Ez még mindig nem a vége. Mikor lesz már vége? Mikor mész már el végre és hagysz békén? Most meg hová mész?? Visszajössz? Minek jössz vissza? Nehogy vissza gyere! Te szemét! Szeretlek! Rohadj meg! Hogy bánthattál? Miért nem szeretsz? Hogy hazudhattál?? Miért hazudtál? Miért tetted ezt velem? Miért nem tetted azt velem? Meg ne szólalj! Az is hazugság, amit kérdezel. Hátha megváltozol. Miattam. Ha én is jobb lennék. Ha más lennék. Ha te más lennél. Ha elég lennék. Ha te elég lennél. Különben is, hogy nézel ki? Énnekem már olyan kicseszettül elegem van ebből! Csak mennél már el, költöznél ki a szívemből! Neked se jó ott, folyton pulzál, dolgozik, vérzik, rohan, lassul, aztán újra megindul, nem lehet ott nyugton lenni rendesen, hidd el! Menj inkább, kérlek, egy szívvel nem lehet két életet fenntartani, nekem kell a sajátom, a tiéddel csinálj, amit akarsz.
Nekem te ne próbálj úgy tenni, mintha jó lenne itt neked, mintha semmi nem történt volna! Mintha mellettem lettél volna, akkor, mikor szükség lett volna rá. Mikor sírtam, átöleltél? Mikor nevettem, velem nevettél? Az egyiknél tétlenül, bambán bámulsz, a másiknál fel se nézel. Nem értesz, nem tudsz velem mit kezdeni. Hogyan érlek el? Mondd meg! Annyiszor kérdeztem. Olyan sokáig kerestem egy kis rést, ahol bejuthatok, elérhetlek, megérinthetlek, amin beszivároghatok a lelkedbe, körbeölelhetem, kavarodhat a te kéked az én pirosammal, együtt örvénylünk, néhol keveredünk, de hagyunk a szélén olyat, ami nem lesz lila. Sose lett az, más anyagból voltunk, de kívülről így is szép volt, csak egy idő után feltűnő lett, hogy a vörös egyre vadabbul örvénylik, a kék meg csak lebeg tétlenül.
Úgy vagy előttem, mint egy téglafal, amit teljesen átfutott a borostyán. Messziről csak a zöld látszik, kíváncsivá tesz, mi lehet mögötte, azt hiszi az ember, ha ügyes, átjuthat rajta, csak finoman szét kell szálazni az indákat, de mikor sikerül, csak a téglát találja. A te tégláid, nem az enyémek, mégis azt hittem, miattam húztad fel belőlük a falat, az én hibám, hogy ott van. Találtam rajta ajtót, hozzá kulcsot formáltam a szavaimból, az érintésemből, a testemből, a lelkemből, bele is csusszant a zárba, de nem fordult a kulcs, mintha rozsdás lett volna minden, ami körülveszi, vagy lehet, hogy még így sosem próbálták és nem értette, hogy ilyenkor nyílnia kellene. Rád tapasztottam a fülem, hallgatóztam, vajon mi lehet belül, találgattam, vajon te tudod-e, sejted-e, vagy egyszerűen elfogadtad, hogy egy fal vagy, oda építettek, ahol vagy, körülötted zajlanak a dolgok, kívülről akadály vagy, belülről védelem, hogy ki jut be, nem a te dolgod.
Hogy szerettem volna belülre kerülni! Próbáltam átmászni, de a tetején szöges drót volt, véreztem, próbáltam lebontani erővel, de féltem, hogy sérülök, körbe is bástyáztam magam puha anyaggal, de csak azt értem el, hogy már nem érezhettem az agyag hideg érintését se. A barátaid mondták, menjek onnan, nincs értelme, de én téged ölelve, tépve, karmolva tiltakoztam: csak ügyesebbnek kell lennem, ha jobb leszek, ha erősebb, akkor sikerülni fog, majd meglátjátok. Végül a tehetetlenségtől sírva omlottam össze az árnyékodban, elgyengülve, te csak néztél le rám a magasból és nem értetted, mire ez a nagy hajcihő. Elküldeni nem tudtál, én kértelek végül, hogy zavarj el, mert magamtól képtelen vagyok menni, ide kötött engem valami ősi anyag, ami hív, marasztal, mozdulni képtelen vagyok, pedig érzem, ha maradok, belehalok. Megtetted.
