novella

Bak Zsófia: Az első

Felelevenítjük az összes ciki sztorit az esküvőmről: Sanyi bátyámat, aki az ötödik pohár szilvapálinka után a református lelkésznő hátsóját kezdte markolászni, a piheszakállú Tibikét, akinek nem akart leesni a tantusz, és Berta bármilyen durván is pattintotta le, azonnal visszarepült hozzá, mint valami tökélyre fejlesztett, törzsi bumeráng, a kis Soma, aki az asztal alá mászva befényképezett minden nő szoknyája alá.

– Éjfél felé jövök! – búcsúzom anyámtól, aztán nagyot szippantok a hűvös bérházi levegőből, és kettesével szedve a lépcsőket, rohanok le a parkba az új piros cipőmben, egy üveg rozéval a farmerdzsekim alatt. Nagy lendülettel lököm ki a nehéz, fém bejárati ajtót, a csapódásába mérgesen zördülnek bele a földszinti lakások ablakai. Egy otthonkás néni az első emeletről dünnyög valamit a muskátlijai mögül, na ennek sincs jobb dolga, mondom magamban, aztán intek neki, hogy bocs, és szaladok tovább.
Kellemes júniusi este van. Az aszfalt még sugározza a nyári nap melegét, csak a rácsos pinceablakok mellett elhaladva csap meg egy-egy hűvösebb fuvallat. Befordulok a sarkon, és meglátom Bertát. Ott ül a park buszmegálló felőli oldalán egy kopott, piros pad támláján. Szűk farmer van rajta, fehér, hímzett blúz és ugyanolyan Converse cipő, mint gimiben. Szőke, göndör haja laza copfba kötve omlik a jobb vállára, gyönyörű, mint mindig. Szeme se rebben, mikor odaérek hozzá, színpadiasan beleszív a cigijébe, és a füstöt hetykén az égbe leheli.
– Bocs, hogy késtem, csak… – kezdenék a szokásos magyarázkodásba, miközben előhúzom a rozét, és ledobom a dzsekim, de ő félbeszakítja a mondandómat, eltartja magától a cigit, átkarol, és lenyom két puszit az arcomra.
– Na, mesélj, mi van veled? – kérdezi.
– Hát, semmi különös… – bukik ki belőlem szinte automatikusan a válasz.
– Hahh… És ezért akartál feltétlen kettesben beszélgetni? Idejét sem tudom, mikor szántál rám időt azon kívül, hogy együtt legeltetjük a gyerekeidet valamelyik Isten háta mögötti játszótéren.
– Bocs. Tényleg. Nagyon zűrös volt mostanában…Meg ez a kurva járvány. Anyámnál is most vagyunk itt először azóta…
– Jó-jó, kifogás elfogadva, ugorjuk át az előjátékot, és mondd a lényeget – hadarja a tőle megszokott határozottsággal.
Az „előjáték” szóra zavartan felnevetek, talán még bele is pirulok. Fejben már elterveztem, hogy adom elő a dolgot, most mégis nehezen kezdek bele. Pedig tudom, hogy ő az egyetlen, aki megérthet.
– Hát jó…Azt hiszem, beleszerettem valakibe. Valaki…másba.
Hosszú hatásszünetet tart, miközben tetőtől-talpig alaposan végigmér.
– Ó – mondja. Idegességemben a hajam kezdem babrálni. Már teljesen összecsomózom, mire végre megszólal.
– Csalódtál bennem? – kérdezem olyan hangon, mintha az anyámnak vallanám be, hogy egyes lett a matek dogám.
Nagyot szív a cigijébe.
– Tulajdonképpen igen – mondja.
Én, mint egy rossz tanuló, lehajtott fejjel ülök le mellé, és egy hangyabolyt kezdek bámulni a pad alatt. Az egyik hangya egy különösen nagy morzsát cipel, követem a szememmel, és már vagy egy métert megtesz, mire Berta oldalba bök és rámkacsint.
– Pozitívan csalódtam!
Nagyon hülye vicc volt, mégis kibuggyan belőlem a nevetés.
– Hogyhogy?
– Hát úgy, hogy ez azt mutatja, életben vagy!
Értetlenül meredek rá.
– Aki szerelmes, az él! Igazán él, nem csak úgy tesz, mintha! – azzal színpadiasan összeérinti a tenyereit, és a szíve elé teszi őket. Egészen olyan, mint a nagyon spiri online jógatanárom, csak nála mindig elröhögöm magam, Bertának viszont minden mozdulatát elhiszem.
– Hm. Gábor nem biztos, hogy így látná….
– Lát-NÁ – mondja az utolsó szótagot megnyomva, és kacsint egyet. – A hangsúly itt a feltételes módon van, Szívem.
– Hát… – kezdeném, de elakad a szavam.
A galambokat nézem, ahogy kergetik egymást a közeli platánfa legfelső ágai körül.
Hirtelen felélénkül a szél, a nyárfapihés levegőbe a frissen locsolt balkonvirágok földes illata vegyül. Berta mélyen a szemembe néz, zavartan kapom el a fejem és felnézek az égre. Egy repülő kondenzcsíkja épp egy másikét keresztezi, szabályos x-et rajzol két fátyolfelhő közé.
– Mi a neve? – kérdezi, mintha hallaná a gondolataimat.
– Alexander, vagyis Alex – suttogom, és gyanakvóan végigmérem az üres teret, bokorról-bokorra, hogy megbizonyosodjak róla, senki nem hallotta.
– Külföldi?
– Félig. Németországban él, de az anyja magyar.
– Hm. És hol a viharban tudtatok találkozni ilyenkor?! – kérdezi röhögve, aztán kiveszi a rozét a kezemből, előhúz két poharat a táskájából, és teletölti őket.
– Hát, egyelőre sehol. Vagyis, online.
– Na nebasz…Te fenn vagy társkeresőn?!
– Dehogy! Eszembe se jutna bonyolítani az életem…Kollégám a srác.
– Á-há – mondja, aztán odanyújtja az egyik poharat, és koccint velem.
– Hát akkor, a szerelemre!
A homályosra törölt üvegek csilingelése bájos diszharmóniában csendül vissza a lakótelepi házak vakolat-hézagos falairól. Elnyomja a cigijét a pad beton talapzatán, előveszi a színes, horgolt táskájából a zsebtükrét meg a rúzsát, aztán komolyra vált:
– És, volt már valami?
Nem néz rám, a tükröt egy gyakorlott mozdulattal, fél kézzel kipattintja, majd kimért, precíz vonásokkal kirúzsozza az egyébként is tűzpiros, irigylésre méltóan dús ajkait. Eszembe jut, mikor először láttam ezt a mozdulatot, a gimi csatornaszagú vécéjében. Emlékszem, mennyire féltékeny voltam, mert már előre tudtam, hogy a srácok nyálcsorgatva fordulnak majd utána, és engem észre sem fognak venni. Így is lett, de vigasztalt a tudat, hogy cserébe Berta sem veszi észre őket.
– Na, mi van, Szívem, most meg rámmozdultál? – kérdezi kacér mosollyal, és csókra csücsöríti a tökéletesre rúzsozott ajkait.
Csak most kapok észbe, hogy mennyire elbambultam.
– Jaj, bocs.
– Tudom, ellenállhatatlan vagyok – mondja nevetve, és kacsint egyet – De ha jól tudom, téged még mindig a pasik érdekelnek. Na, folytasd a sztorit! Volt már valami?
– Dehogy.
– Hm – Rágyújt egy újabb cigire. A szél ismét felélénkül, az első kifújt slukkot visszafújja, egyenesen az arcomba. – Jaj, bocs – mondja.
Tudja, hogy mindig is utáltam a cigifüstöt, és ő az egyetlen ember a földön, akinek a kedvéért hajlandó vagyok valamennyire elviselni.
– Semmi baj.
– Le kéne már szoknom róla, de egyszerűen nem megy. Te azóta se próbáltad ki?
– Nem.
– Hihetetlen!
– Tudod, úgy érzem, hogy ha már kamaszként nem tettem, felnőttként egy igazán tökéletes alkalom kell hozzá.
– Tökéletes alkalom….hm…olyan nem létezik – mondja Berta, aztán gyorsan témát vált.
– És, fogsz vele találkozni?
– Hát, ez az. Fogalmam sincs. Most, hogy feloldották a korlátozásokat, a főnököm beszervezett egy csapatépítést, mához pont két hónapra. Nem kötelező, de…
– Ott a helyed! – vág közbe Berta, és ismét kacér mosolyra húzódik a szája.
– Na és Gábor? Meg a gyerekek?
Berta újratölti a poharakat, és nagy levegőt vesz.
– Hát, remélem, nem házassági tanácsadásra jöttél hozzám, mert abban továbbra sem én vagyok az embered…
– Igen, azt sejtettem – mondom röhögve, és a szemébe nézve már tudom, hogy ő is a balhés nászajándék-kísérőkártyájára gondol, ami után hetekig nem beszéltünk.
– “Kívánom, hogy mindkettőtöknek egyszerre múljon el.” – Hát, ilyesmire is csak te vagy képes, Bertus!
– Jó-jó, kicsit túllőttem a célon – mondja egy szikrányi bűntudattal a hangjában, de aztán mégis inkább felröhög, és én sem bírom türtőztetni magam.
Felelevenítjük az összes ciki sztorit az esküvőmről: Sanyi bátyámat, aki az ötödik pohár szilvapálinka után a református lelkésznő hátsóját kezdte markolászni, a piheszakállú Tibikét, akinek nem akart leesni a tantusz, és Berta bármilyen durván is pattintotta le, azonnal visszarepült hozzá, mint valami tökélyre fejlesztett, törzsi bumeráng, a kis Soma, aki az asztal alá mászva befényképezett minden nő szoknyája alá.
– Na, látod, milyen jó neked, hogy ezt mind megúszod! – mondom Bertának, de valamiért nem mosolyog. Egészen szokatlan, aggodalmas arccal néz, mintha nem is ő lenne.
– Ugye nincs semmi baj? – kérdezem, és megfogom a kezét.
– Jópofa, hogy pont most kerestél fel – válaszolja egészen remegős hangon.
– Miért?
Akkorát sóhajt, hogy szinte megijedek tőle.
– Tulajdonképp…nekem lenne szükségem házassági tanácsokra.
Nem akarok hinni a fülemnek. Most Berta néz rám fürkészően, és én nem tudok megszólalni. Kapkodva lecsavarja az üveg kupakját, majd kitölti a maradék bort a poharamba, és előhúz a táskájából egy bontatlant.
– Mert? Veled mi van? – bököm ki végre.
– Asszem, meg kéne házasodnom.
– Na nebasz… – mondom, és bárhogy igyekszem komolynak maradni, nem tudok visszafogni egy halk kacajt.
– Mit nevetsz, te kis kezdő házasságszédelgő? – kérdezi már mosolyogva, és finoman belecsíp az arcomba, pont, mint régen.
A poharaink újra koccannak, csengésük belevegyül a tücskök egyre hangosodó koncertjébe. Belekortyolok a borba, hirtelen melegség önt el, és a világ kellemes elmosódottságban kezd lüktetni körülöttem.
– Együtt vagyok egy lánnyal két éve.
– Két teljes éve? – kérdezek vissza, és érzem, hogy a nyelvem a rozétól egyre nehezebben forog.
– Bizony.
– Na, hát ez tőled nagy idő! – incselkedem, aztán oldalba bököm úgy, ahogy ő az előbb engem, és átkarolom a vállát – Ne haragudj, a bor…igyekszem leállítani magam.
– Hát, tulajdonképpen igazad van…Nem rajtam múlt a két év, mert sajnos háromszor is félreléptem.
– És kiderült?
– Igen. Volt némi mosolyszünet mindhárom alkalommal, de végül megbocsátott.
– Ez jó, nem?
– De… Csak aztán a múlt héten ultimátumot adott, hogy vagy átmegyünk komolyba, vagy vége…
– Ajjaj…És mennyire komolyba?
– Nagyon. Ki akar menni Hollandiába, összeházasodni, örökbe fogadni…
– Az kemény! És Te? Te mit akarsz?
– Na, látod, fogalmam sincs. Ő az első, akit nagyon nem akarok elveszíteni. És hát, franc se tudja, miért, mert nálam nagyobb anti-anya nincs a földön, de én is elkezdtem vágyni egy gyerekre. Biztos a harmincpluszos hormonjaim – teszi hozzá, és újabb cigiért nyúl.
– Kérhetek? – buggyan ki belőlem a kérdés, olyan váratlanul, hogy magam is meglepődöm rajta.
– Hát ez aztán a kurvára tökéletes alkalom – kiált fel, és nevetni kezd, olyan jóízűen, hogy rám is átragad – Két szerencsétlen harmincas, akik lehet, hogy épp elbasszák az életüket a nyamvadt szívügyeikkel.
Nevetünk, csak nevetünk, azt hiszem egy kicsit túl hangosan, mert a szemközti ház második emeletén egy morcos, pocakos pasas fehér trikóban kihajol az ablakon, és az öklét rázza felénk. Visszafogjuk magunkat, az elfojtott kacajok pár másodperc múlva könnycseppként távoznak a szemünkből. Berta ad egy cigit, és meggyújtja.
– Csak óvatosan – mondja, de nem fogom fel, nagyot szívok bele, és olyan erővel tör rám a köhögés, hogy már magam sem tudom, mitől potyognak a könnyeim, aztán fintorogva visszaadom Bertának, szívja el helyettem is.
– Még egy slukkot?
– Nem kösz, azt hiszem, korai lenne még a halál…
Megütögeti a hátam, nevet egy jót, majd megint borral kínál, de a zaklatottságtól már csak másodszorra sikerül eltalálnia a poharat. A rozé egy része egyenesen a Converse cipő orrán landol, amit Berta egy halk basszameggel kommentál.
Megcsippan a telefonom, a szívem nagyot dobban. Tudom, hogy Alex az, anélkül is, hogy megnézném. Kiveszem a zsebemből, Bertával együtt bámuljuk a kijelző elmosódó betűit, „Na, eldöntötted már, jössz csapatépíteni? 😉”
Berta odahajol elolvasni, aztán felvisít, mint egy kamasz, hogy menjek csak, legyek szerelmes, éljek, ne foglalkozzak semmi mással, az ő hülye hormonjaival se, lesz majd minden, ahogy lennie kell.
Önkéntelenül bólogatok, a sok bortól nagyon nem is tudnék mást tenni. Sodródom az érzésekkel, a világ egyszer csak teljesen elmosódik körülöttem, csak Berta van és én, kamaszok vagyunk újra, a fájó szívügyekkel együtt is felhőtlenül boldogok.
Próbálok valami szépet mondani, de beakadnak a szavak. Előkotrom a zsebemből a fülhallgatóm, az egyik felét odaadom Bertának, aztán kikeresem a kedvenc PUF számunkat a Spotifyon, és énekelni kezdjük a fiúkkal, hogy

„Nagyon szép, a haja lobog,
Végigtáncol az utcákon,
Sötét ruhája ráncai között
Senki nem látta, mikor átgázolt
A szívemen, mint egy hadsereg,
Keményen, ritmusra lépkedett…”

…és ritmusra kezdünk dobolni a padon a lábunkkal, pont, mint az utolsó közös koncertünk után.
Nem tudom, összesen hány számot hallgatunk végig, de anyám hívása egy pillanat alatt visszaránt az időtlenségből. Olyan komoly és összeszedett Halló-t mondok a telefonba, hogy én magam is meglepődöm rajta.
– Hol vagy már? – kérdi a suttogva kiabálós hangján, és épphogy sikerül visszafognom a nevetést – Éjfélt mondtál, és három óra is elmúlt!
– Én meg harminc is elmúltam, Anya!
– Pont azért kéne betartani a szavad. Halálra aggódtam magam.
– Akkor miért nem hívtál fel?
– Most hívlak – hangzik el a megdönthetetlen válasz, mire Berta teljes átéléssel kezdi utánozni anyám mozdulatait.
– Jó-jó, indulok – próbálom rövidre zárni, még mielőtt visszafordíthatatlanul kitör belőlem a röhögés – Tudom, holnapra piacolást ígértem, korán kell kelnünk, jövök, Anya, jövök! – teszem hozzá, és kinyomom a telefont.
Berta elővesz egy zsepit, és eltörli a borospoharakat, aztán egy-egy konyharuhába csomagolva a táskájába teszi őket, lemászik a padról, és odanyújtja a kezét.
– Na, gyere, Szívem, hazaviszlek.
Lesegít, aztán bizonytalan léptekkel, kézen fogva elindulunk. Az a kétszáz méter egy végtelenségnek tűnik, de végül csak hazaérünk épségben. A kapuban megígérteti velem, hogy mostantól ez mindig így lesz, újra találkozni fogunk, és kibeszéljük az összetört szívünket, de akár az összetöretlent is. Bólintok, ő meg a nyakamba ugrik, ad két puszit, és elindul. Nézem, ahogy távolodik, csodálom, hogy még a számolatlan pohár bor után is milyen kecsesen tud vonulni, alig botlik meg egy-egy kiálló gyökérben. Hirtelen még a szellő is a hajába kap, már-már giccses, ahogy táncoltatja a göndör fürtjeit. Épp lépnék be az ajtón, amikor visszafordul, és utánam kiabál.
– Hé! Ha megházasodom, leszel a koszorúslányom?
Hirtelen sírhatnékom támad, de az valahogy olyan béna lenne, inkább visszafogom magam.
– Hát persze! – válaszolom remegő hangon, aztán belépek, és széles vigyorral az arcomon, a korlátba erősen kapaszkodva felbattyogok az emeletre. Hallom, hogy belülről fordul a kulcs, anyám ott áll az előszobában, és még mielőtt bármit mondhatna, jó szorosan átölelem. Már egészen elfelejtettem, milyen jó érzés.
– Hű, ez a Berta lány még mindig ekkora bagós? – kérdezi fintorogva, és gyengéden eltol magától.
– Nem vészes – mondom, és lábujjhegyen beosonok a fürdőszobába, mielőtt még bármi másról gyanút fogna.
Becsukom magam mögött az ajtót, és nagyot sóhajtok. Ebben a pillanatban pittyenést hallok. Újabb üzenet Alextől. Sietve kinyomom a telefont, a szennyeskosár tetejére dobom, aztán belenézek a tükörbe, és hagyom, hogy az öröm és a bánat könnyei versenyt fussanak az arcomon.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: