I. Liguriai tengerpart, Moneglia
Képtelen voltam nyugodtan ülni, már órák óta fel és alá járkáltam. Időnként kihajoltam az erkély korlátján és a tengert fürkésztem. Egy hajót vártam, melynek csak órákkal később kellett befutnia. A sirályok mozdulatlanul álltak a parti sziklákon, láthatóan semmi sem zavarta őket, még a tikkasztó hőség sem. Szerettem volna, ha valaki arra megy, és láthatnám, ahogy méltatlankodva felrepülnek. Mozduljatok! Hess, hess! – intettem a kezemmel, de távol voltam tőlük, nem figyeltek rám.
Amikor először jártam itt Angelóval, ujjongtam és hosszan megcsókoltam. Mindig lenyűgözött a tenger és semmi, de semmi sem tudott úgy megérinteni, mint a soha be nem látható, végtelen kékség, amely azóta állandó lett az életemben. Kimosott, kilúgozott a tenger folyamatos morajlása. Már nem tudom, milyen máshol élni, itt vagyok otthon.
Az üzeneteidet böngésztem a telefonomon, mindig megrezzenek, ha írsz és rémület tölt el, ha napokig nem hallok rólad. “Hajóval jövünk, írtad messengeren, “hozom a srácokat is, hadd ismerjék meg Francescót”.
Francescóval elindultunk a part felé, bóklásztunk a strandon, izgatottságom őt is átjárhatta, mert hol hozzám szaladt és a kezemet fogta, hol a kavicsokat rugdosta. A távolban egy hajó sziluettje tűnt fel, erre a kikötő felé siettünk. Hajóval jöttetek, de persze nem úgy, ahogyan gondoltam. Cornelia bérelt egy kecses mozgású yachtot, elegánsan a kikötő felé navigálta. Ő szállt ki utoljára, egyik kezével megigazította széles karimájú szalmakalapját, és közben denevér-szabású pólóján megcsillant a hatalmas Guess márkajelzés.
– Megígértük a gyerekeknek, hogy kirándulóhajóval jövünk, mégis elcsábultam, mikor megláttam ezeket a kiadó yachtokat. Jó emlékek, tudod – hadarta Cornelia egy szuszra angolul és rám kacsintott, arcán azzal a mosollyal, amellyel rögtön tudtomra is adta, hogy megérti, nekem nem lehetnek ilyen emlékeim, hiszen én csak egy kelet-európai lány vagyok.
Te csuromvizes voltál, mikor megláttalak, repültem volna az ölelésedbe, de Cornelia jelenléte feszélyezetté tett. Nevettél. Vízipisztollyal játszottatok az úton és ez lett belőle. Én is nevettem, rád, aztán a fiaidra, akik még mindig a vízipisztolyt szorongatták a kezükben. Francesco először hozzám húzódott, nem tudta, hogy mire számíthat a két nagyobb fiútól, de alig telt el pár perc, mindhárman előreszaladtak. Elindultunk a házunk felé, Francesco büszkén mutatta az utat a fiúknak és Corneliának, mi pedig lemaradtunk tőlük pár lépésre.
– Miért hoztad el Corneliát is magaddal, Ábris? – súgtam a füledbe.
– Az utolsó pillanatban döntötte el, hogy mégis jön – sóhajtottál mélyet, majd átöleltél. A szemembe néztél és tudtam, hogy nem menekülhetek tovább. Előled sem.
– Ott élünk – mutattam a házunkra, fent a dombon, ciprusfák között, a zöld kert közepén.
– Hiszen ez egy villa! – mormoltad magad elé és talán arra gondoltál, hogy ez az a hely, ahol Angelóval bújok esténként az ágyba. De nem szóltál semmit, csak a kezemet szorítottad magadhoz.
Hazaérve idegesen pillantottam az órára, bármikor itt lehet Angelo, a hosszú sziesztát mindig itthon tölti. Csak ma reggel mondtam el neki, hogy vendégeket várok Budapestről.
Ha Angelo Budapest nevét hallja, önkéntelenül is mosolyog, ott ismerkedtünk meg. Egy olasz turistabusz állt a Parlament közelében, friss szél fújt a Duna-part felől, ragyogott a nyári reggel. A galériába siettem éppen, ahol a gyakorlatomat töltöttem, nekem kellett nyitnom. Az idegenvezető utánam kiáltott. “Azt mondják az utasok, hogy úgy néz ki, mint egy angyal!” Visszafordultam. “Ki mondta?” kérdeztem, és elindultam a busz felé. Angelo termett előttem és aznap később nyitottam ki a galériát.
Angelo olyan volt, mint a forró, perzselő nap, mikor a homokban fekve érzed, ahogy minden sejtedet beragyogja. Te pedig olyan voltál, mint a tenger hullámai. Soha sem szűntél meg számomra, nem tudtalak elfelejteni. Mindig éreztelek, mint egy állandó, folyton morajló óceánt. Ha a tengert néztem, téged láttalak.
Angelo végre megérkezett, és Francesco már szaladt is hozzá, imádja az apját. Angelo hosszú szempilláit néztem, melyek titokzatosan árnyékolták sötétbarna, izzó szemét. Szexin, melankolikusan, érzelmesen. Leültünk mindannyian az asztalnál, és én nem mertem belenézni a szemeidbe, mert jól tudtam, hogy ott örvények támadnak, amikor visszanézel. Te azt vártad, hogy megtörjem a hallgatást, de én csak halogattam a pillanatot, eltelt egy óra, és még mindig kívülről láttam magamat, a hosszú függönyökön felejtve a tekintetemet, olyan szép volt, ahogy játszott velük a szél. Angelónak fogalma sincs, hogy miért vagytok itt. Hogy mi ez az egész. Ez így nem fog menni, képtelen vagyok megtenni.
– Nika, miért nem tudsz felnőttként viselkedni? Miért nem mondod el végre Angelónak? –, súgtad a fülembe szelíden, de sürgetőn, mikor utánam jöttél a konyhába. A szemeimben könnyek ültek, csak pillanatok kérdése volt, hogy patakokban ömöljenek.
– Cornelia tud róla? – kérdeztem, alig hallhatóan.
– Igen, elmondtam neki mindent. Azt hiszem, ő is alig várja, hogy vége legyen a színjátéknak.
– Nem tudom megtenni, Ábris. Nem akarok patchwork családot. Nem tudom, hogy milyen az, amikor a te gyerekeid vannak nálunk, aztán az én gyerekem, hogy milyen az, amikor az apjánál alszik a gyerek. A hétvégék nélküle. Nem akarom elképzelni. Angelo nem fog lemondani Francescoról, nem fogja engedni, hogy én neveljem – szinte levegőt sem kaptam, mire mindezt kimondtam.
– Nika, Nika, ne félj, találunk majd megoldást – arcomat két kezed közé szorítottad és egyenesen a szemembe néztél –, várok rád, amíg csak akarod. Megcsókoltál, én pedig féltem, hogy Angelo utánunk jön és észrevesz bennünket. De nem zavart meg senki, így hozzád simultam és hülye érzés, de hálás voltam. Hogy képes vagy várni rám, akár éveken át.
Maradnak a lopott budapesti hétvégék a műtermedben, a párhuzamos életek, merengés a messzeségbe és a hullámok hangjai, minden nap. Kevés, amit belőled kapok ezeken a hétvégéken, olyan kevés.
II. Budapest
Éppen egy hónapja határoztuk el, hogy véget vetünk a titkolózásnak, ami már több, mint egy éve tartott és váratlanul kezdődött.
Az egyetem óta nem láttalak és szinte a semmiből bukkantál fel újra. Egyszer csak írtál: “Nika, ha Budapesten leszel, találkozzunk 🙂”, rövid üzenet. Csak te szólítottál Nikának, akaratlanul is elmosolyodtam. Visszaírtam, és néhány hét múlva már az Andrássyn, a Művészben kávéztunk. Azt kérdezted, szerelem volt-e Angelóval, mikor róla és Francescóról mutattam neked képeket. “Igen, az volt”, feleltem és hagytam, hogy úgy érezd, múlt idő volt. Angelóra gondoltam és az üzenetekre a telefonján, amelyeket véletlenül láttam meg a napokban, a szivecskés emojikkal. Persze, gondolhattam volna. Angelo úgy néz ki, mint egy félisten, kész csoda, ha nem csal meg. A barátnőm, Sabina már régóta rágja a fülemet, hogy nézzek alaposabban utána.
– Cornelia a menedzserem volt –, kezdtél bele a történetedbe, miközben a telefonodon kerested a családi fényképeket. – Mikor Bécsbe érkeztem az ösztöndíj miatt, felajánlotta, hogy felveszi a festményeimet a portfóliójába. Sokat voltunk együtt, egyszer csak bejelentette, hogy terhes tőlem. Harmincöt éves volt, nem akarta elvetetni a gyereket, azt mondta, talán ez az utolsó esélye. Én huszonöt voltam, így kezdődött. Aztán még egy gyereket akart, és összeházasodtunk. A képeimet befuttatta, mondjuk nem volt olyan nehéz neki, ha elmondanám, hogy milyen családból származik, biztos, hogy kisebbségi érzésed lenne. Nekem mindig az van mellette. Most éppen új felfedezettje van Szentpétervárott, egy fiatal srác, az ő képeivel foglalkozik a legtöbbet. És szerintem nem csak a képeivel – tetted hozzá nevetve.
Felmentünk a műtermedbe az Oktogon közelében. Ahogy beléptünk és becsukódott az ajtó mögöttünk, felém fordultál és én beleszédültem a közelségedbe. A falnak támaszkodtam, becsuktam a szememet és hagytam, hogy megcsókolj.
– Sohasem tudtalak elfelejteni, kerestelek mindenhol, míg végre valaki elmondta, hogy Olaszországban élsz. Így találtam rád a Facebookon – mesélted, miközben a hajtincseimet egyenként simítottad ki az arcomból és a kezemet fogva húztál magad után a műterembe. Azt akartad, hogy lássam a festményeidet, amelyek egy pillanat alatt vallottak az egymástól távol töltött évekről. Nem tudhattam, hogy minden nap rám gondolsz. Hogy minden képedben én vagyok. A középpont. A fény. Minden.
Mikor már egymás mellett feküdtünk, még mindig szorosan, mintha sohasem akarnánk ebből az ölelésből kibontakozni, folytattuk a vallomást, hogy miért engedtük el egymást azon a nyáron. Testünk már megbocsátott, de mi még könnybe fúlva suttogtunk tovább. Te Corneliáról beszéltél, én Angelóról.
– Nem akartalak elengedni Bécsbe Ábris, féltettelek. Éreztem, hogy történni fog veled ott valami, ami megváltoztat. Ezért csináltam botrányt és szakítottam veled, amikor kiderült, hogy elfogadod az ösztöndíjat. Reméltem, így talán visszatarthatlak. Mikor elmentél, azt kívántam, bárcsak soha többé ne látnálak. Hónapokig voltam depressziós, már-már a telefon után nyúltam, hogy hívjalak, mert annyira hiányoztál – kezdtem bele, te pedig még erősebben húztál magadhoz és elcsukló hangon válaszoltál.
– Én kellett volna, hogy hívjalak, de csak halogattam. Közben pedig Cornelia, hogyan is mondjam csak, kitárulkozó nőiessége úgy tűnt, gyógyír volt minden sebemre. Álmomban sem gondoltam volna, hogy mire akar használni. Függetlennek, szabadnak és erősnek tűnt. El sem tudtam képzelni, hogy pont velem akar gyereket csináltatni magának.
– De nem hívtalak – folytattam – csak hagytam, hogy elborítson a fájdalom. Ekkor találkoztam Angelóval. Mikor elvitt magával a tengerhez, azt hittem, ez lesz a megoldás, itt nem találsz rám. A világ végére mentem, hogy elfelejtselek. Angelo tökéletesen alkalmasnak tűnt arra, hogy elfeledtessen téged. Egészen addig, amíg meg nem született Francesco. Utána sokkal inkább a saját belső világomba mélyedtem, mint addig bármikor. Francesco kis puha baba-teste a hordozóban hozzám simult, amikor hosszú parti sétákat tettem a tengernél. Elkezdtem ismét rád gondolni. Így kapcsolódtatok össze te és a tenger, a vágyaim és a végtelen, az elérhetetlen. Rólad álmodoztam. Pont arról, amit most teszünk. Hogy összesimulunk, és nem akarjuk többé elengedni egymást. El sem hiszem, hogy most itt vagy, megérinthetem a bőrödet, hogy egymás mellett fekszünk, mint régen.
Nem akartalak ismét elveszíteni. A festményeidre néztem, amelyek beborították a falakat körülöttünk és tudtam, hogy te is arra vágysz, amire én.
III. Genova
A látogatásotok után nem telt el sok idő, és a változás váratlanul és teljesen másképpen érkezett, mint ahogyan elképzeltem. Francesco hét éves lett és Angelo azt akarta, hogy erős iskolában kezdjen. Genovában kerestünk neki iskolát, a San Vincenzo negyedben.
Angelónak jól ment a yachtkereskedés, be kellett fektetni valamibe a hasznot. Egy szép, tágas lakást vettünk Genovában, a Via degli Archin, a padlótól a plafonig érő ablakokból közvetlenül a városra láttunk. Angelo csak a téli időszakban lakott itt, tavasztól őszig az üzlet Monegliához kötötte.
A San Vincenzo magaslaton fekszik, az egész belvárosra rálátni innen. A környék Budapestre emlékeztetett, csak a levegő más itt, még a magasban is érezni lehet a tenger sós illatát. A kétlaki élet több szabadságot adott, különösen akkor, amikor Angelo Monegliában volt. A lakást a te képeiddel díszítettem, minden találkozásunkkor megleptél valami újjal. És ebbe az életritmusba végre te is belefértél. A közelünkben műteremlakást béreltél és a délutánjainkat együtt töltöttük. Közelséged intenzitást adott a napoknak, és mindennél jobban vágytam arra, hogy veled legyek. Az év egyik felében itt éltél, a másikat megosztottad Bécs és Budapest között, mert Cornelia elvitte magával a fiúkat Bécsbe. Nem váltatok el, de külön éltetek, a válás már csak idő kérdése volt. Mint ahogy nálunk is.
– A férjednek biztos, hogy van valakije – figyelmeztetett újra Sabina, mikor legközelebb találkoztunk. Egy fényképet mutatott a telefonján. Monegliai lány, sötétbarna haj, hatalmas mellek, érzéki száj, talán plasztikázott. Ugyanaz a lány volt, aki már évekkel ezelőtt az üzeneteket küldte Angelónak. A szivecskés emojik – jutott rögtön eszembe.
Elérkezett az idő a felnőttként való viselkedésre. Leültem Angelóval és megmutattam neki
a nagymellű lány fotóját a telefonomról. Elsírta magát. Nem akar engem és Francescót elveszíteni. Bocsássak meg és ne váljak el. Én, aki évek óta csaltam őt, pont én bocsássak meg. Meg akartam neki mondani, hogy nekem is van valakim, de ez utolsó pillanatban meggondoltam magamat. Még mindig féltem. Hogy mit mondana, vagy még rosszabb, mit tenne. Azt feleltem inkább, hogy rendben, megbocsátok.
Angelónál nem tartott sokáig a hűség. Egyik este, mikor a parton sétáltam, észrevettem, hogy a yacthjában fények csillognak. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy gyertyák égtek a fedélzeten. Kinyitottam a kabinajtót és hosszan, kitartóan vártam, míg Angelo és a lány észre nem vettek. Angelo maga köré csavarta a lepedőt és a barátnőjének is odadobott egyet, “Victoria!”, kiáltotta. Ő magára húzta, és háttal a hajó falának támaszkodva nézett maga elé. Azt hiszem, furcsán mutathattam ott, megzavarva a legintimebb perceiket, mindketten csak hallgattak. Én sem tudtam megszólalni, mert amennyire fájt, amit láttam, éppen annyira felszabadító is volt.
Két hét múlva már az ügyvédnél ültünk, Angelo és én. Angelo különlegesen elegáns volt aznap az új öltönyében. Nagyvonalú volt hozzám, megkaptam a genovai lakást, tartásdíjat és Francesco velem maradhatott, ő csupán a hétvégékhez ragaszkodott.
Te is elváltál, a fiúk Corneliánál éltek továbbra is Bécsben, a nyári szünet ideje alatt veled lehetnek Genovában vagy Budapesten. Hozzám költöztél, a nagy, világos lakásba, a Via degli Archiba. Vége a párhuzamos életeknek, egy nagy patchwork család lettünk mindannyian, Genova, Moneglia, Bécs és Budapest között, és a gyerekek alig várják a hosszú nyarat, amikor végre ismét együtt lehetnek.