Csákvári Lili: Kötelek

Ez az ember traumatizált téged. Ez volt az a mondat, ami után – úgy egy évvel később – elkezdtem igazán jobban lenni. A szavakkal kimondott, tapinthatóan fájdalmas valóság (ugyebár pofon) volt az, ami erősebbé tett. N. mondta ki. Egy évvel később, hogy a lepisilt teszten (bár az egyik csak halványan) mindkét csík beszíneződött.

Vasárnap volt. R. nem válaszolt az üzenetemre, hogy beszélnünk kell. Nem is vette fel. Órákon keresztül. Hívni sosem hívtam korábban, nyilván pontosan tudta, miért keresem. Vajon fel akar szívódni? Akkor is nyolcszor hívtam, a kórházból, hajnalban (pontosan emlékszem, számoltam), amikor megszületett L. A kislányunk.

Akkor a néma őrület széle volt otthon, fel-alá járkáltam a sötét lakásban – elnyomott tompa szorongás csupán a szülőszobán. Két óra huszonöt perc után.

Állok a koszos fürdőszobában. Persze más fürdőszobájában, hiszen ez egy albérlet. A talpam a hideg csempén verejtékezik. Várom az eredményt ott a didergésben, kissé lepisált kézzel. Még nem mostam meg. Nem is tudom, hogy zúg-e a fejem vagy kattog, vagy csak mosolygok, hogy hát ez úgysem lehetséges, minek idegeskedem. Zs., a barátnőm küldött el a boltba. Nála laktam, mert ő külföldön élt akkor, onnan szórta az utasításokat, menjek már le tesztért a dm-be, a kurva életbe, ha egy hete késik. Nem telik semmibe, legalább tudni fogod, hogy biztos nem vagy terhes, mert ez para. Ne legyél már hülye, baszd meg. Vasárnap van és undorító, nyáladzó eső. Fázom, de nem akarom nagyon feltekerni a fűtést, hogy ne legyen magas a számla. Meg kell néznem, mi van nyitva a közelben. Sosem vettem még terhességi tesztet, olyan filmszerű az egész, talán nem is szerepelek benne. Már megint a testemen kívül lebegek. Senki sincs az utcán. Persze ezt is egyedül csinálom. És persze titokban.

Aztán otthon, a pisilés után, bennem reked a hitetlen nevetés: két rózsaszín csík. Állok a dermedt csendben, most mit csinálok. A pislogás sem működik. Na ez kizökkent idő. Valamivel később érzem, nem maradhatok magamra az információval, mert nem bírom el. Kicsöng. N.-t hívom. Remélem, hogy felveszi, mert azt se tudom, most mi van, de valakinek el kell mondanom. Tanács kell, segítség kell. Mit kell ilyenkor tenni? Már-már abbahagytam a terápiát, annyira lefagytam és hetek óta nem történt semmi, csak a szar töltötte ki a mindennapjaimat. A legutolsó alkalommal valamiféle családállítást próbáltunk, szétszálazni a felmenőim elcseszett, félig titkos gubancait, egészen a dédanyámig, akire egyáltalán nem is emlékszem. Akaratlanul esett teherbe a nagyanyámmal a világháború elején egy katonaezredestől, aki aztán továbbállt, mert nem akart gyereket. Ott maradt, Aradon, magyarként, terhesen, férj nélkül, család nélkül. Senkije se volt, az öccse is a háborúban veszett aztán el, csak a szégyen és a szegénység. Néztem a katonát jelképező nagy fekete csizmát a szőnyeg közepén. Egy idő után lassan, finoman felrúgtam. Semminek semmi értelme, mondtam. Így zártuk azt a legutóbbi alkalmat. N. mondta egyszer később, hogy úgy volt vele, rábízza az égiekre, megyek-e még egyáltalán. Erre hát az van, hogy terhes vagyok. Jaj. Megbeszélünk egy időpontot a következő hétre.

Igazából nem emlékszem semmire. Annyi maradt meg, hogy néhány embert felhívok a következő napokban, akikre tudom, hogy számíthatok, tudnak majd valamit kezdeni a hírrel. Anyámat, apámat persze kihagyom ebből a körből, ha valami, akkor az biztos, hogy nekik még nem mondom el. Talán soha. A nővéremnek meg egyszerűen nem mondhatom el, hiába akarom annyira, de épp a kisbabáját várja, ha végül nem tartom meg az enyémet, ki tudja, milyen hatással lesz rá. Csak ülök vagy járkálok automatikusan, fel-alá, fel-alá, fel-alá. Ez a mozgás marad csak nekem, az ablak és a szürke kanapé között. Nem fogom fel, hogy ez valóság, nehezen eresztem be a levegőt.

R.-nek már péntek éjjel elmondom, ugye nem lehetséges, hogy terhes vagyok, mert nem jön meg egy hete, és ilyen még sosem volt. Nem élvezett el, főleg nem belém, hisz nem is volt rendes erekciója. Kint állunk a szórakozóhely udvarán. Lampionok és homályosan világító villanykörték lógnak fölöttünk kuszán, a fekete égen halvány színfoltokként himbálóznak félénken. Az emberek moraja mind csak tompítva ér el hozzánk. Az ő kezében szokás szerint cigi, azt hiszem, az enyémben is. Kicsit lehajtotta a fejét, néhol őszülő nagy borzas haját, mert hát jóval magasabb nálam (utáltam, hogy ki kellett mondanom neki múltkor, nem akarva, akadozva, olyan jó, hogy magas sarkúban is lábujjhegyre kell állnom, hogy meg tudjalak csókolni), úgy állt ott és nézett rám nagy szemekkel, némán, belém mászott a barna tekintetével, sármosan, félig mosolygott. Csönd volt. Az édeskés parfümje körbefonta a dohányízt körülöttünk. Igazából semmi különöset nem vettem észre rajta. Máig nem tudom, hogy lefagyott-e a döbbenettől vagy valami perverz módon titkon még örült is neki. Persze én sem hittem el. Mondtam is, összefont karokkal a hidegtől (vagy a születő félben lévő pániktól), hintázva a lábamon, előre-hátra, előre-hátra, előre-hátra, amúgy nem hiszem, csak szólni akartam, hogy ez van, tudj róla. Mert te vagy a másik érintett.

A lehető legkorábbi alkalomra foglalok időpontot a nőgyógyászhoz, de így is végtelen napokat kell várnom. Biztosan kell tudnom. Mint valami szánalmas halálraítélt, baktatok az ónos utcákon, lassított felvétel. Próbálok nem törődni a torkomra fonódó egyre szorító érzéssel. Inkább a nem-érzést választom. Mint annyiszor máskor. Ez már ismerős.

Amikor a szüleim elmondták, hogy elválnak, azonnal úgy tettem, mint akit egyáltalán nem zavar a dolog. Sőt örül. (Talán mert már sokat veszekedtek, és ez így mindenkinek jobb? Erre sem emlékszem egyáltalán, csak mindig ezt mondogattuk, családilag.) Az ágyamon ugráltam, mint aki boldog a hírtől, és közben annyira görcsösen igyekeztem, hogy egy éleskéshegynyi könnycseppet se engedjek kibuggyanni a szememből. Ez a kép vésődött csak belém abból az időszakból. És az, ahogy a szőnyeg közepén sírok éjszaka a nappaliban, visszafojtva a hangomat, apám valamelyik kazettáját hallgatva (Aludj el, kisember?), magzatpózban, ő viszont már nem alszik otthon velünk. Ugyanaz a nyakra-kötél érzés, mint ami most is van. Nem tudtam elképzelni, milyen űrt fog maga után hagyni az apám hiánya. Huszonöt évre eltemettem magamban a legmélyebb bugyrok egyikébe. Jó, persze, tudom én, apakomplexus meg minden, de hát már rendben vagyok a témával, hisz itt vagyok, tudok róla beszélni bármennyit, akármikor, mindenkivel. Nem fáj.

Mint ahogy az is ismerős kezd lenni a pár napig tartó csendes pánik után, hogy krízis van. Amint a realitás szép lassan, néhány nap alatt cseppenként, mint valami infúzióból, belém szivárgott. Krízis-szag mindenütt. Bennem, benned. Köztünk. Szaglunk. Érzem. Ez jó. Ilyenkor leszek igazán termékeny és kreatív. A nővérem ugyanilyen, sokszor mondja. Egyszerre zsongatja az agyam a sok száz megoldási lehetőség a bajban. Jó érzés. Egyre több és egyre jobb ötleteim vannak. Kis hangyácskák bizsergetnek belülről, nem hagynak nyugodni, vidám leszek, kipirulok, oxigén, kapok levegőt, érzem az áramlást a kis hörgőimben és még tovább, lejjebb, beljebb, érzem, hogy hasznos vagyok és tudok segíteni. Megmenteni. Kit is?

Gyalog megyek az orvoshoz a Nyugatiig, hogy levegőzzek. Közben valahogy elképzelem az abszurditást, hogy egy kisbaba növöget bennem. Kissé megcsap a bizarr csoda-illat. Furcsa, ráncolom is a homlokom. Eleresztek valami félmosoly-félét (mint R.-é volt a múltkor?), egy rövid pillanatra fény csillan a szememben, talán. De aztán visszazuhanok a valóság egyre szűkülő terébe. Enyhén kórházszagú. Mintha órákat sétáltam volna.  Belépek. Kedvesen és kissé nőiesen mosolyog a doktor úr, mint szokott. Elmondom neki (ahogy egy tinit képzelek el), azt hiszem, terhes vagyok, mindezt egyértelműen nem boldogan, hanem szorongató kétségbeeséssel hebegem. Már megint az a fojtogató érzés. Akkor vetkőzzön le alulról, megnézzük. Annyira kiszolgáltatott helyzet, hogy felül fel van öltözve az ember, alul meg semmi sincs. Sosem lett természetes, akárhányszor jártam itt. De hát ez van, ezt kell tenni, feladat van, nem igazán gondolkodom. Kicsoszogok az ágyra a paraván mögül, felfekszem, nem nézek sehova. Nem azt a fajta ultrahangot használja, amit a filmekből ismerek, hanem egy hosszúkás kamerát vagy mit. Óvszert húz rá. (Legalább most kéznél van.) Aztán feldugja. Ha van egyáltalán, ilyenkor még csak ezzel látszódik.

Nem akadok fenn rajta különösebben, de azért mégiscsak olyan könyörtelennek és kiábrándítónak tűnik az egész. Nem egy parányi kis magzat felfedezéséhez illő. Csak most ugye ez nem lényeges. Nem tudok ilyen apró, mellékes dolgokkal foglalkozni, mint hogy ki hogyan turkál a vaginámban, hogy kiderüljön, tényleg teherbe estem-e. Ott van, az a kis picike pont az, magyarázza. Nézem a plafont, majd lassan a képernyőre kúsztatom a tekintetem. Persze tudtam, hogy nem fog mást mondani, mint amit a teszt mutatott. Rápillantok a kis picike pontra. Mondjuk leszarom, mi van a képernyőn, nem fogom fel a látványt, ez bennem történik, vissza is siklom magamba. Valahonnan mélyről egy pillanatra mégiscsak megmoccan bennem valami anyai. Nem vagyok biztos benne.

Hazafelé cikáznak a gondolatok a fejemben (és még hányszor ugyanezek később is), hol szélsebesen, hol kínos lassúsággal. Hiányból teremteni valamit. Ez lehetséges? Nem volt meg az, ami a fogantatáshoz kell, és mégis megtörtént. Nincs erre valami matematikai lehetetlenségi törvény legalább? Kell a kapaszkodó. Hogy lesz a semmiből valami? A nincsből van?  A nemlétezőből mikor lesz létező, mi az a vékony fonál, hol van? Termékeny talajba hullott egy ismeretlen részünk.

R. átjön még aznap, rögtön a vizsgálat után hívom (elsőre nem veszi föl), nemsokára megérkezik. Papíron mutatom neki, tényleg terhes vagyok, nem csak kitaláltam, ha esetleg nem hinné el. Nézzük csöndesen a lapot a piszkos dohányzóasztalon. A gravid uterusban szabályos petezsákban egy élő embryo látható. Beszél magyarul, bár gondolom, ebből nem sokat ért, csak a lényeget látja: igaz. A mozdulatlan csönd ül az arcán. Benne a kissé mélyülő barázdáiban.

Addig a napig nem is tudtam a vezetéknevét. Sosem merült fel, hogy megkérdezzem, nem érdekelt. Nem igazán volt jelentősége. Aznap megkérdeztem tőle, felírtam egy papírfecnire (szürke színű volt, emlékszem). Nézegettem, ízlelgettem ezt a furcsán hosszú spanyol-argentin nevet, ő közben szenvedélyesen mesélte, mit jelent, honnan ered. Valamit már összerakott magáról? Csak félig figyeltem rá. Próbáltam elképzelni, hogy talán ez lesz a neve a gyerekemnek. Nagyon furcsa volt, távol a lehetséges világoktól. Aztán hirtelen összerezzentem, mert baromi poénosan és lazán megkérdezte, amúgy mi az, kell majd a gyerektartás miatt, mi? Röhögött is hozzá. Nem, baszd meg, nem azért kérdeztem. Aztán néztük a papírt, üres tekintettel, bambán, lassan hályog is nőtt a szemünkre, kint megint eleredt az eső, a betűk összefolytak. Két tökéletesen elveszett lélek ott a kanapén gubbasztva, mozdulatlanul. A sötétedő lakásban, a teljes nihilben. Most mi lesz, mit csinálunk mi ketten? Nincsenek érzéseim. Azt hiszem, neki se. Üresség van. Semmi van. Miközben bennem meg egy élet növöget. Épp vékony fonalakkal kezd kapaszkodni belém, jó erősen. Úgy tűnik, neki nem elég ez a semmi. Behunyom a szemem, hátradőlök, sóhajtok.

Érzem, hogy R. megölel. Úgy felülről átkarol. Lassan. Én meg odabújok hozzá, a hónaljához ér az arcom. Szorosan. Egyre szorosabban. Belélegzem. Nagyon jó.

Zsibbadni kezdek. A fejem zúg, aztán az egész testem utoléri. Először érzem őt férfinak. Hogy számíthatok rá. Hogy mégiscsak erős. Megvéd. Velem van. Érzi, hogy nagy bajban vagyok és kelleni fog a segítsége, és segíteni is fog. Mellettem fog állni és támogat majd, bármi is lesz. Mert érti, min megyek keresztül, hiszen ő is részese. Érzem az illatát, érzem a kezét, a bőrét a nyakán, egyre tompít. Ráfonódom. A közös kilátástalanság feléleszt minket. Bugyogni kezd a vér az ereimben, most engedem, dobog a bőröm. Levetkőzöm és levetkőztetem, lélegzünk, végre, semmit sem hallunk és semmit sem látunk, csak szeretkezünk, fogalmam sincs, meddig. Kitölt és eltelít és végre ad. Minden sejtem élni kezd. Ő meg aztán csak lüktet, lüktet, lüktet. Bennem. Együtt. Rákulcsolom a lábam teljesen. Még nagyon sokáig nem fogom elengedni.

Íme az ember: amint fizikai valójában is megtörténik a kötés, nem kell félned többé.

Felállhat a faszod is.

Gratulálok, sikerült.

Magadhoz láncoltál.