A hónap szerkesztői novella

Sike Orsolya: Budapesti kirándulás

Komótosan evett, miközben a vastag üvegen túl száguldozó forgalmat bámulta. Buszok, taxik, biciklisek, személyautók végtelen sorban. Marsha nem tudott betelni a látvánnyal, és tisztában volt azzal is, hogy most mindent duplán kell néznie.

Dr. Marsha Goodman elégedetten lépett vissza az ablaktól. Ezen is túlvagyunk, gondolta. Ki hitte volna? Talán ő maga sem: a sok tervezgetés végül meghozta gyümölcsét.

Leült a pirinyó, helyenként brokátberakással díszített hotelszoba két széke közül az ablak mellettibe, mindkét kezét a tarkójára tette, és mélyen beszívta a levegőt. Tudata még nehezen hitte el, hogy valóban itt van, Budapesten, annak is a legközepén, ebben az igazán előkelő szállodában, aminek gyönyörű neve – Astoria – megegyezik az ablak alatt csörömpölő villamos-megállóéval. Még a metró is itt dübörög, mélyen a székem alatt – próbálta magát tudatosan visszarángatni a jelenbe. Nem sok sikerrel, annyira álomszerű volt az egész.

Nagybátyja annak idején sokat mesélt neki erről a mára újra ízig-vérig európaivá lett városról, ahonnan annak idején pont a nem-európaisággal – először a fasizmussal, aztán a kommunizmussal – üldözték őt el. Ez a kettő már sok volt neki, főleg egymás után, így gyorsan le is lépett az öreg, épp mielőtt a szovjetek lehúzták a vasfüggönyt. Marsha ámulattal hallgatta gyerekkorában a mesebelinek ható, nosztalgikus sztorikat a háború előtti, budapesti Duna-korzóról, ahol a legelőkelőbb emberek adtak találkozót egymásnak, az Auguszt cukrászda káprázatos habos süteményeiről, vagy a Gellért-hegy romantikusan tekergő, pazar kilátással kecsegtető ösvényeiről. Évek óta tervezte ezt az utat, és rögtön tudta, hogy ez lesz az első állomás. A kirándulás egyébként sokáig sehogyan sem akart összejönni. Abból a minnesotai kisvárosból még New York is elég távolinak tűnt, aztán sok idő elment az egyetemmel meg a doktori képzéssel, valamint az ezekhez szükséges tandíj legalább részbeni visszafizetgetésével. Egyre jobb munkák, végül visszautasíthatatlan ajánlat az Arizona állami biológiai kutatóállomástól, meg közben ugye az a félresikerült házasság Chuck-kal. Válási papírok intézése, bíróságra járkálás, miegymás. Közben a nagybácsit is el kellett temetni, pedig a terv szerint ő is jött volna, egész életében ide vágyott vissza. Most majd helyette is feltérképezi a látnivalókat, magába szívja a sok élményt, mint egy vadiúj, a celofán borításból épp csak kibontott, puha szivacs.

Párizsban, a reptéren már tűkön ült. Dr. Marsha Goodman még sosem járt ilyen messze a hazájától, a kontinenstől, ahol született, Európában meg pláne nem. Igyekezett stílusosan köszönteni Budapestet, amikor leszállt végre: még az érkezési oldalon rendbe szedte magát, átfésülte vállig érő, napszín melírcsíkokkal szabdalt sötétszőke haját, feltett egy kis korrektort a több mint másfél napos utazástól megfáradt, ibolyaszín szemei alá, XL-es tréningnadrágjához viselt puha UGG csizmáját pedig sportcipőre cserélte. Így masírozott ki a szállodától kirendelt taxihoz. A hotel tetszett neki, a szoba rendben volt. Bár az élére fordított, gyönyörűen bevetett dupla ágy borzasztóan csábította jetlagtől megfáradt tagjait, nem engedett neki. Kinyújtozott a fotelben, és ismét elhúzta a harmatfehér függönyöket. Látnom kell Budapestet, most azonnal, gondolta.

A kora délutáni kánikulában még a lenvászon sportcipő sem látszott indokoltnak, Marsha duplacsatos szandált húzott, fejébe nyomta rózsaszín szalmakalapját, és tíz perc múlva már kint állt a szálloda impozáns főbejárata előtt, a forgalmas járda közepén. Úgy tűnt, még az aszfalt is olvad, körülötte fájdalmas arcú, izzadó embertömeg vonszolta magát a különféle megállókba. Marsha, aki molekuláris biológiából doktorált, szeretett biztosra menni, épp ezért szállt meg ebben a belvárosnál is belvárosibb hotelben, Budapest szinte mértanilag meghatározható közepén – pedig a várban vagy a nagybácsi szájából sokat emlegetett Duna-korzón sokkal szebb szállodák vannak –, messziről kerülve a manapság népszerű Airbnb-ket. Munkájából fakadóan is megszokta, hogy egyedül merül el egy-egy projektben, bemegy a legközepébe, és bentről kifelé haladva alaposan feltérképezi az adott feladat minden egyes porcikáját. Ez a Budapest-expedíció pedig az utóbbi évek egyik legfontosabb projektje volt, a család egyik egzotikus, ugyan nem vér szerinti, de szeretnivaló és fontos tagjának távoli múltja, ami egy ponton megszakadt. Most rajta a sor, hogy elkapja ezt a levegőben lógó szálat, és odakösse valahová. Mi lehet ennél izgalmasabb feladat?

