Erdődi-Juhász Ágnes: Mandulavirágzás

Ahogy a léptei nyomán felszálló száraz por mélyen az orrüregébe hatolt, alig három nappal a csókoknak csókja után, már kétséget nem tűrően tudta, minden elveszett. Tüzes mennykő hasította ketté a láthatárt, éles robajjal hatolt le a föld mélyébe. Egyetlen villanás hozta hírül a végzetet. A világra kormos sötétség borult, barmok bőgtek és kutyák vonyították a szénszínű eget. S mikor a fény ismét áttört a fellegeken, az útszéli mandulafák már csak kopasz ágaikat nyújtogatták felé; ezer viráguk az út porában hevert.

A férfi robosztus testét böglyök lepték, a csípések nyomán fakadó vércseppek rozsdás foltokká száradtak és apró lemezkékként peregtek a bőréről. Lassan egy napja volt már úton, dohánybarna köpenyének ráncos redőiben megtapadtak a homokszemek. A lenyugvó Nappal szemközt haladt, ébenszín szembogarának pillantása a messzeséget pásztázta. Légzése reszelőssé vált, göndör fürtjeinek tövében kiserkentek az izzadság cseppjei. 

Az önvád béklyóját húzta maga után, s az utolsó éjszakák emléke kísértette; újra és újra felidézte a fák sűrűjében töltött lopott perceket. Hogyan is feledhetné a másik gesztenyebarna szemének lágy pillantását? A seszínű hajtengert, mely keretet vont beesett arcának csontos élére? Orrának szabályos ívét, hangjának üdítő dallamát?

Ő persze akkor is durcásan, a féltékenység kínjai közt őrlődve rótta fel neki a kételyt:

• Azt kérded tőlem, mit tennék teérted? Már hátrahagytam csecsszopó gyermekem. Ó, hogy sírt szegény, az arcát fedő porba sáros árkot vájtak a könnyek. Ez sem elég neked? Hogyan bizonyíthatnám hát hűségemet? A csillagok tengeréből hálóval mernék néked. Fényükből fonnék koronát, lábaid elé hinteném csengő ezüstcseppjeiket. Képzeld csak el, milyen csodás lenne! Ezer meg ezer apró csengettyű kísérné lépteidet.
• Ó, te balga, hát azt hiszed, ezüstöd kell énnekem? – szelíd mosoly bujkált a másik szájának sarkában. – Csak egy csókot adj, és meglásd, mindnél különb leszel.

A férfi büszkesége, akár a lidércfény tűnt tova, ahogy kisdedként fúrta fejét a társának keblébe.

Nem aludt semmit azon az éjjelen. Hátát a kunyhó vályogfalának vetette, érdes ujjai közt egy fadarabot forgatott. Késének élével lehántotta a kéreg száraz szálait, majd a penge hegye a kemény rostok közé hatolt. Mire a mécs kialudt, egy apró szobrocska pihent a tenyerén. Szamár, vagy lovacska lenne tán? Hiszen nyakában ott a kötél, hátán a papírvékony pokróc, s mi még? Csak nem egy aprócska gyermek? A férfi erős kezében roppant a fa, dühödten hajította a szobrot a bokrok sűrűjébe, és keserves ordítására csak egy közeli fenyő odvában fészkelő csuszka felelt.

Másnap a vacsoránál látta őt újra. Árkos, beesett szemgödrében riadt vadként járt a szembogár.

• Nem aludt hát ő sem – gondolta, miközben leült a padra a többiek közé. – Ó, hogy félhet, s lám, mégis mosolyog. Szelíden és szeretetteljesen, pont úgy, ahogy anyám tette, amikor a rabszolgakereskedő szekeréről utoljára visszanézett reám.

A másik kecses ujjai közé fogta a kenyeret, héját finoman megtörte. Félholdforma karimáját az asztal közepén álló edénybe mártotta, és már nyújtotta is felé az első falatot.

• Mondd, testemet kívánod-e még? Tedd hát meg, ha ezt súgja végzeted.

Ez volt hát a jel. Felpattant az óriás, menekült, zokogva futott a hegyre fel, jaj, csak senki meg ne lássa. Mellkasa ütemesen járt, akár a fújtató, pumpálta kifelé a forró levegőt. Leheveredett egy tölgyfa tövébe, erős kezében szétmállott a kenyér. Görcsösen markolta a morzsákat, halántékán izzadtságcseppek görögtek lefelé. Szemét lehunyta, légzése pihegésbe fordult. Ólmos súlyként telepedett szemhéjára az álom, és szuszogva hajtotta mellkasára a fejét.

Díszes csarnok előtt állt, mely olyan hatalmas volt, hogy Bábelnek tornya is eltörpült mellette. Tetejét elfedték a hamuszín fellegek, oldalán csomókban lógott a murvafürt. Az utat pálmafák szegélyezték, a boltíves kapun túl meseszép lugas állt. A kertben ezernyi sárga záporvirág és fehér aszfodélosz bújt meg a szellőrózsák tengerében. Bent, a márványoszlopok közt emberek táncoltak, hófehér muszlinruhájukat arany hímzés díszítette, s mindannyian ékköves serleget tartottak a kezükben. 

Már egészen közel volt a lépcső, pár lépést kellett volna tennie csak, és ő is közöttük lehet. Ekkor a felhőből angyal lépett ki, teste áttetsző volt, akár a fátyol, vállairól díszes stóla omlott le. Mézszín hajzuhataga a bokáját nyaldosta, ahogy lefele lépdelt a habos felhőkön. Termete a kecses cédrushoz volt hasonló, és úgy magasodott az égbe fel, mintha máris a felhők közé vágyna vissza, pedig épphogy csak onnan leérkezett.

• Itt nem lelhetsz menedéket, Simonnak fia. A bosszú csillaga már ott ragyog feletted – harsogta.

A férfi felemelte tekintetét, s az angyal harsonáján önmaga tükörképét pillantotta meg. Koponyacsontjából két fekete szarv nőtt ki, áttörve homlokán a bőr lágy szövetét. Háromszor fújta meg az angyal a trombitát, mielőtt megnyílt a Föld alatta, s a férfi zuhanni kezdett a semmibe.

Az első ütés még álmában érte. Éles fájdalom hasított az oldalába, aztán combjának vaskos izomkötegét mardosták a kemény ólomszegek. Mikor harmadszorra lesújtott a flagrum, bal karjából megindult a vér csermelye. Három katona állt körülötte, egy pedig ütötte.

• Csatlós, hát a királyod merre van? Miért nem kushadsz a lábainál, te rühes korcs? Olcsó koncra nem fűlik már a fogad? – kérdezte az, amelyik a korbácsot tartotta.

Júdás felállt, s bár szédülés gyötörte, kihúzta magát a tiszt előtt. Horkantott, megforgatta nyelvét a szájában, aztán a katona arcába köpött. Mire Kajafás színe elé került, hátán a ruháját vér áztatta, és a durva szövet cafatjai mélyen a húsába tapadtak.

A város határában, a jaffai út végén állt a Gecsemáné-kert. A katonák dorongokkal és lándzsákkal kísérték oda őt, az olajfák közé. Végigbicegett a kitaposott ösvényen, mígnem a holdfényes tisztáshoz ért. Ott álltak mind, Jézus és a tizenegy hithű. Júdás odalépett mesteréhez.

• Mire vársz? Nem köt a bűn terhe. Szólítsd hát atyádnak seregét! Angyalok kísérjenek az égbe fel, foglald el helyed a trónusán! – suttogta neki.
• Keserű a pohár, mi részemül jutott. A mérget ki mégsem önthetem – felelte amaz, és kezét gyengéden a tanítványa vállára tette.

Júdásnak két foga hiányzott, amikor a csókot adta, s ajkának alvadt vére foltot hagyott Jézus sima arcbőrén. Tekintetük egy utolsó pillantásban összeforrt, aztán Júdás fél lábra ereszkedett, s a juhbőr tarisznyát letette a porba, mestere elé. Megcsörrent benne a harminc ezüst. Szemét a tenyerébe temette, és nem nézett fel akkor sem, amikor Jézust a két lándzsás katona elvezette. Könnyei még akkor is a földet áztatták, mikor nem volt már más mellette, csupán a szétfoszlott bőrszütyő, és benne a maroknyi ezüsttallér.

A kertben húzta meg magát, és étlen-szomjan bolyongott az Olajfák hegyén. Mint kivert kutya, szűkölve lapult a romos kőfalhoz, és minden apró neszre összerezzent. A második nap éjének felén már nem bírta tovább. Nyelve forró húsdarabként lüktetett, s megült a por cserepes szájának szegletében. Kimerészkedett a tisztásra. A földön még ott vöröslött a vér, akár a szétlocsolt lámpaolaj.  A kútból vizet mert, markából mohón szívta a hűs cseppeket.

Ott talált rá Péter, a kút peremén. Az apostol arca feldagadt, szemöldökét a nyers hús barázdája szántotta. Tekintetében a düh úgy fortyogott, mint a forró láva a Bental-hegy mélyén.

• Szikárius! Megszállta a sátán a lelkedet. Hordd el magad innen, Kariótnak fattya, te! – ordította, majd felmarkolt a porból néhány követ, s azokkal dobálta meg őt.

Attól kezdve, hogy a kertből kiűzetett, egyetlen céllal rótta az út porát. Végül meglelte, amit keresett: azt a fát, amelyik megtartotta virágait. S ahogy a köpenyét összefogó kötelet átvetette a legvaskosabb ágán, a gyermekre gondolt, aki anyja mellének dombjai közt lelt csak menedéket. Szemét a vérvörös szegélyű fellegekre emelte, hogy végső sóhaját oda küldje fel:

• Csak a gyermek, Júdának földjén. Kérlek, Uram, csak az a gyermek ne tudja meg.