– Az Isten bassza meg a rohadt kurva életbe, hogy nem tudunk időben elindulni sehova!! Mindenhonnan elkésünk! – kiabált apám magából teljesen kikelve a nyitott bejárati ajtónkban. Zengett az egész lépcsőház, még lent az utcán is hallotta mindenki a káromkodását a harmadik emeletről.
– Bandi! Hagyd már abba! – förmedt rá anyu.
Mindenki ott állt már az ajtónkban talpig elegáns ruhába felöltözve, csak rám vártak. Én még visszamentem még a szobámba a rózsaszínű kistáskámért, amit bent felejtettem. Egy névnapi vacsorára voltunk hivatalosak a családunk egyetlen barátaival, akik évente néhány alkalommal találkoztak velünk valamilyen alkalomból. Másokkal nem jártunk össze sose. Feri bácsi és Marika néni fiatalabb koruk óta ismerte már a szüleimet. Ők is a negyvenes éveikben jártak, nagyjából egyidősek voltak anyuékkal. Egy fiuk volt Gabi, aki tőlem hat évvel volt idősebb és már igencsak kamaszodott. Magas, kissé visszahúzódó fiú volt, de mégis túl jóképű ahhoz, hogy várjam már nagyon ezt a napot és találkozzak vele. Szerintem ő akkoriban nem csak nekem, hanem kicsit nővéremnek is tetszett. A városunk szélén lévő Erdész Fogadó volt a kedvenc helyünk. Szinte sose jártunk a szüleimmel étterembe az év többi napján, csak ha éppen ballagása volt valakinek a rokonok vagy ismerősök közül és meghívtak bennünket ide. Az meg nem túl gyakran fordult elő. Az asztalunk már jó előre le volt foglalva, a családi többszemélyes fatányérost is megrendelték már anyuék telefonon. Desszertnek pedig Gundel palacsinta lett beígérve, amit imádtam.
Már ott álltam az előszobánkban, a kedvenc világoskék, fodros nyári ruhámban és éppen csatoltam volna be a fehér kopogós, lakkos cipőm pántját a bokámon, amikor egy pillanatra felnéztem és megláttam, ahogy apám feje teljesen eltorzul. Elveszítette a türelmét az ajtóban rám várva. Összeszorította a száját, ahogy ezt ilyenkor szokta és meredten bámult rám. Szikrát hánynak hatalmas kék szemei. Jól ismertem már ezt az arckifejezését és a nézését is. Akkor volt mindig ilyen a feje, amikor eldurrant az agya és nem tudta tovább tűrtőztetni magát a benne fortyogó idegtől. Ez gyakran előfordult nála. Aztán hirtelen a magasba lendítette a jobb karját és egy újabb “aztajókurvaédesistenbasszameg” kíséretében az ajtóból teljes erővel hozzámvágta a majdnem egy kilós, hatalmas kulcscsomóját, ami akkora volt mint egy ágyúgolyó.
Próbáltam azonnal elugrani előle, hogy kivédjem a felém tartó nehéz fémdarab ütését. Egy hatalmas lendülettel a nagyszoba ajtónk felé vettem az irányt és elkezdtem rohanni befelé a lakásba. Szaladás közben hátranéztem és már majdnem mosolyra gördült a szám széle, azt gondolva, hogy ennyivel megúsztam, amikor egy újabb ordító hang törte meg a pillanatnyi feszült csendet.
-Szét van baszva a lábad, álljál már meg!!! Nem hallod??? – üvöltött be a nyitott bejárati ajtónkból apám a szobába. Ő még mindig ott állt és továbbra is hangosan káromkodott. Engem nézett, ahogy próbáltam elmenekülni előle. Most nem indult el utánam, hogy megcibáljon, vagy leüvöltse a fejemet még jobban, mert utcai cipő volt rajta, a lakásunkba pedig sose mászkáltunk be koszos talpú lábbelivel. Tilos volt. Kivéve most nekem, akin rajta volt a kedvenc kopogós cipője, amikor félelmemben és a jó reflexeimnek köszönhetően beszaladtam előle a szobába.
Az újabb ordítása után néztem csak le magamra és akkor vettem észre, hogy vérzik a jobb lábfejem. Teljesen ledermedtem. Hirtelen azt se tudtam, hogy ez hogyan történhetett meg, mert úgy éreztem csak súrolta a kulcscsomója a lábamat. A kedvenc fehér harisnyámon egy hatalmas lyuk tátongott. Láttam, ahogy a műszálas harisnya anyagán keresztül szivárog át a vérem és folyik le a nappalink lakkozott parkettájára. Azonnal elkezdtem bőgni. Az egyre növekvő vérfolt még jobban megijesztett. Elkezdett lüktetni a vérző seb és egyre jobban fájt. Anyu gyorsan bejött utánam a szobába, hogy megnézze jól vagyok-e. Ő mondta, hogy beleállt az egyik kulcs a lábfejembe, amikor próbáltam elszaladni. Pont egy eret talált el és mély vágást ejtett a lábamon. Látta, hogy valószínű nem fogja tudni elállítani a vérzést. Nagyon óvatosan lehúzta rólam a harisnyanadrágot, a fürdőszobából pedig gyorsan hozott egy hideg vizes törölközőt, amivel bebugyolálta a lábfejemet.
– Minden rendben lesz, nyugodj meg, ne sírjál… – Bandi, be kell vinni az ügyeletre! – kiabált ki az előszobába apámnak, aki szintén be akart jönni utánam, hogy megnézze jól vagyok-e. Ezt meglátva, ahogy apám elindult felém, magamból teljesen kikelve elkezdtem ordítani vele.
-Menjél ki! Takarodjál innen! Nem hallod?! Ne gyere be a szobába! Te nem vagy az apám! Miért csináltad ezt velem?! Utállak!! – patakokban potyogtak a könnyeim és ordítottam vele. Teljesen befeszült az egész testem az idegtől. Sosem éreztem még ekkora fájdalmat és gyűlöletet egyszerre a szívemben senki iránt, mint amit akkor éreztem a saját apámmal szemben. Remegett a lábam és lüktetett a fejem, ahogy a hideg parkettán ültem. Rémült tekintettel néztem anyut, aki próbált ellátni és megnyugtatni, hogy el tudjunk indulni a kórházba. Közben torkom szakadtából kiabáltam továbbra is apámmal, aki csak ott állt az ajtóban, és kussolt. A percekkel korábban még vadul ordító és félelmetesen fenyegetőző oroszlánból pillanatok alatt egy megszeppent házi macska lett. Nem szólt percekig egy szót sem. Bocsánatot pedig sose kért senkitől a testi vagy lelki bántalmazásai miatt….
– Gyűlöllek!! Anyu, válj el tőle, nem akarok vele együtt lakni tovább! Teljes szívemből utálom őt! Bárcsak meghalna! Nem akarom, hogy ő legyen az apám!! Látni sem akarom soha többet!!! Miért bánt mindig minket?!!! Ígérd meg anyu, hogy elválsz tőle…ígérd meg nekem…!!! – mélységes harag volt bennem, ami iszonyatosan feszített legbelül. Legszívesebben megütöttem volna, amiért ezt tette velem. Hogy bánhat bárki így egy tíz éves gyerekkel? – cikáztak a gondolatok az idegességtől sajgó fejemben.
Nem tudtam ráállni a vérző lábamra, ezért anyuba kapaszkodva bicegtem ki a lakásból a folyosóra, majd lifttel lementünk a földszintre. Apu meg nővérem külön jöttek le lépcsőn utánunk. Nem akartam még csak egy légtérben se lenni az apámmal. A fehér Wartburgunk már a garázsunk előtt várt, közvetlenül a ház mellett. Nem kellett sokat mennem, csak pár métert a kocsiig. Feri bácsi és Marika néni hűledezve fogadták a hírt lent az utcán, amikor meghallották, hogy mi történt velem. Óvatosan beültettek a hátsó ülésre, és elindultunk az ügyeletre anyuval. Néhány utcányira laktunk a városi kórháztól, de végtelennek tűnt az az 5 perc, amíg odaértünk a hatalmas épület kapujához. Egész úton csak sírtam és a taknyos papírzsebkendőimet szorongattam a kezemben. Amikor odaértünk anyu kiszólt a portásnak a lehúzott ablakon, hogy a sürgősségire jöttünk. Majd megkérdezte tőle, hogy Nagy doktor bent van-e?
Az ötvenes éveiben járó sebész a szomszédunk volt. A harmadik emeleten lakott mellettünk néhány ajtónyira a feleségével Borika nénivel már hosszú évek óta. Mindig őt kerestük meg, ha valamilyen kissebb sérülésünk volt tesómmal gyerekkorunkban. Hozzá kopogtattunk be akkor is, amikor meg akartam mutatni a nővéremnek, hogy hogyan lőtték le a kedvenc Polip című sorozatomból Cattani felügyelőt….A rögtönzött jelenet a gyerekszobánkban annyira jól sikerült, hogy amikor hátra vetettem magam az ágyamon és összeestem a képzeletbeli lövésektől, a fejem a fa íróasztal sarkában koppant egy hatalmasat. Felszakadt a bőr a fejtetőmön 2 cm hosszan. Szerencsére nem repedt meg a koponyám, de tiszta vér volt minden körülöttem az ágyon, miután földet értem. Sírva rohantunk át Nagy doktorhoz a szomszédba, aki nem volt sajnos otthon aznap este, mivel ő volt az éjszakai ügyeletes a sürgősségin, pont mint ahogy ma is.
A kórház udvarán leparkoltunk. Azonnal jött egy ápoló és segített kiszállni az autóból. Egy rozoga, fekete, felcimkézett tolószékbe ültetett és begurított a kórház épületébe, pont ott, ahol a mentők is be szokták tolni a sürgős eseteket hordágyon. Nagyon izgalmas volt látni ezeket a titkos bejáratokat, ahol még sosem jártam. Anyu hozta a kardigánomat és a papucsomat a kezében és tempósan kullogott mögöttünk a végtelennek tűnő labirintus folyosók félhomályában. Közben nézegettem a megkopott festéket a falakon és a koszos csöveket, amik a plafonon tekeredtek össze-vissza. Végre odaértünk a vizsgáló elé. Hosszú percekig csak ültünk és vártunk, hogy behívjanak minket. Üres volt a folyosó, rajtunk kívül senki más nem volt a váróban. Fura, émelyítő szag volt mindenhol. Olyan levegőtlen volt az egész épület. Majd hirtelen erős tisztítószer szaga csapta meg az orromat. Nem volt jó itt lenni. Kicsit fáztam is. Anyut megint elkezdtem kérlelni, hogy váljon el aputól. Mondtam neki, hogy ő biztosan nem szeret minket, mert mindig csak kiabál velünk és bánt bennünket. Könyörögtem neki, hogy ne éljünk vele többet együtt, de ő csak hümmögött. Nyugtatni próbált, hogy minden rendben lesz… de csak ennyit mondott, mást nem. Semmit sem ígért meg nekem. Fogalmam sincs mi járhatott a fejében. Percekig csöndben, kissé feszengve ültünk egymás mellett a rideg falak között, a fejünk fölött a pislákoló és hangosan zúgó neon lámpákkal.
– Jó napot! Jöjjenek be! – szólt ki Nagy doktor a vizsgálóból a folyosóra. – Magával meg mi történt? – kérdezte szigorúan magázódva, miközben elkezdte kibontani az otthon bebugyolált lábfejem kötését.
