Adhatnék neki másik nevet, tele a fejem lánynevekkel. Rábökhetnék bármelyikre, így is gyakorolva az eltávolodást saját emlékeimtől, de nem akarok. Egységbe kövült bennem minden, ami ő, a nevével.
Juli.
Nem fogja számonkérni rajtam, hogy meg se kísérelem álruhába bújtatni, amikor róla mesélek.
Furcsa kislány volt, már hatévesen körülszőtte a különcség meghökkentő szövete. Minket a szüleink terelgettek az iskolába, őt két nő. Anyuka és nagymama. Nem láttam azelőtt az övékéhez hasonló hármast. Kicsit hasonlítottak egymásra, különösen a két nő termete, de részleteikben nagyon különbözőek voltak. Juli haja például dús volt, fekete és erőt sugárzó, az anyukájáé rövid és jellegtelen, a nagymamája pedig nap mint nap egyforma, mesebeli anyókákra illő, kibogozhatatlan szerkezetű kontyot komponált ősz hajszálaiból a feje tetejére. Olyanok voltak, mintha Klimt A nő három életkora című festményéről érkeztek volna. Három egymásba fonódó, egymásból következő figura, akik olyan zárt egységet alkottak, hogy számomra lehetetlennek tűnt közös metszetben találkozni velük.
Mire felsősök lettünk, halványulni kezdett a jelentősége annak a koravénségből ráfeszülő kéregnek, ami nem engedte, hogy kislánynak lássam. Mi, többiek sem voltunk már egészen azok, még ha fogalmunk sem volt arról, miért bújik úgy a kutyájához, ahogy mi az anyánkhoz szoktunk. Egy lépéssel mindig előttünk járt a kálvária hegymenetében. Mire másnak is elváltak a szülei, ő eltemette az apját, akiből addig se kapott sokat, és a gondoskodás, megtartó ölelés egyetlen forrását, a nagymamáját is. Mégsem emésztette fel a túlélés küzdelme, jól látható és népszerű volt. Engem akkorra már megfagyasztott a sejtjeimet átjáró bizalmatlanság. Szinte mind tovarebbentek, akiket barátnőimnek tartottam, állandó készenlétben vártam, hogy mikor következik be az újabb elkerülhetetlen csalódás, és irigykedve néztem a fiúkat, akik megbonthatatlan brancsot alkottak, sosem fordítottak hátat még a leggyengébb láncszemnek sem. Hogy mindezek ellenére mégis közeledni kezdtünk egymáshoz, csakis a közös barátnőnknek, Juditnak, és a mindkettőnkben pulzáló öröm és kapcsolódás iránti vágynak volt köszönhető. Ellestem tőle, hogy kibe érdemes szerelmesnek lenni, csodáltam az egyedi ízléséért, magabiztosan használt saját szavaiért, amiket én még csak nem is ismertem. Úgy figyeltem meg rajta és körülötte minden apró részletet, mintha nyomoznék utána. Harminc év elteltével is fel tudom idézni a szobája falai mentén hömpölygő rendetlenséget és az apja bekeretezett képét, amit kitett az asztalra, amíg az ebédjét melegítette. Emlékszem a bútorokra, a zongorára, az anyja lakását betöltő megszokhatatlan savanyú szagra.
A gimnázium alatt egyetlen osztálytalálkozóra mentem el. Juli olyan magabiztossággal robbant be a bulira berendezett régi termünkbe, mintha díszvendég lett volna. Röviden és jó hangosan elmesélt egy teljesen érdektelen sztorit, amiből az egyetlen értékelhető információ az volt, hogy az új barátai Júliának szólítják. Erre nem volt mit mondanom. Néhány évvel később, amikor már mindketten felnőttünk – bizonyára ebben is előttem járt, de sikerült utolérnem – újra találkoztunk. Barátnők lettünk. Azt nem tudom, mi kötött össze bennünket. Én sok gyerekre vágytam, ő kutyákra. Nekem folyton mehetnékem volt, ő inkább szeretett otthon maradni. Ő kávézott és cigizett, én boroztam. Mégsem távolodtunk el többet egymástól. Amikor beleszeretett az első férfiba, aki végre nem volt elérhetetlen és jóval idősebb nála, kevesebbet találkoztunk, de akkor is leveleztünk és rendszeresen felhívtuk egymást. Végre beszélni kezdett magáról, mindarról, amit gyerekként még nem tudott elmondani. Elmesélte, többször ment haza arra az iskolából, hogy az anyja ájultra itta magát, és neki kellett kihívnia a mentőket. Nem leplezte tovább, hogy milyen kevés szeretetben volt része, és valójában a magány feneketlen mélységében él.
Amikor utoljára hívott zaklatott volt, de nem tudtam rá figyelni. A nagyobbik gyerekem születésnapját próbáltam összerakni úgy, hogy a kicsit le se tudtam tenni a karomból, az apjuk pedig sértődötten ült a csukott ajtó túloldalán. Pár nappal később, amikor még mindig annyira benne volt a fejem a saját szűk életemben, hogy nem volt időm visszahívni, telefonált Judit. Nem emlékszem rá, hogy mit mondott, nem emlékszem arra sem, hogy mennyi ideig beszéltünk, csak azt tudom, hogy ő mondta el, Juli nincs többé. Temetés nem lesz.
Hónapokon át, újra meg újra vissza akartam hívni. Újra meg újra kikerestem a számát a telefonomban, le akartam nyomni a telefonkagyló apró ikonját, mire ráeszméltem, hogy Juli már elérhetetlen. Ilyenkor rendre megjelent bennem egy kép arról, hogy az anyukája porcelánvázában őrzi, mint a tiszanánai nagynéni gyerekkoromban a férjét és a fiát a mindig friss virágokkal telezsúfolt, ropogósra keményített, hófehér terítős asztalon.
Sokáig fantáziáltam arról, hogy csak átvertek, hogy még mindig van egy barátnőm, akit gyerekként csak kerülgettem, felnőttként viszont megtaláltam. De így is el lehet menni, ölelés, búcsú, feloldozás nélkül. A kutyáival nem tudom mi lett.