Nokedlitszagatok – írja és azon töprengek, hogy is jutottam el ide. Csak a hülye neveltetésem lehet az oka, semmi más! Mi a fenéért kell azt éreznem, hogy tök ciki, hogyha nem válaszol az ember akkor, ha kedvesen, érdeklődve ráírnak?! Most itt van, tessék! Nokedlitszagat. Egy gével és egybeírva.
No-ked-lit.
Ki a nyavalyát érdekel? Mégis, valóban tudnom kell arról, hogy Mr. Akárki húzogatja a lyukak felett azt a nyeles valamit…? Nem, nem kellene ebbe semmi erotikus dolgot beleképzelni, de hát muszáj, mert már a srác fürdőkádas szelfi-kérése is megtörtént, igen, azt kért tőlem az idióta, vette hozzá a bátorságot, pedig csak…
Na, vegyük végig szépen, sorjában az eseményeket, mert így marhára félreérthető lesz ez az egész! Kezdjük ezzel: én egy udvarias és figyelmes nő vagyok, semmi más. Meg egy kicsit kíváncsi, hisz halvány lila gőzöm nem volt, ki ez a fazon, aki bejelentkezett hozzám a semmiből.
Azaz, nem a semmiből, hisz egész jó ajánlással kopogtatott, vagyis integetett be a messengeren.
- Sziajutka! Anapokban beszéltemaz uncsitesóddal Rékávalés eszembejutottál.
Réka, a mindenedet! Miféle pasikkal társalogsz te négy gyerek mellett? Mindegy, valami lambadáról kérdezett a fickó, hogy emlékszem-e arra, hogy Rékuci lagziján fél éjszakán át táncoltunk.
Bakker! Fél éjszakááán? Jó, na, imádok táncolni, emlékszem a kilencvenes évekbeli sláger-táncra is, persze, hogyne, meg arra is, ahogy pörög-forog az a kis, saját magam által varrt szoknyácska a derekam körül… Tényleg, hol lehet? A kis szoknya. Fekete alapon piros virágos anyagból készült, emlékszem. És a fazonja, olyan, derékban húzott volt. Az aztán jól tudott pörögni, valóban! Na, nézzük csak, mit írjak erre?
- A lambadára emlékszem. Veled mi újság? – tettem fel ezt a totál sablonos kérdést, gondolván, hogy előrébb jutok vele. Vélhetően itt követhettem el a hibát, mert úgy tűnt, keringőre, azaz lambadára való felszólításnak vette az udvarias választ. Ekkor indult ugyanis a beszámoló-cunami: németbe vagyok, kell a családnak a lóvé, addig odahaza melóztam, Réka mesélte, merre laktok, én is ott vettem házat, CSOK-ból vettem, estébé, estébé, estébé. Mondjuk nehéz volt követni a sztorit, telis-tele volt helyesírási hibákkal minden sora, mindent egybeírt, csak találgattam a szavakat.
De azé’ má’ kezdte kifúrni az oldalamat, ki lehet az illető, aki még azt is tudja az uncsimtól, hol lakom. (Réka, kinyúvasztalak, ha találkozunk!)
Kell valami támpont! Persze, a lambada után már derengett egy kép bennem. A Simsonos fiúk! Az lesz az… valamelyik a Simson–motoros fiúk közül. Emlékszem, mikor az uncsitesómék kinti, pottyantós vécéjének ajtaján, a deszkák közötti réseknél kikukucskálva lestem, ahogy elvágtattak a kerítésünk előtt mindig, jó hangosan brűgetve a motort. Na, abból lesz az egyik, szerintem. De melyik?
Miközben elkalandoztak a gondolataim, megtudtam a parttalan üzenetfolyamból, hogy karosszérialakatosként dolgozott öt évig a szakmában, meg hogy egy osztrák cégnél volt állása, műhelyvezető, vagy micsodaként, de az üzemet bezáratta a politika. Hogy ez pontosan mit takar, nem kérdeztem meg, attól tartván, hogy újabb, számomra egyáltalán nem segítő infók birtokába jutok. Hallgatásomat azonban egész másképp értékelte.
- Mivan veled? Nemmersz irni?
Kezdtem kicsit megzavarodni. Ekkor gondoltam először arra, hogy az udvariasság és a kíváncsiság elegyének kényszerű poharát talán jobb lenne félretolni, de azért még elnyomtam egy bárgyú szabadkozásfélét:
- Nem, csak… bejöttem fürödni.
- Jaelbujtál valakielöl? Vanvalakid? Biztos nemmersz előtteirni kiváncsi kivelirkálsz. Ja hamár fürdesz, elküldhetnélnekem egyfürdőszobásszelfit!
Na, itt pukkant el az agyam, és totál igazad van, már rég abba kellett volna hagynom az egészet ezzel az agyhalottal, de mégis arra sarkallt a már kielégítetlen érdeklődés a Simpsonos fiúk felől – emlékszem, az egyikbe mintha szerelmes lettem volna anno, talán ez lenne az? –, hogy megfogalmazzak egy újabb kérdést:
- Család?
- Vanháromgyerekem egyfeleségemés pármilla adósságom.
- Az első négyhez gratulálok, a többi meg nem fontos – válaszoltam eddigi életem tapasztalataiból nyert bölcsességemmel, majd azt láttam, hogy tovább árad
ta fickóból a sok,egyéb információ. Kéretlenül is megtudhattam, épp frankfurti levest főz, aztán, hogy habarást tett bele, most meg nokedlit szaggat. Azaz nem is: nokedlitszagat. Egy gével. És egybeírva. Ennél a pontnál arra az elhatározásra jutottam, hogy lezárom a dumcsit, mikor is pittyegett a megmentő üzenet: - Tudod, megkelettanulnom magamatellátni. Mostelőszörfőzök frankfurtilevest és megvanenek azegésznek ahátránya. Devan előnyeis: a szabaccság!
Bingóóóó! Megvan már, ki ez a pasi! Ó, ne! Emlékfoszlányaim vékony szövete most állt össze a kamaszkor színes függönyévé. Bocsánatos bűn, ugye, hogy én akkor azt hittem, szerelmes vagyok ebbe a srácba?! A Janó, igen! A piros Simsonos Janó az, aki írogat. Persze, hogy nem tudtam a nevet, valami idétlen külföldi profillal környékezett meg, de a szó, mely egykor beleégett a tizenhét éves énem retinájába, segített elűzni az amnéziát: Szabaccság! Ezt írta akkor is. Katonaként. Egyetlen levélváltásunk során.
A bűvös szó elgördített minden kényszerű terhet immáron szabad lelkemről, s búcsúzóul – mert, mint mondtam, én udvarias vagyok – ezt írtam még neki:
- Janó! Te vagy az? Katonaságból küldtél nekem udvarlós levelet. Mondjuk, csak egyet egy év alatt. Fura egy udvarlás volt. Na, szia!
- Ja merattól féltem hogyhairok nemirszvisza nekem. A hejesirás nemkenyerem.
Nos, azt hiszem, vissza kell vonnom minden eddigi észrevételemet, de tényleg: Janó – a korábbi állításaimat megcáfolandó – egyáltalán nem hülye!