A terv szerint először az Auguszt Cukrászdába ment, ami szinte szemben állt a szállodával. Tudta, hogy a nagybácsi idejében még nem itt volt (csak 1999 óta), de a sütemények, a miliő, a faberakásos berendezés, a hatalmas tükrök – szinte ugyanaz. Erre nagyon figyelnek itt. Somlói galuskát kért, aztán még egy francia krémest is, mellé illatos, kiváló pörkölésű, az amerikai kávékhoz képest gyűszűnyi presszót kortyolt. A krémes remegő tojáshabja elvarázsolta, a somlóin mosolygó tejszínen visszaverődtek a fényárban ragyogó csillár pazar kristályai. Marsha szájában átöltelték egymást a lassan egybeolvadó ízek, érezte, ahogy az édes krémek szinte csiklandozzák belül. Komótosan evett, miközben a vastag üvegen túl száguldozó forgalmat bámulta. Buszok, taxik, biciklisek, személyautók végtelen sorban. Marsha nem tudott betelni a látvánnyal, és tisztában volt azzal is, hogy most mindent duplán kell néznie. Valaki olyannak a szemével is, akinek mindez ismerős, mégis idegen, akinek az emléke úgy lebeg itt körülötte, mint a régimódi, mégis fényesre suvickolt, behemót kávégépből kavargó puha gőz.

Hirtelen letette a villát. Valami olyat kellene csinálnom, amit a helyiek szoktak, ami nem olyan turistás – gondolta. Valami hétköznapibbat, amitől eggyel beljebb jutok Budapestbe, ha ez egyáltalán lehetséges.

Fizetett, indult. A cukrászdából kilépve azonban nem a Károlyi-kert irányába fordult, hogy az eredeti terv szerint az Egyetem tér érintésével leballagjon a Dunához, hanem inkább balra kanyarodott. Visszatért a forgalmas kereszteződéshez, az Astoria szép nevű villamosmegállójához. Ott felszállt az első szerelvényre, és meglepően tapasztalta, hogy hamarosan már a folyó fölött csörömpöltek a cirádás, zöld hídon keresztül. Még gyorsabb is így, mintha gyalog mentem volna – állapította meg Marsha.

A villamos ragadt a kosztól, a felpréselődött tömeg egyöntetűen ingerült arcot vágott. Marsha természetesen egy kukkot sem értett a magyarok nyelvén, de az nyilvánvaló volt, hogy a július végi szerda délután nem tartozik az utasok kedvenc napszakjai közé. Ő maga is izzadt, miközben próbált lecsapni egy még szabad kapaszkodóra, de igyekezett nem foglalkozni a kellemetlenségekkel. Arra koncentrált, hogy minden pillanatot kihasználjon ebben a távoli városban. Úgy döntött, ebbe a néhány napba, amit itt tölt, nem fér bele a rosszkedv. Inkább valami diadal-féle érzés kerítette hatalmába. Igen, ez kellett nekem, nem is értem, eddig miért nem vágtam bele – buggyant ki belőle, persze csak úgy belül – túlságosan óvatkoskodóan éltem eddig, csak a munkának, csak a biztonsági játéknak. Több spontaneitást Marsha, épp itt volt az ideje!

A Gellért téren szállt le, nem is kellett megnéznie a telefonján a térképet, emlékezetből – vagyis valaki más emlékezetéből – felismerte a hegyet. A tömeg nagy része vele együtt lódult, ahogy sodródtak lefelé a szerelvényről, látszott, hogy a peronon is legalább tucatnyian várják, hogy felpréselődhessenek. A két folyamat nagyon nem volt szinkronban egymással. Marsha nehezen vergődött a karok, lábak, hátizsákok tengerében, a reptéri rendezett sorok után, na meg hullafáradtan, a sok utazástól tompán követte a tömeg dinamikáját. Nem is vette észre, ki volt az, aki könyökkel hangtalanul, de erősen gyomorszájon vágta. A fájdalmat is csak néhány másodperccel később érezte meg, amikor már záródtak a villamos élénksárga ajtajai mögötte. Összegörnyedt az ütéstől, de közben  látta a tarkopasz, fehér pólós, fényesre izzadt arcú nagydarab fickót, aki évek múlva sem fakuló emléket adott Marshának: kihajolt a már induló villamos ablakán, és jó hangosan elbődült: “Te zsidó kurva, hogy nem tudsz arrébb menni bazmeg!” A folytatást magával vitte a meglóduló szerelvény, páran utána fordultak a nagy kiabálásra, de legtöbben fülük botját se mozgatták. Marsha ott állt megkövülten, próbált talpon maradni. Ha mást nem is, a kurva és a zsidó szavakat nagyjából értette, a nagybácsi épp eleget mesélt róla, hányszor hallotta ugyanilyen hangos kontextusban őket azokban a szörnyű, nem-európai években.

Érezte, hogy váratlan támadást kapott gyomra kicsit felkavarodik, a krémes, illatos sütemények, a ropogós presszó nyugtalankodnak odalent. Megborzongott, ökölbe szorította a kezét, és lassan, nagyon lassan kiegyenesedett. A gyönyörűen csillogó Duna fölött ragyogott a cirádás, zöld híd, a Gellért-hegyről madárcsicsergés és vidám emberzsivaj hallatszott le. Marsha, mintha ólomlábakon járt volna, apró mozdulatokkal megindult, hogy átvágjon a fürdő felé.

2 comments

  1. Jó napot kívánok. Javaslom, hogy ha olyan nehéz témáról ír, mint a történelmi üldöztetés és egy olyan távoli földre való menekülés, mint Amerika, végezzen több kutatást egy ilyen területen. Úgy tűnik tehát, hogy csak meg akarja csúfolni azt, ami valójában történt honfitársaival, például szülőföldjének elkerülhetetlen elvesztését. De miért, kérdezem? Be akarja bizonyítani, hogy Ön a legjobb magyar?

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: