novella

Varju Péter Miklós: A gyerek tanít

Egy-egy ilyen beszélgetés Béla bával olyan volt, mint egy rutin prosztatavizsgálat, hervasztó, de legalább rövid.

Török András 42 éves szabadúszó autószerelő egy forró nyári napon hazafelé tartott a munkából. Egy pestközeli kisvárosban lakott a szüleitől örökölt házban. A ház a városka egyik legszebb utcájában állt, borzalmas állapotban. Ez a borzalmas állapot annak volt köszönhető, hogy András, vagy. ahogy mindenki hívta Bandi, hasonlóan rengeteg autószerelő és nem autószerelő honfitársához, gyakorló alkoholista volt. Méghozzá abból a fajtából, aki majd mindennap gyakorolta hobbiját. Mentségére legyen mondva, nem aznap kezdte. Már fiatalon érdeklődni kezdett az alkoholos italok iránt, bár akkor még csak hétvégente kóstolgatta literszám a magyar szeszgyárak remekeit. Apja és anyja hasonló cipőben jártak, így ráhagyták a dolgot. Szülei halála után elvette feleségül egyik volt osztálytársát, Szolnoki Katit, akitől hamar megszületett egyetlen gyermeke, Bandika.

A házasság és a gyermek születése kicsit kibillentette Bandit a mindennapok megszokott rutinjából, a felszínen úgy tűnt, megkomolyodik, és új hobbit keres magának. Hamar kiderült azonban, hogy Bandi komolyan veszi az ősök bölcsességét a “járt utat járatlanért” témával kapcsolatban, és pár hónap múlva visszatért a számára oly kedves baráti poharazgatáshoz.

Kati, akinek apja – hasonló hobbija miatt – idejekorán távozott az élők sorából, kevés szép emléket, ellenben sok adósságot hagyva maga után, rögtön észrevette, hogy férje prioritási sorrendje hirtelen megváltozott. Gyökereitől azonban ő sem tudott elszakadni, így anyja – a saját lelkének megnyugtatása szempontjából jól bevált, ellenben férje hobbijának szempontjából leginkább kontraproduktív – ősi módszerét alkalmazta: Ne igyál, Bandi! – mondogatta neki egyre bőszebben. Bármennyire bősz volt is a fiatal asszonyka, a módszer szokásához híven nem megoldotta, hanem katalizálta a problémát, Bandink már nem csak hétvégén, de hétköznap is el-elmaradozott, és szinte észre sem vette, már törzsvendég kedvezménye volt a kisváros méltatlanul híres kocsmájában, a Muskátliban. Egyedül szerdánként nem ment, mert akkor járt Stefi, a lóhúgyszagú nyomdász.

Stefi a szakmunkás suli után leérettségizett, sőt, felvételizett az egyetemre is, filozófia szakra, ahova ugyan nem vették fel, ő viszont azóta valamiféle gyakorlati filozófusnak képzelte magát: mindent és mindenkit meg akart váltani. Bandi pedig – a kocsma összes állandó és pechjére pont szerdán betérő átutazó vendégével együtt – az első találkozásuk után igyekezett messze elkerülni Stefit. A mai nap azonban más volt, mint az átlagos szerdák. Ma hazafele úton a sarkon, a szerdán szokásos bal helyett jobbra kanyarodott, a Muskátli felé.

Előző nap délután találkozott Bandikával. A két hónappal korábbi, emlékezetes veszekedés óta, mikor Kati fogta a gyereket, meg az összes cókmókját, és elköltözött az anyjához, most találkozott először a fiával. A külön töltött két hónap nem telt el nyomtalanul, Kati megtett minden tőle telhetőt, hogy Bandikának elmesélje az apja összes gyarlóságát, és ha már elkezdte, ki is színezte egy kicsit itt-ott, hogy hatásosabb legyen az elrettentő példa. Tegnap pedig Bandika szép sorjában a fejéhez vágott mindent. Ráadásul a munkahelyén, a kollégái előtt. Rém kellemetlen volt. Utána be sem mert menni a kocsmába, ahol kollégái közül jó pár gyakori vendég volt, inkább vett egy üveg kevertet a sarki rablóban, és otthon, magányosan benyakalta, aztán rutinosan összetört pár bútort, hogy megnyugodjon.

