novella

Koskovics Éva: Liszt Ferenc tér

Az őszi napsütés erősen próbálkozik áttörni a platán levelein, sikerül is neki, időnként fel kell tenni a napszemüveget. Egyébként is előnyös már ebben a korban.

Négy idősebb, elegáns nő ül a Liszt Ferenc tér egyik kávézójának teraszán. Már túl vannak a kötelező körökön – ki milyen orvosnál volt, hogy járt a pedikűrössel, milyen új szuperételt vagy vitamint eszik, kit miért szúrt le a gyereke, a még három meglévő férj épp megint milyen bosszantó dolgot produkált. Ez utóbbit kicsit vigasznak is szánják régóta egyedül élő barátnőjüknek, öntudatlanul is. Rajta keresztül is megerősödtek abban a régi bölcsességben, hogy rossz a rosszal, de rosszabb a rossz nélkül… Ráadásul nem is olyan rosszak ezek a férjek, ha őszinték akarunk lenni. Márpedig itt az őszinteség alap, zsigeri. Mondhatni, történelmi hagyományokkal bír. Ez benne a legjobb. Nem kell megjátszaniuk magukat, hisz fiatal koruk óta ismerik egymást. Nem is tudnák megvezetni a másikat. Ha valaki kicsúszik ebből, a többiek biztos, hogy hamar helyre teszik.
Márta, Ildikó, Zsuzsa, Anna. Utóbbi, mióta megözvegyült, beköltözött ide a közelbe, egy kis lakásba. A többiek Budán laknak, egyikük Nagykovácsiban. De szeretnek havonta egyszer eljönni ide a térre, szagolni egy kis pesti levegőt.
Összesen 5 unokájuk van, ebből 3 még kicsi, velük még csak a feltétel nélküli imádat van. De ott a két nagyobb is, akikkel időnként zűrök vannak. Most is, a Rita dolga. Ő az első unoka, mert Márti és a lánya is korán szültek. Rita mindjárt 30 és már megint mit csinált! Végre több mint egy éve kitartott egy helyes fiú mellett, erre most szakítottak. Pedig olyan szépek voltak együtt! Azt mondja, neki még szabadság kell, ő nem akar egy pasit látni minden nap az élete végéig. Szegény fiúnak megmondta ezt, az meg úgy megbántódott, hogy elment.
Kicsit hosszúra nyúló csend. Az őszi napsütés erősen próbálkozik áttörni a platán levelein, sikerül is neki, időnként fel kell tenni a napszemüveget. Egyébként is előnyös már ebben a korban.
Fene tudja – szólal meg Ildikó – lehet, hogy igaza van Ritának. Én kicsit irigylem is a bátorságáért. Ti mikor éreztétek azt az életben, hogy igazán szabadok vagytok? Gondoltunk mi erre egyáltalán amikor fiatalok voltunk? Nem is tudom, mit mondjak. Akkor, amikor kirepültek a gyerekeim? Ez olyan hülyén hangzik, valahogy annyira méltatlan lenne. Vagy még a legelején, amikor elszöktünk Tónival a Balatonra, otthon meg úgy tudták, az osztálytársamék hívtak meg? – idézi fel kacarászva a régi emléket. – Akkor nagy dolog volt, de most visszanézve, már olyan nevetséges. Voltunk mi szabadok? Lehettünk azok?
Először kicsit meglepetten néznek rá, de hamar tudnak kapcsolódni a témához.
Nekem az egész gyerekkorom szabad volt – kezdi Zsuzsa. Rendesek voltak a szüleim, nem voltak szigorúak, jól éltünk, szép házunk, kertünk volt, béke, nyugalom. Csupa jó emlék. Szerettem iskolába is járni, tanultam zongorázni, sokat énekeltem, olyan idilli volt az egész. Ez szabadság? – néz kérdőn a többiekre. – Csak azért jutott eszembe, mert utána olyan durván omlott össze, hogy aztán megtudtam, milyen az, ha nincs. Aztán persze épp ezért történt, hogy az első adandó alkalommal férjhez mentem. Azt hittem, az majd megoldás lesz mindenre. Hát, jól megjártam. Na, igen. A válás után megéltem a szabadságot, csak nagy volt az ára, kezdhettem mindent elölről. Igaz, már kicsit tudatosabban, okosabban.
Ildikó felnevet. – Tudjátok, én mikor voltam szabad? Amikor Pisti külföldi kiküldetésben volt és elvittem a gyerekeket iskolába, oviba, aztán azt csináltam, amit akartam. Nem kellett főzni, még az ágyat se vetettem be, volt, hogy délelőtt beültem moziba. Sőt, később, mikor lett jogosítványom, fogtam magam ilyenkor és csak úgy, elmentem autókázni. Mert különben mindig ő vezetett, nekem csak akkor adta át a volánt, ha ivott (még akkor se mindig) – figyelni is kellett, tankoljak meg, mire hazajön. Még jó, hogy a kilométerórát nem jegyezte fel… Jellemzően fel se merült benne, hogy ilyenre vetemednék.
És emlékeztek rá, amikor a rendszerváltás után először kimentünk Bécsbe? – szólal meg a negyedik barátnő, Anna. – Persze voltunk egyszer-kétszer nyugaton előtte is, de az, amikor már olyan egyszerűen, gyomorgörcs nélkül és nem zokniba rejtett márkával mehettünk, az nagy dolog volt.
Igen, az tényleg maradandó emlék – bólogat Ildi. – De én azt először nem is szabadságnak éltem meg, mert éreztem az egészben egy nagy méltatlanságot. Fájt. Hogy mivel vagyunk mi kevesebbek, mint ők? Ugyanakkor pontosan láttam azt is, hogy milyen messze vagyunk mi ahhoz a tisztasághoz, jóléthez képest. Nem volt annyira jó élmény, mert utána még inkább fájt a balkániságunk, a szegénységünk. Számomra frusztráló volt sokáig. Ha belegondolok, kicsit máig az…
Nekem most – veszi át megint a szót Márti – eszembe jutott, én mikor éltem meg nagyon erősen a szabadságot! Amikor megszületett az első gyerekem! Az akkora felszabadulás volt! Egész addigi életemet úgy éltem, hogy azt éreztem, pótolnom kell a meghalt két testvéremet is. Hogy nekem nem eshet bajom, mert szegény anyám belepusztulna. És amikor megszületett Ágim, számomra az olyan nagy megkönnyebbülés volt, hogy végre lesz anyámnak más is, akit szerethet, akire számíthat, akiért aggódhat, nem csak én. Istenem, mennyit szorongtam én az életben! Fölöslegesen.
Nem is csoda, ha Ritának nincs kedve ehhez – gondol most bele újra. Ettől a felismeréstől hirtelen másképp látja Rita lépését. – Ezt az örökös aggódást kapta tőlem is, az anyjától is. Tudjátok, Ági milyen nehéz eset, még tán nálam is rosszabb. Nahát, hogy ebbe sose gondoltam még így bele…
Ezután néhány pillanatig csendben üldögélnek, és közben kendőzetlen kíváncsisággal nézegetik a téren zajló nyüzsgést, a kávézóban zajló eseményeket. A fiatal, vidáman koktélozó lányokat, ők csak hárman vannak…, a másik, közeli asztalnál ülő külföldi párt, talán hollandok lehetnek…, a két férfit, akik nyilvánvalóan valami fontos üzletről beszélgetnek…, a kicsit távolabb galambokat etető, náluk láthatóan sokkal rosszabb állapotban lévő kortásukat…, no és a fess, mindenkire kedvesen mosolygó pincéreket.
Emlékeztek arra a bulira, amikor elmentünk együtt nyaralni Boglárra? – bukkan elő a mélyből újra egy emlék. – Kibéreltük azt a szutyok házat. Már nem is tudom, hogy találtuk. Aztán bánatunkban jól beboroztunk és a végén totál megőrültünk. Az a rúdtáncos produkciónk a verandán! Csak a tiétek! – vág közbe nevetve Zsuzsa.
Jól van na, most mit kell itt jókislányozni? – szól vissza Ildikó, miközben a többiek is bőszen helyeselnek hozzá. – Te már mozogni sem bírtál, azért nem jöttél. Nevetnek. – A pasik meg csak néztek. Sose láttak tán ilyen állapotban minket így együtt, hogy mind megbolondultunk. Mert volt azért egy-két helyzet… de ez, ez mindent vitt. Ti szeretnétek ma fiatalok lenni?
Már hogy a fenébe ne! – vágja rá Anna. Érdekes módon ő kicsit mintha idősebbnek is látszana a többieknél. Talán a fizurája teszi. De a tartásában is van valami más. – Tuti, hogy nem mennék férjhez harminc alatt, sőt! Világgá mennék. Utazgatnék, ismerkednék, élvezném ezt a szabad világot. Megtanulnék nyelveket és csavarognék.
Ez jól hangzik – mondja (természetesen) Márta –, de te is tudod, mennyi veszélye van ma az utazásnak. Aztán eszébe jut az előző felismerése és ennek hatására rögtön korrigál is. – Vagy a fene tudja. Sokszor azt hiszem, tudok valamit, bölcs vagyok, aztán közben egy fenét! Miért is gondolom, hogy veszélyes? Ez a hülye belénk ültetett félelem, bizonytalanság, gyávaság. Na, ez az látjátok, ezeket cipeljük mi magunkban! Máig isszuk a levét, hogy egy idióta rendszerben voltunk fiatalok, tele tiltásokkal.
Aztán arra jut magában, hogy mégse kéne elrontani ezt a szép délutánt ilyen negatív gondolatokkal, és hirtelen elhatározással régi jó, de már hosszabb ideje nem gyakorolt szokásukat próbálja feleleveníteni. – Lányok! Most, hogy ide jutottunk, bejártuk szabadságunk stációit, nem kellene rendelnünk valami rendesebb innivalót?
Megvesztél? – néz kerek szemekkel Anna. –Én szívgyógyszert szedek, tudod jól!
Jaj, ne legyél már olyan beszari! A szívednek is jót tenne egy kis lazulás. Mikor ittatok utoljára? Nem kap egyelőre választ, de nem hagyja magát, folytatja. – Ne legyetek már olyan vénasszonyok, mindjárt itt a születésnapom, meghívlak titeket egy italra, megünnepeljük ezt a szabad életet (mondja, lassan tagolva a szavakat), ami kijutott nekünk. Ha úgy vesszük, születhettünk volna rosszabbkor is. Nincs apelláta! Borozunk és kész!
Hívja a pincért. Kér két deci száraz fehérbort, hozzá négy poharat… Kompromisszumos megoldás… Aztán félóra elteltével még egyszer ugyanezt.
Egy órával később három vidám, kicsit bizonytalan mozgású nő sétál a villamosmegálló felé. Negyedik társuk a tér másik oldalán lakik, őt előbb elkísérték a háza kapujáig. Jól megnézik a szembejövő fiatalokat, főleg a férfiakat. Néha még rájuk is mosolyognak. Elképzelik…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: