Egy nap így szólt a vándorsólyom:
– Bejárom a világot. Engem nem láthatnak, én viszont mindenkit látok. A szárnyam széle hegyek ormait súrolja, zord völgyek felett repülök, repcemezők fuvallataival utazom, zsenge esőben mosom tollaim, mert így leszek a szabadság.
Erre a veréb nem felelt, a galamb huhogott, a fakopáncs a csőrét élesítette, a kolibri a dílerét leste, a tőkés réce csöndben leült, hogy kényelemből figyelhesse a társalgást. Egyedül a vörösbegy szólalt fel.
– Ti vándormadarak mind ugyanolyanok vagytok. Csak az égben találkozni veletek, a földig sosem értek el. Nem ismeritek a sáros talaj illatát, a falevelek zamatát, a roppanós gyümölcsökben megbúvó madárságot. Olyan messze jártok, hogy nem értek el sehova.
A vándorsólyom egy pillanatra elgondolkodott.
– Keserű vagy, kis csipkemadár. Az otthonom az ég, a tiéd a cserjés. Ez a természet rendje – mondta, és elfordult a többiektől.
A vörösbegy aznap látta utoljára a vándorsólymot. Ő büszkeségből nem kereste fel a sólymot, a sólyom nem kereste őt, és egy fiókányi élet ismeretségét gyömöszölték a fiók mélyére.
*
A vörösbegy minden nap betért a sarki fűszereshez. Vásárolt egy csomag szárított gyümölcsöt, és egy fél kilónyi magválogatást. Aznap a sarki fűszeres, mielőtt megtöltötte volna a zsákot, kivett pár szem magot a keverékből, és a vörösbegy elé tette a pultra.
– Ez egy új típus. Köménnyel.
A vörösbegy felcsippentette a magokat, alaposan megrágta őket, miközben a sarki fűszeres igyekezett kitalálni a tollai vonásából, hogy ízlik neki a friss áru. Nemrég beszállítót kellett váltania, mert a galambok megbízhatatlanokká váltak, nem szállították le időben a készleteket, vagy ha mégis, elfogadhatatlan minőségben tették. A sarki fűszeres a maga részéről gyűlölte a köményt. A vörösbegy is akkor kóstolta életében először.
Pár pillanatnyi rágcsálás után a vörösbegy undorodva kiköpte a köménymagos masszát.
– Borzalom – jelentette ki. – A régiből adjon.
A sarki fűszeres a tolla tövéig elvörösödött.
– Ne gúnyolódjon itt a színével. A régi keverékből adjon egy fél kilóval – szólt a vörösbegy.
– Elfogyott – felelte a sarki fűszeres. – Azt az ízkombinációt már nem is fogom árusítani, felbontottam a szerződésem a galambokkal. Legutóbb az áru cigicsikkekkel volt beszennyezve.
– Kitől van ez a köményes förmedvény?
– A Csóka Kisker. – től. Egy indiai étterem mellett van a raktáruk, úgy tudom…
A vörösbegy mérgesen felszívta a mellét.
– Már egy egyszerű magfőzeléket sem tud a madár megfőzni magának? – morgolódott, és a csőrét csikorgatta. – Akkor két csomag szárított gyümölcsöt kérek, és semmi mást.
Idegesen lépett ki a sarki fűszerestől, és a rosszkedvét legszívesebben rátapasztotta volna mindenki másra is. A világ azonban nem értett egyet vele, mert ahogy mérgesszürke köpenyében a hazafelé vezető úton átvágott a város főterén, a fészkek alatt elhaladva szivárványos trillázás és füttyszó kísértette komorságát. Alig várta, hogy bezárkózhasson az otthonába. A madárcsicsergés az idegeire ment, a betonjárdán szanaszét hullajtott tollak szúrták a szemét, a szmogos levegő csípte a nyelvét.
A fészke alatti padnál megtorpant. Egy bőrkötéses zsebnotesz árválkodott a pad rései között, ki volt nyitva, a füzet egyik fele lógott a levegőben, mintha csak a sáros talaj felé nyújtózna, a másik fele a padon hevert, gondtalanul. A vörösbegy a szárnya alá vette a noteszt, és elolvasta azt az oldalt, ahol nyitva állt:
a remény élettelen
a dallam reménytelen
az élet dallamtalan
A vörösbegy többször elolvasta a sorokat, újra meg újra a csőre alá suttogta, majd zsebre vágta a noteszt, megfordult, és elindult az otthonával ellentétes irányba.
Évekkel később kiderült, hogy a vándorsólyom pénzügyi tanácsadó lett egy multinál, a szabadidejében pedig slam költőnek állt; a veréb pékséget nyitott; a kolibri személyi edzőnek tanult, de végül nem tudta befejezni a képzést; a galambot kirúgták a postától adócsalás miatt; a tőkés réce munkanélkülivé vált és segélyekből tengődött; a fakopáncs öngyilkos lett a városban. A vörösbegy pedig világutazó lett és blogot vezetett róla.