– Apu idegességében hozzámvágta a kulcscsomóját és beleállt az egyik kucs a lábamba. – mondtam kissé még most is szipogva, miközben apám helyett is én szégyelltem magam legbelül, hogy ezt tette velem. Nagy doktor egy pillanatra anyura nézett, kicsit felhúzta a szemöldökét, de nem szól semmit. Várt volna valamilyen választ, ami nem jött tőle…. Hátrapillantottam én is anyura és láttam az arcán a szomorúságot és a szégyent. Zavarban volt. Feszengve állt ott, és csak szorította magához a holmijaimat szótlanul. Nagy doktor régóta ismerte már apámat. Tudta jól, hogy elég nehéz természetű ember és hamar felmegy a pumpa nála. Valószínű nem volt meglepve az általam hallottaktól.
– Na, nézzük hogy van a lába… Áááá, ez nem olyan vészes! – próbált kedvesen megnyugtatni, mert látta a félelmet az arcomon, mivel egyfolytában markolásztam a vizsgáló ágy műanyag borítását a kezeimmel, amin ültem.
– Máris kitisztítjuk és lefertőtlenítjük a sebet, aztán kap egy csinos kis kötést a lábára, bónuszként pedig egy Tetanuszt a hátsójába. Ennyi az egész. – mosolygott rám Nagy doktor és elkezde letörölgetni a megalvadt vérfoltot a lábfejemről. A kellemes mély hangja és a csillogó szemei teljesen megnyugtattak, ahogyan rám nézett. A Tetanusz szuritól se féltem már annyira ezután. Tudtam, hogy most biztonságban vagyok, és minden rendben lesz.
Másfél órás késéssel érkeztünk meg anyuval az étterembe, friss kötéssel a lábamon. Feri bácsiék kivitték közben apámat meg nővéremet a Fogadóba az ő autójukkal, amíg mi a kórházban voltunk az ügyeleten. Nagyon vártak már minket. Izgultak miattam. Halkan, aggódva kérdezgették anyut, hogy minden rendben van-e velem, aztán még sugdolóztak kicsit, de azt már nem hallottam, hogy mit. Odébb mentek Marika nénivel a vadász-terem másik sarkába, hogy senki se hallja miről beszélnek. Apám ez idő alatt az asztal szélén ült szótlanul. Nővérem mellette halkan a kóláját szürcsölte és a kitömött vaddisznó meg szarvas fejeket nézegette az asztalunk melletti falon. Félelmetes műanyag gomb tekintetükkel tornyosult fölénk a sok döglött állat. Elég nyomasztó látvány volt. Engem Gábor mellé ültettek, aminek nagyon megörültem. Húzogattam a szoknyám szélét és rögtön nagyokat kezdtem kortyolni a narancslémből, ami oda volt már készítve nekem az asztalra. Nagyon jóképű srác volt Gabi, tetszett a helyes, pirospozsgásos arca, amikor mosolygott. Kissé zavarba is jöttem, hogy ilyen közel ültünk egymáshoz és hogy ilyen lepukkant állapotban kell látnia. Szörnyen néztem ki és úgy is éreztem magamat. Pedig szerettem volna csinosan felöltözni, hogy szép legyek a vacsorán amikor találkozunk. Ehhez képest a hajam kócos volt, a szemeim pedig vörösek és duzzadtak voltak a sok sírástól. A kopogós lakkcipőm is otthon maradt, mert nem tudtam fölvenni a lábamra a kötés miatt. Ezért egy régi, csúnya kék csíkos papucsban kellett ott ülnöm az asztalnál a csinos kis ruhámban, harisnya nélkül. A vacsora alatt senki se beszélt a történtekről és utána se. De legalább a Gundel palacsintából dupla adagot kaptam aznap este….
(Photo by Bradford Nicolas on Unsplash)