Mindezek után másnap szinte elkerülhetetlen volt, hogy meglátogassa kedvenc és egyben egyetlen kocsmáját, nemcsak azt kockáztatva ezzel, hogy kollégái, habár sok éven át rengeteget tettek azért, hogy szürkeállományukat a lehető legkisebbre igyák, azért mégiscsak egynapos távlatban vissza bírnak emlékezni fia mondataira, és az este céltáblájává teszik, de azt is, ami, ha lehet még ijesztőbb perspektíva, hogy összeakad Stefivel. Kétség nem fér hozzá, Bandit mélyen érintette az eset, hisz évek óta semmi sem tudta kibillenteni a heti rutinjából, ám ahhoz, hogy két napot egymás után kihagyjon a Muskátliban, ennél azért nyomósabb érv kellett, ha meg akarta őrizni tekintélyét cimborái előtt. Így hát kedd helyett szerdán délután 4.20-kor lépett be a Muskátli ajtaján. Béla bá’, a kocsmáros a szokásos “Mi a faszt keres itt ez a sok hülye?” ábrázattal állt a pult mögött. Az ide járó törzsvendégek nemhogy megszokták, de már elvárták tőle ezt a hozzáállást. Az átmenő vendégek nagy része pedig pont ezért jött. Amolyan helyi látványosság volt az öreg, egy elfeledett kor mementója. 50 éve űzte az ipart. Még az átkosban vette át a Muskátlit nagyapjától, apja unszolására. Igazából kamionsofőr szeretett volna lenni, mert már akkor is kiütközött rajta némi mizantróp hajlam, ami aztán az évek során nemhogy gyengült volna, ahogy apja tervezte, hanem akut emberundorrá fejlődött. Ezen a keddi napon is egy magányos dél-balkáni kamionút járt az eszében, de Bandi érkezése kicsit kibillentette a párhuzamos valóságból. Ezt csupán abból lehetett észrevenni, hogy enyhén Bandi felé fordult, és szokásától eltérően megszólalt:

– Ma, mifasz van Bandikám?

– Inkább hagyjuk, Béla bá’!

– Ja.

– Tudja, ilyen otthoni dolog, nem szívesen beszélek róla.

– Ja.

– A gyerek, meg az asszony…

– Ja.

– Menjen a picsába Kati, telebeszéli a gyerek fejét minden ökörséggel.

– Ja. Szokásos?

– Ja, persze, igen, a szokásosat.

– Na.

Egy-egy ilyen beszélgetés Béla bával olyan volt, mint egy rutin prosztatavizsgálat, hervasztó, de legalább rövid. Neki teljesen mindegy volt, kivel társalog, a polgármesterrel, Sanyikával, a helyi hajléktalannal vagy egy először betérő ismeretlennel. Egész lényéből valami melyről jövő, zsigeri undor áradt, és a lehető legrövidebb úton elintézte a dolgot, általában úgy, hogy a vendégnek ne legyen kedve visszakérdezni, hogyha lehet, egy darabig visszajönni se a pulthoz. Személyesen senkivel nem volt baja, nem utálta jobban egyik embert a másiknál, egyszerűen csak az embereket utálta. Bandi sem álldogált sokáig a pultnál, hanem fogta a szokásos deci rum, sör menüt és körbenézett, hogy helyet keressen magának. Kollégái még nem voltak ott, talán leragadtak a dohányboltnál, de nem akarta, hogy egy asztalhoz üljenek vele, ismerős ilyen korán kevés akadt, így történt, hogy Stefi mellé ült le. Stefi nagyon megörült az asztaltársaságnak, évek óta nem volt rá példa, hogy valaki odaüljön hozzá, így általában ő csatlakozott valamelyik asztalhoz, amiből aztán vagy az lett, hogy a társaság idejekorán távozott, vagy az, hogy eleinte udvarias, később egyre erélyesebb módszerekkel vették rá Stefit a távozásra. Ez utóbbinak köszönhette ragadványnevét is, amit akkor kapott, mikor egy lóháton érkező hagyományőrző csapat tagjait próbálta meggyőzni arról, hogy a kommunizmus elmélete nem is olyan rossz dolog. Mikor kikászálódott a lovak gyártotta tócsából, rájött, hogy minden bizonnyal félreértették, és más szempontból kell megvilágítani a témát. A harmadik kikászálódás után taktikát akart váltani, de Béla bá, tőle merően szokatlan módon kijött a pult mögül, és egy kedvesnek nem mondható, de annál célravezetőbb mondattal lezárta a vitát:

– Takarodjál haza a picsába!

Stefi értett a szóból és eltakarodott, de a lóhúgyszag még napokig körbelengte. Azon a szerdán viszont, mikor Bandi odaült hozzá, kifejezetten kellemes illata volt, legalábbis a környezethez illő, mivel valamivel korábban magára borított egy feles Unicumot. Hogy a váratlan asztalvendéget el ne szalassza, rögtön belekezdett a beszélgetésbe.

Úgy gondolta, hogy szokásától eltérően most nem beszél sokat. Kísérletező kedve mellett az motiválta ebben a döntésében, hogy előző szerdán egy népes motorosbanda adta értésére, hogy beszédmennyiségben túllépte azt a határt, amit józan ember nem lép át az ő jelenlétükben. Stefi pechére a banda tagjai az “Először üt, aztán kérdez“ filozófia lelkes hívei voltak, annyi módosítással, hogy aztán nem kérdeztek semmit. Ennek köszönhetően arccal a kocsma melletti hirdetőtáblán landolt, pár fogát elvesztette, és még most is nehezen ment neki a beszéd.

– Szevasz Bandikám, szerdán itt?

– Ne is mondd, nagyon ki van a faszom, haver.

– Ki van?

– Ki. Tudod az asszony, meg a gyerek.

– A gyerek.

– Ja, szétmentünk az asszonnyal, és ez a ribanc telibeszéli a gyerek fejét minden ökörséggel.

– Nem mondod?!

– Tegnap meg az összes hülyeséget a fejemhez vágta a műhelyben, a többiek előtt, még a főnök is ott volt.

– Kicsoda, az asszony?

– Dehogy, Bandika. Csak úgy sorolta egymás után. Azzal kezdte, hogy alkoholista vagyok.

– Alkoholista?

– Az. Na jó, nem mondom, megiszom a napi adagomat, de szerdán sosem jövök a Muskátliba, tartom a pihenőnapot, és otthon is legfeljebb két három sört iszom meg.

– Hm.

– Meg hát, sok a feszültség is, le kell vezetni valahol…

– Le bizony.

– Mit tegyen az ember, hát iszik.

– Úgy úgy.

– De még ha alkoholista is vagyok, az már tényleg túlzás, hogy semmirekellő lennék, hogy lopnám a napot.

– Naplopó?

– Van munkám! Igaz, hogy csak két hónapja. És csak heti két napot fizet a főnök. Én mégis megyek minden nap, kivéve, ha nem bírok felkelni, de az legfeljebb egyszer, na jó kétszer van egy héten.

– Kétszer?

– Legfeljebb. Sosem voltam koránkelő típus, mit csináljak?!

– Mit lehet tenni…

– De még, ha semmirekellő is vagyok…

Bandiból dőlt a rengeteg sérelem, Stefi pedig figyelmesen hallgatta, és alig mondott egy-egy szót. Talán ez volt az oka annak, hogy Bandi végül az összes őt ért vádban bűnösnek találta saját magát. Több, mint egy órát beszélt, és a végén csak nézett maga elé bambán.

– Jól vagy, Bandi? – kérdezte Stefi.

– Ennek a gyereknek igaza van, Stefi!

– Ha te mondod!

– Azt hiszem, most hazamegyek.

– Ezt itt meg sem iszod?

– Nincs kedvem.

– Akkor legközelebb!

Bandi megtörve kullogott kifelé a kocsmából. Stefi hosszan nézett utána, aztán maga elé húzta a sört és a deci rumot.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: