a szíve összeszorul, valahányszor találkozik a sziszegéssel, zörgéssel, a szívalakú falevelek reszketésével. Néha, ha legyőzi ezt a mérhetetlen görcsöt, és áldott szélcsend is van, odalép a szivarfához, aminek arcot beborító méretűek a levelei, kíméletlenül letép egyet, kis cafatokra szedi, hullatja a lába elé a gondozott pázsitra, szakaszos légzés bukik ki belőle, s vele együtt végül sírás. Leguggol, felszedi a rövidre vágott fűszálak közül a szétszaggatott darabokat, egyesével teszi a tenyerébe, mindegyiket megsiratja kicsit, halkan, rácsukja az ujjait, rászorítja, összezárja vele a fogsorát is, az majd bent tartja a nyöszörgést, ami a sírás után akar jönni, feláll, besétál a házba és a kukába dobja a levélszemetet.
Bent, a négy fal között a csend feneketlen kút. Hiába ágaskodna túl a kőperemen, hiába nyújtogatná a nyakát, hogy lássa az alját, a végét, mert nincs neki. A fürdőszobába megy, a mosdó mögötti széles, magas tükörben nézi önmagát, tükör-tekintetébe fúrja a valódit, kibújik a köntösből, lassan, úgy, hogy le sem veszi közben a szemét a szeméről. Feri ujjnyomai Orsi bőrén szürkék. Azután, hogy megragadta az alkarját, és maga felé fordította őt, még csak pirosak voltak. Feri azért haragudott meg, mert beiratkozott egy tanfolyamra. Szobrászat. Nagynevű oktatókat sorolt az iskola. Össze is spórolta már a tandíjat az itthoni szövegfordítások díjaiból, nem kellett volna Feritől kérni rá, de természetesen elmesélte neki, hogy jelentkezett rá. Feri először csak nézte őt, lágyan, kedvesen, kicsit sajnálkozva. Meg is simogatta Orsi haját, ha jól emlékszik. Feri megdöntötte a fejét, oldalvást, mint a hízelgő kutya. Aztán a simogató keze, egyszer csak nehéz lett a koponyáján, hosszú másodpercek teltek el, míg csak a nyomást érzékelte a csontján, de nem rakta össze a képet. Feri arca eltorzult, Orsi szeme tágra nyílt, mint a gyermeké a karácsonyfa alatt: „nahát – meglepődött -, hogyhogy nem tudta előre, hogy a szobrászkodós ötletből ez lesz?” Hiszen ez lett abból is, mikor moziba akart menni az utolsó két megmaradt barátnőjével, meg amikor le akarta tenni a jogsit, meg amikor állást próbált keresni. Még akkor is rezzenetlenül csodálkozott, amikor Feri ujjai bekúsztak a hajtincsei közé, az ökle rászorult a selymes szőke hajzatára, és a markába került szálakat húzni kezdte. Kicsavarodott, mintha a nyakában nem lenne csont, térdre kényszerült, megadóan lehajtotta a fejét. Egyszerre tűnt imádkozónak és bűnbánónak, pontosan tudta, mert pontosan látta magát kívülről. Szigorral tekintett arra a térdelő nőre, bólintott is, amikor Feri pofon vágta, és azt suttogta maga elé, bocsánat. Feri duzzogott, még néhány napig, ő pedig nem hozta többé szóba a szobrászatot. Nem sokkal később munkások jöttek, villámgyorsan húztak fel még egy melléképületet a birtokon, Orsi nem kérdezte, minek az, Feri csak somolygott, mint a zsákmányra leső kandúr. Végül bekötötte gyengéden a nő szemét a nyakkendőjével, kézen fogta, és hátra vezette az új házikóba. Egy műterem várta, minden olyan eszközzel felszerelve, melyekkel Orsi csak a művészeti egyetemen találkozott. Az egyetemi időszakban kényszerűségből pultozott Feri egyik kaszinójában. Ott ismerte meg, ott szeretett bele, ott csábult el, ott felejtkezett meg a terveiről, ott lett Ferié, hat éve. Onnantól lett apja is, onnantól lett anyja is, Feri szülei által, onnantól lett otthona is, onnantól ismerte a szerelem nyelvét, és mindegyiket Feri mutatta meg. A műterem láttán elfutotta szemét a könny, egy okos belső hang azt sugallta, meg kell köszönni, mert ez csodálatos, óriási áldozat Feritől, és ebből is látszik, hogy szereti őt. Nyakába borult, és maga is azt hitte, hogy a meghatottságtól potyogtak Feri hibátlan ingnyakára a piszkos kis könnycseppjei.
Mikor meztelenül áll a tükörrel szemben, és a köntös rendetlenül hever a lába előtt, akkor csak a saját szemét nézi, a testét nem, nem lát benne semmi szépet, és nem is érdekli igazából. Talpaival rálép a kasmírra, kis szakadás keletkezik a lélegzetvételén, kihagy a szíve egy dobbanásnyit, lehunyja a szemét. A boltos fiúra gondol, aki mindig bepakolja a vásárolt áruját a csomagtartójába, míg a sofőr szoborarccal nézi őket. A boltos fiú nagyon kedves, mindig rámosolyog, és ő sosem viszonozza, mindig nézi a fiú kezét, de a borravalót is úgy adja át neki, hogy ne érjen hozzá. A boltos fiú illatát is fel tudja idézni, sokat dolgozik, mégis tiszta, biztosan gondoskodik róla valaki, ettől a képtől picit sírnia kell, a körmeit a tenyerébe vájja. Amikor a boltos fiú visszasiet a szupermarketbe, akkor ő általában ácsorog még mozdulatlanul, és néz utána. Minden alkalommal, amikor a fiú lendületesen beszökken a kinyílt fotocellás ajtón, és eltűnik a szeme elől, azt gondolja, köszönöm, és néha, egészen titkosan azt is, szeretlek. A sofőr olyankor már a torkát köszörüli, nyitja a hátsó ajtót, ő meg beül, felteszi a sötétített üveg mögött indokolatlan napszemüveget, a lencse hátoldalára vetít filmeket, hazáig álmodozik. A fürdőszobában csukott szemmel állva, megsimítja a mellét, óvatosan, dédelgeti, a hasára csúszik a keze, aztán az öléhez ér, sóhajt, és hirtelen elengedi. Kinyitja a szemét, szigorúan tartja az ön-farkasszemet, felveszi a köntöst a földről, a helyére akasztja, felöltözik.
A legnagyobb késsel vágja a drága zöldségeket. Az az egy hónap jut eszébe, amikor elszökött Feritől, egy nyolcadik kerületi, közös fürdőszobás garzont vett ki. Az aluljáróban dolgozott egy pékségben, nem volt pénze, csak az albérletre és rezsire, nem evett, csak amit a főnöke nap végén engedett hazavinni. Eszébe sem jutott akkor a sárgadinnye, a sokszínű és formájú paradicsom, a saláták százfélesége, a rák, a kaviár, a pezsgő, csak ez az új érzés, az elalvások és ébredések éteri nyugodtsága. Egy nap éhesen tartott hazafelé a hugyfoltos járdán, mikor megállt mellette az Audi, sötét öltönyben szállt ki Feri. Rózsacsokorral, lehajtott fejjel elé térdelt, mit sem törődve a kosszal, kérte a bocsánatát, a szerelmét és a kezét. Beszélt mindent elsöprő szerelemről, autóról, utazásról, hajóról, napfényről, tengerről, de Orsi csak a fejét rázta, mert nem hallotta az egyetlen dolgot, amit akart. Feri elkomorodott, felállt, a szemébe nézett, majd váratlan zokogás rázta meg a vállait és az hüppögte fájdalommal telve, nem bánja, hát szabadságot is ad neki, csak maradjon vele. Orsi szeretettel simogatta Feri arcát, és egy egész megkomponált világ költözött a fejébe. Nevetős reggelik, mielőtt mindketten munkába mennek, munkahelyi évődések, munka utáni barátnős kávézások, őszinte beszélgetések Ferivel, pont olyanok, amelyekkel eleinte elvarázsolta őt. Iskola, alkotás, kiállítások, pezsgő szellemi élet, pénzösszegek helyett érzelmek áramlása. Az esküvőig maradtak ezen az úton. A nászúton Orsi kiült a szálloda erkélyére, tengerbe vesző napot figyelve ötlete támadt, skiccelni kezdett a szobaszervízzel érkezett szalvétára. Feri talán kétszer vagy háromszor is szólt már, hogy jöjjön be, ott várja az ágyban, de nem tudott elszakadni a fejében kibontakozó szobortól. A tengerből kibukó, finom női gerincoszlop elképzelt tapintása izgatta benne leginkább. A csigolyákat rajzolta, egyiket, a másik után, a levegő édes volt és sós egyszerre. Orsi lassan belemosolyodott a tökéletes pillanatba. Feri a ceruzát vette el először, kettétörte, lehajította a mélybe, majd a szalvétát tépte, rá se nézett közben, aztán a nyakát ragadta meg, egyetlen, dühös markában szorította az erei lüktetését és az oxigén útját. Vadul csókolta mielőtt becipelte a szobába.
A spárga vége fás, le kell vágni, roppan a kés pengéje alatt. A keze a vágódeszka szélén pihen, sokáig nézi, sokáig áll a nagy kés a kezében. Ellöki magát a pulttól, a fürdőbe megy, leemeli a kasmír köntöst a fogasról, a földre dobja, rátapos, de nem úgy, mint reggel, vágyakozással, hanem dühvel, ordítással, toporzékolással szidja. Azt kiabálja, dögölj meg, azt hogy gyűlöllek, azt hogy ne érj hozzám, azt hogy undorodom tőled. Aztán öklendezni kezd, és a félig emésztett reggeli kitör a torkából, marja a nyelőcsövét, savanyítja a szájüregét. A kasmíron landol a savas köpet, meggyalázza az ibolyaszínt. Már nem tud lecsillapodni többé; a ruhát kezdi magán vagdosni, amit épp visel, amit Feri Párizsból hozott miután egyedül elutazott, és Orsit három napra bezárta a házba. Észre sem veszi, hogy a bőrét is felsérti a penge, itt-ott vér buggyan ki, nem érzi a sebek csípését. Kifullad, a szétkaszabolt kasmírra ül, az egyik kezében égnek mered a kés, a másik tenyere a térdén pihen, zihál, csupa vér a bokáig érő selyemruha, és a sok tőrhegynyi seb továbbra is szivárog. Vibráló szembogara a masszázskád felett kattogó óra másodpercmutatóját követi szinte pislogás nélkül, Feri ebédidőben mindig hazaugrik, hetven percet kell csak várnia.