– Úgy púposodik ki a hátsód a káposzták közül, mintha egy külön domb lenne! – röhögött Jani. Lacival hónapok óta jártak ki a határmenti falvakba terepszemlére: információt gyűjtöttek, jegyezték, mikor, hol váltják egymást a katonák, határőrök, mi a napi rutin, merre járőröznek.
A két gyerekkori jóbarát elválaszthatatlan volt: két hét különbséggel születtek, ugyanazon kórházban, a városközpont egyik államosított, több lakásra szabdalt nagy zsidó házában laktak, közös udvarban nőttek fel. Együtt jártak óvodába, iskolába, Kolozsvárra egyetemre, diploma után szülővárosuk gépgyárában kaptak munkát. Mivel nem voltak házasok, az állam nem utalt ki nekik lakást, szüleikkel laktak az egymásba nyíló kétszobás lakásokban, intimszférájuk gyakorlatilag a nullával volt egyenlő.
Laci nehezebben viselte a körülményeket, utálta a gyárat, az öntödét. Tizenkét év hegedűtanulás után kohómérnökként dolgozzon? A műszaki egyetemet is csak szülei unszolására végezte el, akik kisvárosi polgárokhoz híven, még mindig kötelességüknek érezték felnőtt kisfiuk életének egyengetését. Anyja nagy vehemenciával vetette bele magát a kerítőnő szerepébe, szervezte a “véletlen” találkozókat a kisváros jó családjaiból származó szépreményű lányaival. Természetesen a két fiú barátságát se nézték jó szemmel, hiszen Jani szülei prolik voltak, az anyja ráadásul cigány is!
S, ha nem lett volna elég az otthoni állandó vegzálás, a gyári szervezetlenség, a csak papíron teljesített ötéves tervek, Ceausescu diktatúrája a legapróbb zugba is beette magát, mindenhol besúgók, élelmiszerhiány, víz- és áramszünetek, motiválatlan, rezignált emberek. Elhatározták: disszidálnak. Hallották, sokan kint maradtak magyarban, a keletnémeteket se toloncolták ki, miért ne sikerülhetne nekik is? Útlevelet sajnos nem kaptak, így maradt az illegális határátlépés.
Szervezkedtek, informálódtak, próbáltak minden eshetőségre felkészülni, különös tekintettel a hihető magyarázatokra, forgatókönyvekre, mit és hogyan válaszoljanak, ha igazoltatják őket a határzónában. Gyors észjárásúak lévén, nem jelenthetett számukra különösebb problémát kimagyarázni magukat a fiatal, tapasztalatlan, naiv katonáknál.
Egyik alkalommal felmásztak az erdőszéli magaslesre, onnan kémlelték a tájat. Jani aggodalmaskodott:
– Te, mi lesz, ha átjutunk?
– Mi legyen? Az első helyen lejelentkezünk, politikai menedéket kérünk.
– Mi lesz, ha elkapnak?
– Kidumáljuk.
– Höhö… igaz! Te minden helyzetben kivágod magad. – röhögcsélt Jani. – Emlékszel, mikor lenyúltad anyádék autóját tizenhat éves korunkban? Mentünk csajozni, és lemeszelt a rendőr? Hogy kidumáltad! – felidézték a húsz évvel azelőtti kalandjaikat, hangosan nevettek mindketten.
Még törölgették szemükből a röhögés és a feszültség könnyeit, amikor megállt alattuk egy határőr, kezében géppuskával.
– Lefelé! Személyi igazolványokat!
– Mit keresnek itt? Ez tiltott zóna. Jöjjenek velem!
Laci magára öltötte a született diplomata attitűdjét, tisztelettudóan elmagyarázta a katonának hirtelen támadt ötletét, miszerint közeledik a vadászszezon, és a megyei párttitkár megfelelő terepet keres magasrangú vendégeinek kedvtelésére. Láss csodát, sikerült meggyőznie a szolgálatát teljesítő határőrt, mi több, az elkísérte őket a vadlelőhelyekre is. Pótolhatatlan információk birtokába jutottak.
Jani halálra váltan próbált nem összeesni, ment a barátja és a kiskatona után, de megszólalni sem bírt. Gyomoridege csak otthon, az első feles után kezdett enyhülni.
– Hé! Én még egyszer oda nem megyek! Csinálj, amit akarsz! Hallod, Laci? Le is lőhetett volna bennünket!
– Ne hülyülj már! Szinte biztosra mehetünk most már, hisz az a kis mafla mindent elmondott. Szinte percre pontosan tudjuk az útvonalukat, időbeosztásukat.
