– Anyád meg hol a picsában van már megint? – már a hangjából tudni lehet, hogy hányadik pohár konyaknál tart.
– Lement vásárolni.
– Ilyenkor? Este hat óra van! Remélem, konyakért ment.
– Nem, azt mindig velünk veteted meg.
– Valami nem tetszik? – Apa a hatalmasnak tűnő termetével úgy indul felém, mint egy gőzmozdony. Tizennégy éves létemre sok felnőttnél is magasabb vagyok, de ő még nálam is sokkal nagyobb. Nem különösebben testes, a hosszú pálcika lábai és a keskeny vállaiból induló vékony karjai éles kontrasztban állnak hatalmas pókhasával. Mégis félelmet kelt bennem, amikor meglódul felém. Látom a szemén, hogy alig várja, hogy megüthessen. Ismerem a hanglejtését, amikor verekedni akar és csak ürügyet keres. Ilyenkor a vonásai nemigen látszanak a hatalmas bajusztól és az egész arcát fedő borostától. Vizenyős, vérben úszó kék szemei egészen összeszűkülnek, feje elvörösödik, és a szája a bozontos bajusz alatt csíkká vékonyodik. Ezúttal nem jár sikerrel; elhallgatok, így nincs ürügye, hogy megüssön.
Akarom is meg nem is, hogy anya hazaérjen. Amikor ő itthon van, akkor legalább nem én vagyok terítéken, viszont ő sokszor nem képes visszafogni magát, és ennek mindig verés a vége. Bátyám nincs itthon, élvezi a nyári szünet utolsó napját. Csak apa és én, meg persze a konyak. Ebben a pillanatban csörren a kulcs a zárban és megérkezik anya. Apa cigivel a kezében tévézik, látszólag megnyugodva. A kedvenc foteljében ül, lábait keresztbe téve, kezeit a karfán pihentetve. A kifakult, valaha világoskék tréningalsója és az atlétatrikója találkozásánál egy jó tíz centis csíkban kilóg a hasa. Nem kibuggyan, mint egy dagadt embernek, hanem csak simán kilóg, mint egy nagy szőrös terhespocak.
– Mit főzöl? – kérdezi anyát egykedvűen.
– Gulyáslevest.
Gyűlölöm anya gulyáslevesét. Mindig mindent pépesre főz, mivel apa itthon egyáltalán nem hajlandó hordani a kivehető fogait. Olyan ez a gulyásleves, mint egy aknamező, tele undorító csapdákkal: krumplinak kinéző zeller, maszattá főtt fehérrépa, húsnak álcázott mócsing, fás karalábé, mindez híg, agyonsózott és – fokhagymázott lében, mert apa mindent sok fűszerrel szeret. Apa aztán beletördeli a kenyeret, és amikor a kenyér és a leves egy felismerhetetlen, hányás színű masszává ázik össze, akkor szörcsögve belapátolja. Nem is tudom, mi a gusztustalanabb: a leves, vagy ahogy apa eszi.
Anya eltűnik a konyhában, apa pedig továbbra is meredten nézi a tévét. Legalább nincs balhé, így maradok nyugodtan a szobámban. Előkészítem a ruhákat és leterítem őket az ágyra úgy, ahogy majd másnap rajtam lesznek. Elégedetten nézek végig rajtuk. Nagy nap jön: a gimnáziumi évnyitóm. A kötelező viselet fiúknak sötétkék nadrág, fehér ing, lányoknak sötétkék szoknya, matrózblúz. Nagyon büszke vagyok. Ez egy jó hírű gimnázium, az egész évfolyamról egyedül engem vettek fel ide. Elképzelem, ahogy másnap állok a gyönyörű épület udvarán az új matrózblúzomban és sötétkék szoknyámban, anya és apa pedig büszkén néz a vendégek közül. Elhatározom, hogy megkérem őket, ne azt a fényre sötétedő szemüveget vegyék fel, amiben úgy néznek ki, mint Miki egér, amikor az előző napi tivornya nyomait próbálja eltakarni. Olyanok leszünk, mint a normális emberek, és én is büszke leszek rájuk. Hallom a szobából, hogy anya halad a levessel. Nem nagyon kell neki hallgatóság, tesz róla, hogy meghalljuk, amit mond.
– Jó, a répa megpucolva, zeller felvágva, leves fő. Persze gyorsabban ment volna, ha segítene valaki, de ezt is egyedül kell csinálnom. Megzabálni bezzeg nem egyedül fogom! Hallod, te részeg disznó, rólad beszélek! De hogy is hallanád, amikor egész nap fel sem emeled a valagad a tévé elől. Mindent én csinálok, és ha nem ízlik, még a verést is én kapom.
– Úgy látom, megint erre pályázol. Ne provokálj, mert nem vagyok jó kedvemben. – apa kimért hangja még félelmetesebb, mintha kiabálna.
– Nem félek tőled, már nem tudsz megijeszteni. Szarok a fenyegetéseidre, úgyis akkor versz meg, amikor akarsz, tökmindegy, mit csinálok!
– Ne provokálj, te szerencsétlen…
– Mert különben mi lesz? – alig teszi fel a kérdést, már csattan is az első ütés. Hátulról találja el anya fejét olyan erővel, hogy lefejeli a konyhaszekrényt.
– Mit csinálsz, nem vagy te normális! – de már késő, apában bekattan az a bizonyos valami, ami az első ütés után mindig bekattan. Nem áll le, viszi a lendület, az élvezet, az indulat. Két kézzel csépeli anyát, ahol éri, válogatás nélkül, esélyt sem adva a védekezésre. Jut a fejére, az oldalára, a hátára, a karjára, amit éppen nem véd. Félelmetes nézni, itt már nem arról van szó, hogy apát elkapja az indulat és eljár a keze; ijesztően nyugodt, egyszerűen nem akarja abbahagyni, élvez minden ütést, minden csattanást, minden sikoltást.
– Majd adok én neked hülyeségeket beszélni meg a másikat provokálni, te degenerált, hát normális vagy te? Mit képzelsz te magadról? Azt hiszed, mindent megtehetsz büntetlenül? Hát soha nem tanulod meg? – hajtogatja apa, és közben megállás nélkül jár a keze. Anya már az előszoba sarkában kuporog, apa pedig fölé hajolva szidja üvöltve és teljes erőből üti, úgy járnak a groteszk vékony karjai, mint a motolla. Bőven volt időm megtapasztalni, hogy nem szabad a sovány karjait alábecsülni. Jó párszor kellett már kisminkelve iskolába mennem, hogy kevésbé legyen feltűnő a monokli.
Apa lassan lenyugszik, otthagyja a sajgó, zokogó anyát az előszoba padlóján, mint egy darab rongyot, bemegy a szobába, és gyorsan ledönt két konyakot. Ezután, mintha mi sem történt volna, leül a tévé elé és nézi tovább meredten. Anya zokogva szitkozódik, annak biztos tudatában, hogy elmúlt a vihar. Pár perccel később betámolyog hozzám és tovább szidja apát. A következő pillanatban berobban apa a szobába, és elkezdi anyát ráncigálni.
– Nem megmondtam neked, hogy kussoljál? Mit képzelsz magadról, te büdös paraszt, a gyereknek panaszkodni? Verés kell, csak abból értesz? Akkor megkapod! – és folytatja a csépelést ott, ahol abbahagyta. Anya már a földön fekszik félig öntudatlanul, apa pedig már nem üti, hanem rúgja, ahol éri. Kezdek komolyan aggódni, hogy megöli. Sikítva követelem, hogy azonnal hagyja abba, vagy hívom a rendőrséget.
– Azt próbáld meg, te kis riherongy! Még véded is? – és újra megindul felém.
– Nem védek senkit, de te sem verhetsz meg senkit csak úgy, jókedvedben!
– Jókedvemben?! Anyád provokált, itt voltál, hallottad!
– Én is provokállak, amikor nincs kész időben a házim és ezért fakanállal elversz? Amikor tanulás közben tévézek, és ezért hátulról, sunyin lekensz egy akkora pofont, hogy beleszédülök? – már én is torkom szakadtából üvöltök. Semmi sem számít. Nincs vesztenivalóm.
– Nem vagy te normális! Ugyanolyan segghülye vagy, mint anyád. Nesze, itt van, csókolgassátok egymást. Degeneráltak. – ezzel átlép a földön fetrengő anya felett, és mint aki jól végezte dolgát, kimegy a konyhába vacsorázni.
Eljön az évnyitó napja. Az elsősök évnyitója délután van, apa visz minket autóval. Felteszi a szabadjelzőjét, ahogy mindig, amikor iszik vezetés előtt; a foglalt szabadjelzővel közlekedő taxist sosem állítja meg a rendőr. Eljött a nap, amit hónapok óta vártam, mától gimnazista vagyok. Állok a gyönyörű épület udvarán az új matrózblúzomban és sötétkék szoknyámban, anya és apa pedig fejüket lehajtva állnak a vendégek közt. A hatalmas, fényre sötétedő szemüveg jótékonyan takarja apa italtól véres, vizenyős szemeit, anya friss fekete monoklijai viszont ki-kikandikálnak a szemüveg alól. Csak remélni tudom, hogy a leendő osztálytársaim nem látták, hogy velük érkeztem.