Egy óra csend után végre azt mondtad aznap este, hogy akkor egy időre tartsunk szünetet, mert ami most van, az tényleg nem jó. Azt mondtad, túlságosan összekarcoltam magam, túl sok a vér, meg ez a burok, ez se áll jól, hát hol van az a csodás, szabad nő, akit megismertél, aki csak nevetett a falakon, csilingelő kacagással ültetett a tövükbe virágot. Majd ha már meggyógyultam és nem akarok ennyire és így, ennyire nagyon, akkor majd jöjjek vissza, de akkor se mondtad, hogy beengedsz, csak az árnyékodban ellehetek, díszíthetlek, gondozhatlak, így egymás mellett miért nem jó, olyan jól elvagyunk. Nem értetted, hogy én majdnem belehaltam abba, hogy bejussak, mert én akkor már tudtam, hogy nekem mögötted a gyerekkorom van és apám szeretete. Elfogadni, hogy sosem juthatok be, egyenlő azzal, hogy belenyugszom: engem úgy sosem fog senki szeretni, mint ahogyan azt a kislányt kellett volna apámnak, akkor, gyerekkoromban. Énnekem fogalmam sincs arról, hogy mi az a feltétel nélküli szeretet, biztonság, de még arról se, milyen vasárnaponként nem szorongani a rántott hús szagától, vagy az óra ketyegésétől a falon, mikor ebéd után mindenki alszik. Én gyerekként egyszer már meghaltam, most meg kell halnom újra, aztán elgyászolnom önmagam, mert rajtam kívül senki se fogja megtenni.
Kedd éjszaka volt, a kanapén ültünk a nappaliban, órákig zokogtam, szavak nélkül, te a kezemet simogattad némán, és az órát nézted: éjfél is elmúlt már, aludnod kellene, reggel munka van. Élő halottként támolyogtam be a pár órával azelőtt még közös hálónkba, a közös ágyunkba. Mellém feküdtél és megindult a kezed felém, mint minden este, alám csúsztattad és elkezdtél magadhoz húzni, hogy megcsókolj és az ölelésedben maradjak pár percig, míg el nem alszol. A mozdulat félúton megakadt, talán eszedbe jutott, hogy illik-e ez még így most, hogy mindennek vége, de aztán folytattad. Aznap este úgy szorítottál magadhoz, ahogy mindig is vágytam rá, de addig soha nem kaptam meg, ettől csak még jobban sírtam és te még jobban szorítottál. Körém fontad az indáid és én azt éreztem, így fogok én már mindörökre rád épülni, örökre melléd szorítva, de sose beléd.
Nagyon szerettem volna meghalni, hogy reggel ne kelljen felébredni és rájönni, hogy ez az egész tényleg megtörtént, de a halál, csak úgy, mint az álom, távol maradt, így nem lett volna miből felébredni. Helyette megállíthatatlan folyamként ömlöttek a könnyeim még akkor is, mikor te már rég aludtál, és még akkor is, mikor reggel fél hétkor megszólalt az ébresztőd, felkeltél, kimentél megmosdani és reggelizni. Minden hétköznap reggel, munkába indulás előtt még bejöttél a szobába megcsókolni. Most is vártalak. Nem jöttél. Helyette az ajtó csukódását és az autó motorjának jól ismert duruzsolását hallottam. Elmentél.
Felkeltem, felkapcsoltam a fürdőben a villanyt. Homályosan láttam, a fürdőt csak egy résen át láttam, nem értettem, dörzsöltem a szemem, akkor se lett jobb. A tükörbe néztem: a szemeim vörösek voltak, körül a szemhéjam óriási méretűre duzzadtak. –Óbazdmeg – szökött ki a számon. Hát így. Egy számomra ismeretlen arc nézett vissza rám. Kivártam a nyolc órát, felhívtam a főnökömet és belevinnyogtam a telefonba, hogy „miszakítottunkdolgozninemtudokezenahétentöbbethétfőnhívlak”. Még aznap megszereztem egy barátom üres lakását két utcával arrébb, a következő két napban felváltva pakoltam, sírtam, te dolgoztál, mikor hazaértél simogattál, mondtad, hogy nem tudod felfogni, hogy tényleg vége, beszélgettünk, együtt gyászoltunk, győzködtél, hogy majd ha jobban leszek, újra együtt leszünk. Te tényleg azt gondoltad, hogy én egy kibaszott kóbor kutya vagyok, akit befogadsz majd, ha valaki előtted meggyógyította?! Úgy tettél, mintha egyetértenél, de láttam rajtad, hogy csak bólogatsz, és valójában nem érted, miről beszélek. Arról nem esett szó, hogy te tudnál-e többet adni, mint eddig. Kértelek, hogy addig, amíg veled lakom, mással, ha lehet, ne kezdj el ismerkedni. Ismertelek, el is mesélted régen, hogy még veled lakott a csajod, de már a következőt kerested, aznap, mikor elköltözött, már este ott volt a másik. Megígérted.
Péntek volt, éppen a másnapi költözést ütemét egyeztettük, mondtad, hogy délelőtt még dolgozol, délutánra jössz, áthozod a másik lakásba a holmim a kocsival, meg utána még elmegyünk együtt vásárolni. Úgy beszélgettünk, ahogyan az elmúlt napokban is végig: közösen gyászolva, nyugodtan, megfontoltan, nem bántva egymást, kibeszélve nyíltan a bajokat, ki hol mit csinált volna másképp, ha… A géped bekapcsolva, a kanapén ültünk, mikor egy felugró ablakon megjelent egy üzenet: „Ne haragudj, a holnapot le kell mondanom….” Egy lány profilképe, feltűnően a te eseted: hosszú, barna haj, baba arc.
Úgy szeretném tudni, hogy te hogy emlékszel arra, ami ezután történt. Vajon mit éreztél akkor, mikor üvölteni kezdtem, kidobáltam a hálóból az ágyneműdet? Mit éreztél akkor, mikor az arcodba vágtam a kérdést: Ki vagy te, bazdmeg?! Ki ez az ember, akivel és családot akartam alapítani? Menjél terápiára, mert ez nem normális, amit csinálsz, hogy nem bírsz ki 4 rohadt napot anélkül, hogy ne egy újabb nő után kujtorogjál. Emlékeszem, letérdeltél, átöleltél, bocsánatért esedeztél, megesküdtél, hogy csak csütörtök óta, és hogy csak azért, mert neked igényeid vannak. Szerinted hányszor lehet megölni egy embert? Egy embert, aki ezek után még a másnapi vásárláskor, amit már külön kosárba végeztünk, megsajnált téged, mikor meglátott tanácstalanul ácsorogni a Tesco közepén, odament hozzád és lediktálta neked: mosószer, kenyér, meg öblítő is, a vécépapír is fogyóban van… Itt jöttem rá, hogy halhatatlan vagyok.
A vásárlásból hazafelé a kocsiban hangosan szuszogtál, az arcodat dörzsölted, pont, mint az első randinkon. Bekísértél a lakásba, ahová aznap elköltöztettél, zavartan toporogtál, a kezedben forgattad a kulcsot, amit épp az előbb adtam vissza neked, alig mertél rám nézni, végül mégis megtetted, könnyes volt a szemed. Először láttam ilyennek. – Te döntöttél így – mondtam – Neked minden döntésed jó volt? – kérdezted – Ha így lenne, most nem itt lennék – válaszoltam. Megöleltél, megpusziltál, azt mondtad, mindig is okosabb voltam nálad, úgy kellett eltolnom téged magamtól, majd kiküldtelek, az ajtóból alig akartál elmenni, váltig mondogattad, hogy jönni fogsz még és meglátogatsz. Többé nem jöttél.
Másfél év múlva a baba arcot viszont látom, ezúttal a saját telefonomon, mert felhív, hogy tanácsot kérjen tőlem, mert hazudtál neki.
(Photo by Israel Sundseth on Unsplash)