– Menj egyedül! Én többet a közelébe se megyek annak a helynek! De a határnak se. Sehol. Majd csak lesz itt is valahogy. Majd megváltozik a helyzet. Te se kockáztasd az életedet! Eddig is elvoltunk, megleszünk ezután is valahogy!
– Te Jani! Komolyan beszélsz? Tényleg feladod?
– A legkomolyabban.
– Ugyan már, haver! Aludj rá egyet!
– Rám ne számíts! – Jani ezzel le is zárta a témát.
– Én egyedül is nekivágok! – Laci eltökélt volt.
——
Pár nappal később Laci elegánsan, öltönyben újra ellátogatott a faluba. Úgy gondolta, halottak napján nem lesz feltűnő egy idegen, ezért november elseje délután, szisztematikusan végigbóklászta a falut, betért a kocsmába, beszélgetett a helyiekkel, érdeklődött, tudnak-e illegális határátlépési kísérletről? Szándékosan választékosan beszélt, a falusiak azt hitték civil szekus, vagy valamilyen fontos pártember. Egymás szavába vágva válaszoltak a kérdéseire. Kicsit szégyellte magát, nemcsak, amiért megvezette az embereket, de látta a szemükben a páni félelmet. Rettegtek, nehogy rosszat szóljanak, mert akkor pillanatokon belül jön a fekete autó, viszi is el őket.
Aztán kiment a faluszéli temetőbe, a sírok között kacskaringózva maga előtt látta, a zsigereiben érezte a teljes útvonalat, tudta, hány lépés után, milyen irányba forduljon.
Csendes, cinkos sötétségbe borult a táj. Felhők takarták el a holdat, csak néhány apró csillag pislákolt halványan, szemérmesen jelezve, van a földnek világos oldala is.
Óvatosan lépkedett az erdőben, fától fáig osont, várt. Figyelt minden apró neszre. Nem volt természetjáró, sem vadász, nem ismerte a vadak, a fák hangjait, a tavak, folyók csobogását, ezért minden zajra összerezzent.
Az erdő szélére érve hasra feküdt, megtépázott lombú bokrok meztelenül árválkodó ágai takarásában kúszott tovább. Nyirkos tenyerét végigsimította izzadságtól gyöngyöző homlokán, szíve vadul kalimpált.
Hangokat hallott. Román szavak, de hiába fülelt, a jelentésük nem jutott el az agyáig. Újra csend. Kúszott tovább.
Kisvártatva egész közelről panaszos nyöszörgést hallott. Szoborként merevedett meg, rájött, most már azt is tudja, milyen érzés, amikor az ember ereiben megfagy a vér. Levegőt is alig mert venni. Majd visszatért a higgadtabb énje, s ráeszmélt, határőr nem nyávog kasztrált hangon. Pár perc (vagy óra?) várakozás után valóban egy kóbor macska tűnt fel, nagyot nyújtózva tovább ment puha, hangtalan léptekkel.
“ Szedd össze magad! Csak higgadtan! Számíts vadakra is! Még csak az kéne, hogy szívinfarktust kapj egy kóbor macskától!” – nyugtatta magát, majd amikor ráébredt, hogy magában beszél, még inkább pánikba esett.
Előszedte az iránytűjét, számításai szerint már alig száz méter volt hátra. Ettől kissé megnyugodott, újra elindult. Ekkor hallotta meg az emberi hangokat és a kutyák nyüszítését. Ösztönösen irányt váltott, belerohant a mocsárba. Az agyát és a szívét is a fejében érezte kattogni. Felidézte képzeletbeli térképét, és amilyen gyorsan csak bírt, térdig a pocsolyában gázolva, egyenesen a határhoz vonszolta magát.
A hangokat egyre közelebbről érzékelte, remélte, hogy a kutyák a vízben valóban elvesztik a nyomot.
“ Hol a büdös francba van a határ? Már Magyarországon vagyok? Visszakanyarodtam? De hogy, amikor végig egyenesen mentem? Mi a franc? Ezek lőnek? Úristen! Ezek rám lőnek?”
Kimászott a mocsárból, zihálva rohant, már maga sem tudta, merre, csak a hangoktól kerüljön minél messzebb.
Pirkadni kezdett, a közelben meglátott egy elkerített csapot. Vagy kutat?
“ A kurva életbe! Ez egy gazolin kút! Akkor még mindig Romániában vagyok!”
Rezignáltan támolygott el a kerítésig. És meglátta a táblát: “Dohányozni tilos”. Magyarul! Lerogyott a tábla mellé, zsibbasztó nyugalom járta át testét, lelkét. Rágyújtott, kéjes lassúsággal szívta tele tüdejét a füsttel.
Mégiscsak sikerült.