novella

Fehér Mónika: Dolce vita

Korábban azt képzelte, hogy ha még egyszer valaha összefut Kornéllal, akkor dögös lesz, ellenállhatatlan, elérhetetlen jéghercegnő, hogy a pasi még csak véletlenül se lássa jelét a benne tomboló fájdalomnak.

Négy nap, két üzleti ebéd. Öltöny, két ing, cipő, öv, alsók, zoknik, laza ruha, piperék, szobacipő, saját köntös, törölköző, és az ágynemű. Minden precízen hajtogatva, a várható használat sorrendjében került a bőröndbe. Még a gondolattól is irtózott, hogy a mások által használt, agyonmosott szállodai textíliához érjen.
Tétován megállt az éjjeliszekrény előtt. Kihúzta a felső fiókot. Pár másodpercig mereven nézte az óvszeres dobozt, aztán hirtelen mozdulattal visszalökte a rekeszt. Ujjaival a combján dobolt. Az ágy szélére ereszkedett és lassú, vontatott mozdulattal ismét a fogantyúért nyúlt. Centiről-centire tárult fel újra a szekrényke tartalma. Az iménti doboz mellől kivett egy áttetsző zöld üvegcsét. Az alján talán egy ujjnyi folyadék úszott. Mintha Fabergé tojást tartotta volna a kezében, olyan finoman húzta le tetejéről a vízililiomot mintázó marcipánszínű kupakot. Hosszan, mélyen szippantott belőle. Dolce… – suttogta. Szemhéjai eközben úgy ernyedtek el, mintha erejüket, a kupakot magukba záró, ökölbe szoruló kéznek adták volna kölcsön.
Két hónappal és négy nappal ezelőtti szakításuk óta, naponta többször is csüngött az üvegen. Nem elég a rend- és tisztaságmánia, most még megrögzött szipus is lett. Bravó! – gúnyolta magát hangosan. Még mindig az után a nő után vágyakozol, aki hurrikánként söpört végig az életeden? Mindent a feje tetejére állított! Ezek a falak még soha előtte nem láttak olyan kuplerájt. Hm. De milyen életről is beszélsz, te szerencsétlen? A jól fésült alsógatyáidról, a percre pontos időbeosztásodról? Az üveget a fiókba, a doboz óvszert a piperetáskába pakolta. Néhány velős káromkodás, pár kör tépelődő bolyongás után az üvegcse befészkelte magát a piperetáskába, száműzve onnan a kondomot.
A lépcsőházban leküzdhetetlen vágy tört rá, hát visszarohant és az elcsomagolt ágyneműt egy erőltetett laza mozdulattal a bőröndből a nappaliba dobta. Majd élére hajtogatva a fotelba tette, végül egy jól irányzott rúgással az egész kupacot a függönynek rúgta.
Pontosan két órával az indulás előtt, már higgadt eleganciával szürcsölgette délutáni kávéját a reptéren. Ebben a pillanatban csupán egy dolog aggasztotta. Mivel a főnöke későn értesítette az üzleti útról, már csak erre a fapados – minden bizonnyal – agyonzsúfolt járatra kapott jegyet. Kornél gyűlölte a tömeget és már most méla undor fogta el, ha a szomszéd ülésen helyet foglaló utas fészkelődésére, száj- és testszagára gondolt.

Timi másodszor is kinyitotta a zárakat és ezúttal a napszemüvegért rohant vissza. A taxiban próbálta sorra venni, hogy mit sikerült sebtében bedobálnia a csomagba. Végül azzal nyugtatta magát, hogy Barbinál úgy is lesz minden. Különben sem kell sok cucc négy napra.
Mióta Kornéltól hazaköltözött nem igazán mozdult ki. Az eszével tudta, ideje továbblépni, csak éppen ő az eszét inkább elveszteni szokta, akár csak a holmijait, meg a pasijait… Némi sebnyalogatás után, a gyógyulás reményében, elfogadta rég látott barátnője meghívását… Sose volt erőssége a pakolás, mint ahogyan az időben való érkezés sem. Kapkodva csekkolt és a kapuzárás előtti utolsó pillanatban szállt fel a gépre.

Kornél bevackolta magát az ablak mellé és az üvegen keresztül kitartóan bámulta a semmit. A két rossz közül, hogy folyamatosan átmászkáljanak rajta, vagy, hogy be legyen szorítva, inkább ezt az utóbbit választotta. A gépen lassan csitult a nyüzsgés, de mellette még mindig üres volt a szék. Reménye, hogy ez így is marad, akkor foszlott szét, amikor ütemes léptekkel megérkezett az utaskísérő és a felette lévő tárolóba szuszakolt egy bőröndöt. Kornélnak esze ágában sem volt az érkezőkre nézni, elmélyülten vizslatta a betonplacc repedésit. Felkészült a fészkelődésre, az erőltetett udvariaskodásra, mindenre. Csak az illatra nem…

Timi sápadt arccal hőkölt vissza az üléstől, ahová az utaskísérő vezette. Mint egy stikkes kezdte el jobbra-balra rázogatni a fejét, és kigúvadt szemmel nézett hol a légi fiúra, hol pedig az ablaknál terpeszkedő utasra.
Nincs esetleg egy másik hely? – kérdezte fojtott suttogással, mint aki alamizsnáért kuncsorog.
Nincs hölgyem, ez az utolsó szabad szék. Kérem, hogy foglaljon helyet! – utasította udvariasan a steward.
Timi nem engedelmeskedett. Úgy állt a folyosón, mintha a lábai gyökeret eresztettek volna. Hogy lehetek ilyen lúzer, utolsó szék, le kell szállnom, de Barbi…, hogy kerül ez ide, kit érdekel Barbi, leakarokszállni!!! – pánikolt magában.
Cikáztak a gondolatai. Az ablaknál ülő Kornél tökéletesen simára borotvált arcéle, dús szemöldöke, finom vonalú szája – Istenem, az a száj! – mint megannyi mágnes vonzották a szék felé. Azonban a tudat, hogy több mint három órát kell élete legnagyobb csalódása mellett ücsörögnie, megbénította.
Hölgyem! – újabb utaskísérő törte meg a feszült csendet.
Timi csak most érzékelte a környező székekből felé áradó türelmetlen pillantásokat.
Szeretnék helyet cserélni valakivel – próbálkozott egyre erőtlenebbül.
Sajnos erre nincs lehetőség. Legyen kedves, csatolja be az övét, máris indulunk – azzal Timit, karjánál fogva, szelíd határozottsággal az ülésbe segítették és a szokásos pantomim előadásba kezdtek.

Kornél szótlanul hallgatta végig az incidenst. Nézni nem bírta, helyette erősen koncentrált a torkában liftező ádámcsutka féken tartására. Amikor magukra maradtak – messze földön híres, kimagasló kommunikációs készségével – próbálta oldani a kínos szituációt:
Szia – nyögte rekedten.
Diplomáciai érzéke ezzel szerte is foszlott, talán a Timit körüllengő mámorító illatfelhő nyelte el. Az orra is engedetlenül habzsolta a mágikus aromát, amit a nő hajának méze, bőre párolgása és a könnyed, de mégis buja parfümjének elegye alkotott.
Helló – motyogta Timi sértetten, az övet igazgatva.
Részéről a társalgást befejezettnek tekintette. Remegő kezeinek munkát adva a hányózacskó után kutatott.
Itt az enyém – nyújtotta felé Kornél a hozzá bekészített zacskót, de a gesztus túl korai volt Timinek.
Két hónapja nem beszéltünk, kell a tökömnek a szottyos zacskód! – hadarta egy szuszra.
Két hónapja és négy napja…
Azóta szarod le, hogy mi van velem – sziszegte Timi ezúttal zsepi után kotorászva.
De hisz kisétáltál…
Kidobtál! Megaláztál – nagyon erőlködött, de hangja ezen a ponton mégis megbicsaklott.
A gép a kifutó végéhez közelített és egy hirtelen rántással felemelkedett. Timi szolidan beleordított a zacskóba. Szuggerálta az övjelző lámpát és elsőként rohant a mosdóba, mikor végre kialudt a figyelmeztető fény. Úgy tervezte annyi időt tölt ott, amennyit csak lehet. De számítása nem jött be. Persze, hogy mindenkinek hugyoznia kellett. Kelletlenül sétált vissza a helyére. Az előtte lévő ülés hálójában friss, ropogós zacskók várták.
Kornél tudta milyen rosszul viseli Timi a repülőt. Csak egyszer sikerült rávennie, hogy azzal utazzanak. Nem várt erővel zuhant rá a kérdés, vajon miért repül most mégis? De, ami ettől is nyomasztóbb volt, hogy ki várja majd érkezéskor? Bármennyire is gyötörte a kíváncsiság, tudta, nincs joga kérdéseket feltenni.
Parancsolnak frissítőt, szendvicset? – lábatlankodott a légi fiú.
Timinek már csak ez hiányzott. Mivel a széke előtt parkoló büfékocsitól esélye sem volt a mosdóhoz vonaglani, újra egy zacskóra fanyalodott. Úgy érezte menten elsüllyed.
Korábban azt képzelte, hogy ha még egyszer valaha összefut Kornéllal, akkor dögös lesz, ellenállhatatlan, elérhetetlen jéghercegnő, hogy a pasi még csak véletlenül se lássa jelét a benne tomboló fájdalomnak. Ehhez képest, elcsukló hangon rázúdította az elmúlt hetek kínlódását, dögösség helyett dögszag áradt belőle, okádik, mint a lakodalmas kutya és mindezt centikre teszi őeleganciájától. Nem pont így képzelte a kiruccanással egybekötött gyógyulást. Ezen a ponton már csak egy kis vízre, egy altatóra és nulla légörvényre áhítozott.

Az altató hamar hatott. Timi rongybabaként szunyókált, fejét Kornél vállán pihentetve. Ez a régi-új élmény megbizsergette a férfi vállát, a szívét és még máshol is bizsergett.
Százszor, sőt ezerszer is végigpörgette már magában, de most újra felidézte, hogyan keveredett ennek a habókos nőnek a bűvkörébe. Belekerülni persze nem volt nehéz, na de benne maradni… Egy magafajta fickónak állandó küzdelem, önmagával szemben.
Berántotta az illat, a könnyedség, a falakat rengető szex. A rózsaszín ködön át eleinte fel sem figyelt a nő körül felbukkanó ruhakupacokra, a mosogatóban épülő csészetoronyra, meg a tükörre száradt fogkrémpöttyökre. Egész sokáig kárpótolta az édes élet és az odaadó kényeztetés, amiben Timi verhetetlen volt.
Hamarosan landolunk – zökkentette ki merengéséből a steward.
Az összeköltözés után azonban minden rémálma valóra vált. Pedáns menedéke helyett szinte minden nap egy bombatámadás helyszíne várta haza. Máig tisztázatlan, hogyan került Timi tangája a sütőbe, amitől majdnem lángra kapott az egész lakás. Hogyan tudta akár havonta elhagyni a kocsikulcsát, benzint tankolni a dízel autóba, majd édesen dadogva felhívni őt, hogy a megmentésére siessen.
Kornélt akkor kerítette hatalmába a jeges félelem, amikor imádott nője közös gyermek után kezdett vágyakozni. Egyre többször hárította az együttléteket. Timi soha nem tudta leplezni az érzéseit, csalódottsága minden mozdulatában benne volt. Kornél végül gondolkodási időt kért, amit a nő szakításnak értelmezett. Az utolsó vita hevében hagyta el száját a mondat, amit azóta már számtalanszor megbánt „Mi van, ha a gyereket is a sütőben felejted?”

Ébresztő – súgja Kornél a vállát borító mézillatú fürtöknek. – Leszálltunk.
Teljesen ki vagyok ütve – motyog Timi maga elé. Úgy érzi képtelen lesz egyedül lábra állni, de nincs kitől segítséget kérni, mindenki a kijáratok felé, nekik háttal araszol. Csak Kornél néz rá várakozón.
Némán sétálnak a terminál mosdójáig. Kornél viszi a csomagját. Timi lopva magát szaglássza. Semmi kétség, ráférne pár csepp kölni. A bőröndért nyúl, lázasan kutat benne.
Kornél a begyűrt cuccok láttán megborzong ugyan, de mosolyt erőltet magára.
Picsába! A parfümöm – nyögi Timi lemondóan.
A férfi mély sóhajjal felnyitja a táskáját. A katonás rendből előkerül egy lezárt tasak, abból egy fekete piperetáska és végül a jól ismert zöld üveg.
Míg a Dolce Timi elképedt arca előtt lebeg, Kornél szabad keze a nő derekára siklik. Határozott mozdulattal húzza magához és alig hallhatóan a mézfürtök közé súgja:
Otthon felejtetted…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: