Réti Atilla: A horoszkóp nyolcadik háza

Párnácskák vagyunk az égen, egymással hancúrozó pamacsok. Keletre szállunk langyos szelet lovagolva. Jövünk a tengerek felől, a hasunk egyre jobban megdagad. Felszívjuk az rétekre telepedett reggeli ködöt, a fekete földek kipárolgását, a folyók, a tavak könnyeit. A nap átsüt nedvesedő testünkön, átszínezzük a tájat. Méregzöldre pingáljuk az erdősávok árnyas oldalait, indigókékre fodrozzuk a vizeket. Városok sikátoraiban bábművész árnyjátékával incselkedünk az emberekkel. Ők felnéznek ránk, és csak annyit mondanak. Jön a zivatar.
Kart karba öltve szűz fehérruhás lányok vagyunk. Násztáncot lejtünk. Pörögve magasba emeljük fejünk. Megmérgesedünk. Feketedik a hasunk a sok víztől, terhes, egymás hajába kapó falusi asszonyok leszünk. Görcsök kínozzák méhünket, majd’ kiszakad az oldalunk. Rohanunk tovább keletre, a láthatár peremén a tanúhegyek lila kúpok. A forróságkatlanon vitorlázó ölyvek riadtan a mélybe húznak, egy hangját vesztett énekesmadár a faág pereméről a törzs felé szökken. Vadállatok a nyers földszagot orrukba szippantva inalnak búvóhelyeikre. Előttünk napfürdőzik a csúcsát vesztett hegy, vajúdásunk véget ér, szülni kezdünk. Hasunkon penge villan, terhünk a földre zúdul. Első óriáscseppjeink loccsanva oltják el a pipacslángokat az árokpartokon. Milliónyi ezüst tallérral szórjuk tele a száradni kitett rend szénát, a szőlőtőkék közé ültetett paszulyt. Eláztatjuk a kőperem felé bandukoló embert is. Bemászunk az inge mögé, jéghideg cseppekkel csapkodjuk a vállát.
A Badacsonyon, a Ranolder-kereszthez tartok, a kőperemre ülve a semmi fölé lógathatom a lábamat. Szembejön a zivatar. Ritkán magára hagyott szeretőm a hegy lábánál, a présházban maradt. Fest. Vásznait színekkel, illatokkal, ízekkel fröcsköli. Úgy élünk mi, ahogy a derekuknál összenőtt sziámi ikrek. Ő veszi a levegőt, de az én tüdőm szűri meg, én eszem az ételt, de az ő belei termelik a salakot. Én csevegek, ő fülel, ő sír, és nekem fáj. Egyszer el fogjuk hagyni egymást. Jön a Halál peckesen, és bonckésével szétválaszt bennünket. Aki itt ragad, az is halottá lesz, aki elmegy, azt tulipános koporsóba teszi a másik. Vagy porrá égeti, és egy tóba szórja. Utána akar majd ugrani.
Kopasz fejemen kalap, lábamon vaskos talpú túrabakancs, oldalamon forrásvízzel telt kulacs. Egy verset készülök írni odafent. Szent helyre zarándoklok az ihletért. Ülni fogok a peremen, a semmi fölé lógatva lábamat. Az íráshoz értő mesterek javasolják, engedjünk utat annak, ami bennünk felbuggyan. Szabad vers. A halálról sokat írok. Mások úgy mondják, többet, mint kellene. Ám asztrológusom úgy mondja, Napod a nyolcadik házban áll, miért csodálkozol? Negyvenévesen rádöbbentem, közelemben kóricál a Halál. Ültem reggel a vécén, és ő ott volt. Fülem járataiba kuncogni engedtem, orrlyukamba szippantottam, mintha liliom sárga pora lenne, lenyeltem gyomrom mélyébe, felkúszott végbelembe, átszurkálta pórusaimat. Nem mondtam neki, hess, madár! Egyszer majd kiszáll úgyis…
Amikor majd kérges lesz a tenyerem, mint a százéves szőlőtőke, motyogva-totyogva mászkálok az üres lakásban, szám sarkában savanyodik a reggeli tej, összecsuklom. Vagy ráncos lesz a bőröm, mint a mazsola, ülök a diófa alatt, és akkor elborul velem a házból a kedvemért kihozott karosszék. Esetleg betegágyban vizenyős szemmel nézem az unokám fényképét. Vadvirág lesz ő a réten, a szellő lebbenti szoknyácskáját, csücsörítve fújja tortáján a három gyertyaszálat. Akkor én lehunyom a szemem, és vége. Vannak reggelek, amikor csak kibámulok az ablakon meglesni, hogy van-e még Világ? És arra gondolok, milyen szép lenne éppen ma meghalni.
Hatalmas csattanással ér földet első villámunk. Egy szemhunyásnyira elcsendesül a világ. Elordítjuk az első mennydörgést is. Az égi karmester intésére basszus akkordok futnak ki a tó fölé a bazaltorgonák felől. Halotti mise. A dörgés ott visszhangzik minden élőben, füvek erecskéiben, fák odvában, nyulak üveges szemüregében, a megrettent ember mellkasában.
Hétévesen nagyanyám hokedlijén kuporogva a Singer varrógépet piszkáltam. Féltette a tűt, eltiltott tőle. Nyomta kezembe a megyei lapot. Olvass, gyerek! És én mindig a gyászjelentésekkel kezdtem. Borzongtam, mennél fiatalabb a halott. Az ikertestvérem egy évvel azelőtt ment el. Ültem otthon este az ágyon a törpés falvédő alatt, és azt mondták a szüleim, ő már az angyalokkal van. Megutáltam az angyalokat. Az angyal mindenki életében egyszer megjelenik, olvastam érett fejjel azután.
Erős a kaptató felfelé, lihegek. Öregszem. Azt mondta a szakorvos, vizsgáltassam ki alaposan a bal herémet. Meszesedik, vagy eszi a rák. Ráírta a leletemre, anamnézis, nagyszülői hererák. Nyolcvannégy éves apai nagyapám kórlapjára, a halála előtti napon odafirkantották, hogy hererák. De azt senki nem írta rá, hogy hideglelős orosz front, meg francia hadifogság. Keserű íz a szájában, mivel egy évig úgy hitte, bomba ütötte agyon otthon a családod. Azt sem, hogy suszterként hány szöget vert be a kemény marhabőrbe. Csak annyit, hererák. Nekem mit írnak oda majd?
A Hertelendy-emlékkőnél az erdei úton balra fordulok. Hertelendi és vidornyaki Hertelendy Ferenc, a főrendiház tagja, zalai, és későbbi temesi főispán, a Zalamegyei Gazdasági Egyesület elnöke, földbirtokos, vármegyei bizottsági tag ezerkilencszáztizenkilenc május tizenkilencedikén lesencetomaji kastélyában saját pisztolyával főbe lőtte magát. Csak nem hererákja volt?
A fennsík déli peremén sűrűn zúg az erdő. Meg kell találnotok a saját hangotokat, mondják az íráshoz értő mesterek. Melyik az igazi hangom? Bömbölésem csecsemőként anyám mellbimbójára várva? Hüppögésem az óvoda veteményeskertjében, mert letapostam az egyetlen érett paradicsomot? Első elsuttogott vallomásom egy piruló kislány fülébe? Fontosnak hazudott szavalatom Lenin születésnapján? Hörgésem az érzékek birodalmának nedves kapujában? Bortól gurgulázó önfeledt röhögésem? Kakofónia.
Bőrig ázva a kereszthez érek. Milyen szimpla mondat ez, de regénnyé is érhetne bennem. Néhány lépésre vagyok a kőperemtől. Egy angyal bal vállamra teszi a kezét, s maradásra int.
A keresztnél téblábol az ember, oldalán villan a fémkulacs. Elindítjuk a következő villámot, de pöccintünk aprót rajta. A százezer éves kőperem milliárdnyi porszemmé porladva tűnik el a mélyen.
Szedelőzködni kezdünk. Megszemléljük mire mentünk a hegyen. A levelekről hízott esőcseppek gurulnak a földre. Fakérgek mögé menekült ízeltlábúak és férgek másznak elő serényen. Hernyók tekeregnek az ötperces sárban, dalra gyújt egy madár. Az ember ijedten lefelé siet a gyalogúton. A tó fölé szivárványhidat emelünk, hogy gyorsabban hazaérjen.