Katona Diana: Lombik

Szerelmes vagy, életre szóló, terveztek, álmodoztok, családról, boldogságról, nyakad köré fonódó kis karokról. Nem sikerül, évekig nem, de nem adod fel, remélsz, pedig a remény csalfa, vak és kegyetlen. Földbe döngöl, kifacsar, összetör. Nem a remény törik össze, hanem te. Belülről, hónapról hónapra, éveken át, mígnem már csak törésekből állsz.

És elolvasol és kipróbálsz mindent, a tudományostól a vuduig, mert ki tudja. Avivázol, vitamint szedsz, tudatos vagy és mégsem. És a tested középpontja lassan lecsúszik a méhed tájékára, és a szív követi és ott lent érzel mindent. Érzed a sejteket, az észrevétlen izmokat, a görcsöt vagy a hiányát, a nemlétező jeleket, mert mi van, ha épp most… és aztán vérzel. Minden hónapban. Éveken át.

És kiderül, hogy nem megy és nincs oka, vagy van, de az mindegy, mert ha akarjátok, akkor lombik kell. És nem is gondolkodtok, mert nincs min, mert akarjátok és beugrotok az örvénybe, mert mi mást tennétek, ha az kell.

Akinek könnyen sikerült vagy hamar jött meggondolatlan, mire vártok még, ti nem akartok? kérdezi és nem látja, hogy szavaiba újra meg újra belehalsz. És sírsz. Sírsz nappal és álmodban, könnyekkel és anélkül, ágyban, mosogatás közben, a munkahelyi klotyón, a helyijáratos buszon, sírsz, mert a másiknak sikerül és neki miért, sírsz, mert a másiknak sem sikerül és miért nem? Dühös vagy, hogy miért épp veled, miért veletek, más meg eldobja a sokadikat is, de körbenézel és akkor látod, hogy sokakkal ez van, ismerőssel, ismeretlennel és rádöbbensz, hogy rossz klubba kaptál tagságot. Talán örökre.

Aztán beszippant az örvény. Orvoshoz jártok, sokat és sokáig és vártok éveket, teszteltek, statisztikát néztek és dühöngtök, hogy miért így és rettegtek, hogy a sok várás hiába lesz. És végre szúrsz és stimulálsz és folyton csak remélsz. Ordítasz Vele, mert a farmerzsebbe teszi a mobilt és forró vízben zuhanyzik, pedig megmondta az orvos, hogy ne, és Ő mégis. Némán visítasz mert valami ott fáj állandóan, ahol nem is tudtad, hogy tud fájni. Pedig mennyire tud fájni. Nem a test, nem a szúrás nyoma, hanem a lélek és az a betölthetetlen űr.

És örülsz, mert beültetés jön és van mit beültetni, és megint vársz, remélsz, izgulsz, rohanod a napi köröket, mert az élet ugye, de gondolatban egy helyben vagy, gondolatban már csilingelő babakacaj van és keresztelő van és ballagás és unoka és értelme az életnek. És eltelik a két hét és megint darabokra törsz és zokogsz és esküszöl, hogy többet már nem, most már feladod, elengeded, de másnapra tudod, hogy újra csinálod.

És ismétled kétszer, ötször, kitudjahányszor. Amíg engedik.

És sokadszor kérdezik, hogy mire vártok még, és eszedbe jutnak a be nem gyógyult kékfoltok a hasadon, az injekciók helye és arra gondolsz, hogy tényleg, mire is?… És már nem beszélsz róla, nem azért mert szégyelnéd vagy fáj, hanem mert már nincs erőd hozzá. Csak szemébe vágod a kérdezőnek, nekünk nem lehet, és szinte örülsz, hogy zavarba jön. Megérdemli, mert már nem tudod elhinni, hogy nem akar bántani.

És múlnak az évek, és a szemed már nem csak szomorú, de ráncos is, és a tested csendesen belegebedt a próbálkozásba. Meg a lelked is. Rájössz, hogy a szex már régen nem arról szól, hogy mikor jó, hanem hogy mikor kéne és hogy a tizenkét közös évetekből kilencben délibábot kergettetek. És csak abban bízol, hogy marad még belőletek valami, mire a remény úgy dönt, hogy már nem facsar rajtatok többet. Hogy egy kicsit megint legyen olyan nagyon jó, mint az eléjen, amikor még nem őrölt fel mindent az az egy gondolat, hogy talán ebben a hónapban sikerül.

És használnál donort, de nincs hozzá klinika, mert az nem keresztény, örökbe fogadnál, de nincs hozzá hivatal, mert azt nem lehet, hogy babát ilyen idősen… És a barátok már lassan nagymamák, az unokahúgok nagytinik és ti őszültök és csendben beletörődtök, hogy nektek ebből nem jut, se természettől, se tudománytól, se hivataltól. Mert elfogyott az erő a harchoz. Mert a lélek is meg tud öregedni, ha túl sok a fájdalom…