A hónap szerkesztői novella

Pompéry Judit: Leánykérés

és életvidám docensnőnek a magyar diákcsoport jelentette a régen várt alkalmat, hogy kirúghasson a hámból. Az unalmas világvégi szemináriumi órák után naponta bevillamosoztak a központba, ahol a szocreál közepén, a sétáló utcában található egyetlen szálloda bárjában múlatták az időt.

Harmadéves korában Zsuzsa egy csupa lányból álló ötfős csoporttal az NDK-ban töltött három hetet szakmai gyakorlaton. A fogadó intézmény Kelet-Berlinben a Hochschule für Wirtschaft Berlin-Karlshorst volt, a leendő magyar közgazdászok innen 12 nap után továbbmentek a drezdai társegyetemre.

A berlini főiskola  egy fiatal docensnőt bízott meg a vendégdiákok patronálásával, aki Drezdába is elkísérte a csoportot. Elkének egyetemi pozíciójából adódóan minden nyugati kapcsolat tilos volt. Már Berlinbe érkezésükkor kitörte a frász, amikor kiderült, hogy Zsuzsa pályaudvaron várakozó barátja nyugat-berlini. Akinek viszont hál΄ Istennek volt kocsija, így a többiek kofferjait is el tudta szállítani Kelet-Berlin szélére a Karlshorst-i kollégiumba. Helyesebben csak a külső kapuig, mert nyugati rendszámmal a campus területére nem hajthatott be. A magyar vendégek ezt értetlenül vették tudomásul, a belnémet viszonyokat jól ismerő fiatalember viszont egy percig sem volt ezen meglepve.

Elke korban közelebb állt diákjaihoz, mint élemedettebb kollégáihoz és valami miatt beleszeretett a magyar lányokba. A reglementált szürke hétköznapjaiktól szenvedő NDK polgároknak a hetvenes években az egy fokkal normálisabb Magyarország a Nyugatot jelentette, és Elke vonzódott a védencei által megtestesített lazább – illetve általa inkább csak feltételezett – frivol szellemhez.

Zsuzsa nemcsak szabadabb, de provokatívan pimasz is volt: társaihoz fordulva a villamoson hangosan felolvasta az utat szegélyző falakra festett sztálinista agitprop szövegeket: „A Szovjetuniótól tanulni = győzni tanulni!”, „A szocializmus győzni fog!” és egyéb, Magyarországon addigra már rég divatjamúlt agymosó politikai lózungokat és kellő feltűnést keltve hangosan röhögtek rajtuk. A többi utas úgy tett, mintha nem hallaná. Ez bosszantotta Zsuzsát, majd arra gondolt, hogy nyilván nem süketek, csak biztosan félnek.

A drezdai egyetem és kollégium szintén valahol a világ végén volt, ahonnan hosszas villamosozással lehetett eljutni a belvárosba – már ami akkoriban annak minősült. A II. Világháború szőnyegbombázásának következményei 1972-ben még mindig meghatározták a városképet. Történetünk idejére a pályaudvar mindkét oldalán felépült egy-egy echte szocialista lakónegyed a maga tipikus, előregyártott elemekből összerakott és mindmáig a befejezetlenség benyomását keltő egységszürke sármjával.

(Odera-Frankfurtban a Viadrina múzeum 2020-ban kiállítással adózott az NDK lakásépítési programjának. Noha a 70-es és 80-as években a művészeknek egyáltalán nem ez volt a céljuk, talán a kurátoroknak sem, mégis az összeválogatott képek összessége a panelek vigasztalanságát közvetítette, és akaratlanul is elképesztően lehangoló benyomást keltett a nézőben. Létezett hajdanán az NDK-ban egy kifejezés a mezőgazdaság analógiájára: „munkás-intenzívtartás” (Arbeiterintensivhaltung). 

A fiatal és életvidám docensnőnek a magyar diákcsoport jelentette a régen várt alkalmat, hogy kirúghasson a hámból. Az unalmas világvégi szemináriumi órák után naponta bevillamosoztak a központba, ahol a szocreál közepén, a sétáló utcában található egyetlen szálloda bárjában múlatták az időt. A magyar vendégek felvigyázására morálisan alkalmatlan Elke mintha egy inkább neki izgalmas, mert tilos, frivol világba kirándult volna. A budapesti lányok számára mindez nem jelentett akkora „was-ist-das”-t, nem tűnt annyira Nyugatnak, inkább csak éltek az Drezdában kínálkozó egyetlen lehetőséggel.

Elke tehát Zsuzsával és még egy „kikapós” lánnyal hármasban igyekezett kirúgni az NDK-hámból. Míg a fiatal docensnő önfeledten táncolt a többnyire nyugati szállóvendégekkel, a másik kettő csodálkozva figyelte ezt az ártalmatlan kitörési kísérletet. Aztán aránylag hamar felálltak, mert a kolesz messze volt és másnap a mulatozás ellenére fittnek kellett lenniük.

Harmadik este olyan jól érezték magunkat, hogy tovább maradtak. Elke valahol a városban egy ismerősénél lakott, úgyhogy Zsuzsa és Andrea kettesben indultak neki a drezdai nyári éjszakának.

A pályaudvartól és a sétáló utcától az Elbáig egy óriási üres terület húzódott, rálátással a Frauenkirche romjaira, távolabb a Zwingerre. A Georgplatz helyén a prérit keresztezte néhány villamossín, mellette, a semmi közepén egy megálló.

Sehol senki, a lányok átvágtak valahol a füvön. Hirtelen a rend fiatal őre állta útjukat és a hatalom utánozhatatlan szász sármjával kérdőre vonta őket.

– Hogy képzelik, hogy a füvön sétálhatnak?!

– Jó estét Önnek is. Miért? Zavarunk bárkit?

– Ott a járda, az a gyalogosok helye.

– De így rövidebb. Most őszintén: kit akadályoztunk ebben a hatalmas forgalomban?

– Fűre lépni tilos!

– Igen? Lát Ön ilyen táblát? Mi nem. A fű szerintünk nem lehet öncél. Még itt sem.

A yard meg volt lepve, hogy nem rezeltek be tőle, se bűntudatot, de bűnbánatot nem mutattak, mi több, vitába szálltak vele. De mielőtt felocsúdott volna, a vidám lányok otthagyták.

Elérték a préri közepén lévő villamosmegállót, ami éjjeli kihaltságában olyan irreálisnak tűnt, akárcsak a benzinkút Edward Hopper 1940-es festményén, noha az NDK a legkevésbé sem hasonlított az USA-ra. Tizenegy, fél tizenkettő lehetett. Vártak. Fél-, háromnegyed óra elteltével Zsuzsa le akarta inteni az első taxit, de nem jött. Egyáltalán, semmi nem jött. Közben határozottan hűvös lett.

Több mint egy órás várakozás után végre felbukkant egy teherautó. Zsuzsa integetett, a járgány megállt. A drezdai köztisztasági vállalat sofőrje kedvesen tájékoztatta őket, hogy itt bizony hajnali négyig villamos nem jár, de egyéb sem nagyon. Viszont ha akarják, ő szívesen elviszi őket jó darabon, az útja úgyis a kollégium felé vezet.

Rövid mérlegelés után Andrea felszállt a vezető mellé, Zsuzsa hátrébb egy vödör rothadó almán foglalt helyet, ami a nem utasszállításra berendezett szemeteskocsiban egyetlen lehetőségként kínálkozott, mintegy optimum az adott helyzetben.

A sofőr közben faggatta útitársait, mit csinálnak Drezdában, honnan, … A miérttől magyarul folytatta. Szinte elsírta magát örömében a közös anyanyelv hallatán.

Mialatt lassan zötyögtek az éjszakában az erjedt gyümölcs bódító büdösségét belélegezve, a zömök ötvenes férfi elmondta élete bánatát.

– Mint svábot kitelepítettek, de egy véletlen folytán nem Baden-Württembergben, hanem sajnos az NDK-ban kötöttem ki. De én magyar vagyok, higgyék el, ezekhez semmi közöm, és mindenképpen haza akarok menni. Évek óta próbálkozom, de sehogy sem sikerül. Az NDK hatóságok szerint mehetek Isten hírével, ha hozok egy hivatalos papírt, hogy Magyarország befogad. A magyarok tárt karokkal várnak, csak előbb mutassam be az okiratot arról, hogy az NDK elenged.

És ebből a 22-es csapdájából nem tud kikeveredni. Az egyetlen megoldás – tanácsolták neki – ha elvesz egy magyar nőt.  

– Több éven keresztül jártam nyáron a Balatonra. Egyfolytában ismerkedtem: vonaton, strandon, vendéglőkben, … De senki nem állt kötélnek. Az összes megspórolt pénzem ráment ezekre a célirányos nyaralásokra.

Majd, hirtelen ötlettől vezérelve hátrafordult Zsuzsához:

– Nagyon kérem, jöjjön hozzám! Csak papíron! 5.000 márkát fizetnék érte. Magának ez semmi, de nekem megmentené az életemet!

Hangjából ítélve a férfi ezt komolyan gondolta. Zsuzsát mellbevágta a szokatlan kérés. Annyira meghökkentette a váratlan ajánlat, hogy még nevetni is elfelejtett. A saját leánykéréséről, bár még egyáltalán nem volt esedékes, valahogy romantikusabb elképzelés élt benne. “Jó, nem kell feltétlenül letérdelnie. De talán mégsem szemeteskocsiban, … úgy mellesleg, … miközben a leendő menyasszony rothadó almák tetején trónol!“

Megmenthetné az életét? Meg. De miért pont ő?! Még jó, hogy nincs szó szexről. Oké, nem szerelmi házasság: üzleti ajánlat. Ami viszont egyáltalán nem kecsegtető, – gondolta – mert ha komolyan is venné, mi a fenét kezdhetne 5.000 keletnémet márkával a hiánygazdálkodásáról híres országban? Persze jót cselekedni valakivel, az lehet opció és kihívás is egyben. Ugyanakkor valami azt súgta, hogy egy ismeretlen ember felé gyakorolt ekkora szívesség meghaladná a biblikus felebaráti szeretet, de bármilyen egyéb értékrend előírta kötelező segélynyújtás elvárható fokát. Mindez végigcikázott az agyán, majd udvariasan visszautasította.

A férfinak, úgy tűnt, gyakorlata volt ebben.
– Kár. Ne haragudjon, hogy megkérdeztem! Pedig jó lett volna. Na, nem baj.

Kis szünet után hozzátette:

– Ettől függetlenül, … nem, holnap nem, mert nem vagyok szolgálatban, de holnapután éjjel, ha úgy adódik és megint fuvarra várnának errefelé,  ismét szívesen elhozom magukat a kollégiumba. Viszlát! 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: