Meggyújtottam a szivaromat, zsebre vágtam az öngyújtómat, csinos karikába fújtam a füstöt a plafonra és azon gondolkodtam, hogybár tizenöt éve egy kortyot sem ittam, újból masszívan piálni kezdek. A monte-carlói fesztiválon elnyert Ezüst Bohóc-díj ellenére a cirkuszunk a végét járta, pedig azt a szart maga Stefánia monacói hercegnő adta át nekem. Elnézve az aznapi gyalázatos nézőszámot, nem sok reményt láttam arra, hogy pár hétnél tovább működjünk. A szobor ott állt az irodámban a székem mögötti polcon, minden belépő, így a pudlis is láthatta volna, ha érdekli. Őt azonban nem érdekelte sem akkor, sem korábban, mert a hideg rázta az egész cirkuszosditól, mióta csak megörökölte a kutyaidomár produkciót a hintázó, kézen járó, futballozó tizenkét uszkárral együtt.
Mindig ők léptek fel elsőként, mert a rohadék ebidomár nem volt hajlandó végignézni senki más produkcióját. Ha felment a függöny, a pudlis labdákat rúgott be a színpadra, a kutyák pedig egyből lelkesen beszaladtak értük, és ez általában remek kezdésnek bizonyult, mert ezekért a bukfencező bolhazsákokért nagyjából minden néző odavan.
Ezeknek ismeretében nem lepett meg, amikor színpadkészen, frakkban és cilinderben, de a helyzethez képest meglehetősen rezignáltan lépett az irodámba, és bejelentette:
- Kiszabadultak a tigrisek, és bántják a kutyákat.
Ráförmedtem, hogy azonnal hívja a tigrisidomárt, én pedig átrohantam a sátor művészbejárójához, és óvatosan belestem. A manézs körül összegyűlt morajló publikum nem tudhatta, mi történik itt hátul, mert a pódiumra vezető vastag függöny még nem volt felvonva. A vadállatok által szorongatott pudlik ide, a függöny elé, a hátsó gyakorló porond színpad felőlivégébe vonultak vissza, a ponyvából vont dupla sátorkupolának abba a felébe, amelybe a nézők alig-alig nyernek betekintést. Normális esetben itt várakoznak a következő szám fellépői, most éppen elsőként a pudlis a kutyákkal. A nagymacskáknak csak a finálé előtt illett volna színre lépniük.
A három tigris lassú nyolcasokat írt le a rémült uszkárok előtt a hátsó porond fűrészporral felszórt talaján. Nem indítottak még támadást, de nem sok lehetett hátra addig, amíg rájönnek, hogy az ember elvesztette az irányítást, nem tud közéjük állni, és az ősi kutya-macska ellentét hamarosan eszkalálódhat egy olyan különleges felállásban, amelyben most a macskák oldalán szibériai tigrisek vannak, narancssárga-fekete csíkos szőrbe csomagolt háromszáz kilogramm színizom és karmok, míg a kutyák térfelén alig negyvencentis, fehér alapon fekete foltos harlekin középuszkárok, fejükön pomponba formált idétlen szőrpamaccsal.
A trupp még nem tudta, hogy baj van, csak a bohóc figyelte az eseményeket. Látszott, hogy már készült a fellépésére, mert kifestve, bohócnadrágban, de csak egy elszürkült atlétában állt, egy teli üveggel a kezében.
- Főnök, most akkor mi van? Lesz matiné? Mert ha nem, akkor én elkezdenék inni, érti?
Újból azt éreztem, hogy ha a mai előadás menthető is, a cirkuszunknak attól még befellegzett, hiszen a bohócom már délelőtt iszik.
Hogy a kurva életbe tudtak ezek a dögök kiszabadulni? Nagy tétben fogadtam volna arra, hogy a pinabubus idomárjuk nyitva hagyta a biztonsági reteszt a tigrisek ketrecén, mikor beadta nekik az előadás előtti varjúpépet, mert megint csak a kufircoláson járt az esze. A cirkuszi menazséria működtetését szabályozó törvények alapján persze csak fehérjegranulátumot kaphatnának a nagymacskák, de nehéz anyagi helyzetünkre tekintettel elnéztem azt, hogy a tigrisszelídítő légpuskával éli ki a cirkuszi kocsija fölött álló fákon rikácsoló varjak iránti gyűlöletét, és az agyonlőtt nyomorultakat némi főzés és darálás után odaadja a ragadozóinak.
Megérkezett az idomár, a nadrágja félig kigombolva, ingébe épp csak belebújt. Vigyorgott, mint aki épp rendkívül hajlékony artista ikerlányokkal hancúrozott, és pontosan tudtam, hogy ez történt, mert az elmélete szerint az előadás előtti szex szaga erősíti a dominanciáját a tigriseivel szemben.
- Fokozódik a drámai feszültség, Főnök?
A vadállatok ketrece mellett kellene lennie egy lezárt fegyverszekrénynek, benne nagy erejű szén-dioxidos altatópuskával, meg hozzá tartozó patronnal, és rámutattam a fémpalack nyilvánvaló hiányára, mire eléggé lelombozódott, és a vállát vonogatta, hogy pótolni akarta később, ki gondolta, hogy pont ma kellene, merthogy ő bizony lenyúlta az altatópuska töltetét a varjúvadászathoz használt légfegyveréhez.
Végigszántottam az arcomat a kezemmel, és úgy káromkodtam, hogy még a bohócon is látszott, ahogy belepirul a sminkje alatt.
Kellett egy kurva terv.
Mondtam a tigrisszelídítőnek, hogy ha majd erre menekülnek a tigrisei, terelje őket vissza a ketrecükbe, minden bizonnyal menni fog neki friss kamatyolás szaggal felvértezve.
Mondtam a pudlisnak, hogy ha felmegy a függöny, rúgja be az uszkároknak a labdákat a pódiumra, akármennyire szarik is az egészre.
Mondtam a bohócnak, hogy ha jelzek, húzza fel a nézőtérre vezető függönyt, és kivettem a kezéből az üveget.
Mondtam magamnak, hogy sikerülni fog, bekapcsoltam a nyitányunk háttérzenéjét, majd felpattantam az artista ikrek egyik fellépéshez odakészített, három méter magas egykerekű biciklijére. Kicsit kijöttem a gyakorlatból, de azért ment az egyensúlyozás. Felhangzott a zene, intettem a bohócnak, a függöny felemelkedett. A kutyaidomár átrúgta azokat a rohadt labdákat a bejáraton, az uszkárokban pedig a félelmen felülkerekedett a kiképzés, és ahogy kell, kiszaladtak a pódium körébe. A nagyérdemű lelkesen tapsolt és éljenzett, ahogy a kutyák gyorsan összeterelték a labdákat. Nyomukban kicsit megkésve megindultak a tigrisek is, ekkor egy emberként hallgatott el a publikum, mert észrevették, amit én is, hogy a vadállatrácsok nincsenek leeresztve. Az, hogy leereszthetnénk őket, ki is ment a fejemből.
Nem tudtam már korrigálni, eljött az én időm. Az egykerekűn átvágtam a nagymacskák között, megzavartam a vadászatukat, a figyelmük a kiskutyákról felém fordult, utánam kaptak, de nem értek el a magasba emelt nyeregben. Tettem körülöttük egy kört, ösztönösen egymáshoz húzódtak, így le tudtam ugrani a bringáról köztük és a kutyák között megállva. Óriásit kortyolva meghúztam az üveget, a szabad kezemmel pedig előrántottam a zsebemből az öngyújtóm. Reméltem, hogy elsőre meggyullad, mielőtt a tigrisek rájönnek, hogy egyedül én állok közöttük és a kutyáknál is védtelenebb, sikítozó emberi prédák között.
Az öngyújtó lángja fellobbant, én pedig a tűzbe fújtam a torkomat maró alkoholt. A tigrisek hátrahőköltek a belobbanó tűzfelhőtől. Újra ittam, újra tüzet fújtam hosszan, miközben közelebb mentem hozzájuk és harmadszorra közvetlen közelről leheltem rájuk a lángot. Már nem csak hátrahőköltek, hanem megfutottak a pofájukba maró forróságtól, egyenesen vissza a színfalak mögé, a biztonságos és jól ismert ketrecükhöz. Beslisszoltak a helyükre, az idomár rájuk csukta a rácsot és most azt a kibaszott reteszt sem felejtette el.
Kivonultam a takarásba, és egy seggberúgással megadtam a kezdősebességet a pudlisnak a színpad felé, ahol a közönség újra a lelkesedésnek adott hangot , hisz úgy vélték, hogy amit láttak, az a produkció része.
A bohóc szájtátva nézett. Kezébe nyomtam a piásüveget, ránézett, majd rám és azt mondta:
- Főnök, ezzel felléphetne a cirkuszban!
Megráztam a fejem.
Biztos, hogy újabb tizenöt évig nem megy le egy korty sem a torkomon, pedig ez a mai produkció megérne egy Aranybohócot is.