Donázy Ágnes: Gyuluskám

A férfi Bhután legmagasabb pontján, egy fogadó ajtajában állt, kezében csorba virágos bögrében gőzölgő teájával. Már befejezte az egyszerű zabkásából és főtt tojásból készült reggelijét. Bent émelyítően édeskés faggyúszag terjengett, és ugyanolyan hideg volt, mint kint, a kora reggeli zúzmarás hegyen, ezért a férfi kilépett, hogy inkább a havas hegycsúcsokat lássa. Nem tudott betelni a látvánnyal. A nap már felkelt, és a Mount Everest tetejénél járt. Az erős szélben imazászlók csapkodtak a szélben. A csend és határtalan tér szabadságot ígért, és az öröm hullámokban járta át a férfi testét: lábától, szívén keresztül a teljes lényét. Életében először érezte, hogy értelme van az életének.
Több mint tíz éve találkozott az első buddhista szerzetessel a Mátrában, és amikor először hallott tőle a szenvedésről és együttérzésről, megértette, hogy az életében van egy magasabb összefüggés, magasabb érdek és cél, mint az uzsonna, amit minden reggel anyjának készít munkába indulás előtt. A könyvekből és tanításokból tanult a karmáról, ami a létezés örök körforgásában tartja nemcsak őt, hanem mindenki mást is, és azokról a megvilágosodott lényekről, akik önzetlenül szolgálnak mások boldogságáért és megvilágosodásáért. Ő is közéjük akart tartozni.
A forró bögrével kezében anyjára gondolt, mint nagyon sokszor, mióta elutazott. Reggelenként munkába indulás előtt ő készítette el az anyja reggelijét. Aztán megfőzte az ebédjét. Mindennap kivette a párizsit a papírból, megvajazta a szikkadt és morzsás zsemlét, betette a hűtőbe, és odakészítette a mikróba az ebédet. Munka után hazafelé bevásárolt, aztán mosott, és ő vitte az anyját a kezelésekre. Apja huszonkét éve halt meg augusztus közepén, egy szombat hajnalon. Megfájdult a feje, inni indult, és anyjuk a konyhakövön mozdulatlanul fekve találta meg pizsamában. Agyi infarktus, mondták a mentősök, miközben a konyhaasztalnál töltötték ki a papírokat.
− Elvitted anyát az orvoshoz? – kérdezte a bátyja, Zoli a telefonban, aki egy bankban volt vezető beosztásban, és öccsével is úgy beszélt, mint a beosztottjaival.
− Persze, semmi baja. Kapott egy kis citromfüves nyugtató keveréket, hogy jobban tudjon aludni. A jövő hétvégén elvonulás van a Mátrában, átvinném anyát hozzátok – felelte Gyula.
− Most nem jó, Zitával wellnessbe megyünk a hétvégén. Egész nap a gyerekekkel van, pihenni akar. Amúgy sem jönnek ki anyánkkal. Kezdődik a megbeszélés, majd máskor, tesó, bocs.
A válaszra a férfi gyomra ökölbe szorult, mert évek óta úgy érzete, minden buddhista tanítás ellenére ilyenkor legszívesebben behúzna egy jobbost a bátyjának. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Fáradtnak a végtelen és reménytelen napok egyformaságától, amit kezdetben átmeneti megoldásként önként vállalt magára. Aznap újra érezte, változtatnia kell, és ebédszünetben rákattintott egy nemzetközi meditációs csoport utazási hirdetésére az interneten. Egyre jobban irigyelte a bátyját, aki apjuk halála után fél évvel megnősült, és elköltözött otthonról. Idegileg labilis anyjuk rendszeres pszichiátriai kezelése mellett lehetetlen volt a túlórázás vagy utazás. A férfi többször kapott olyan állásajánlatot, ahol szakmájában, idegenvezetőként dolgozhatott volna, anyja miatt mégis egy belvárosi utazási irodában dolgozott értékesítőként, tíztől hatig, tizenhat éve.
A haragot nem elnyomnod kell magadban, hanem dolgoznod vele. Megmutatja, amin változtatni kell. A harag adja az erőt, olyan, mint az üzemanyag a motorban, mondta neki a láma, amikor először beszélgettek arról, hogy mennyre dühös a bátyjára. Becsukta a hirdetést, és elhessegette magától a gondolatot. Ennyire nem lehet önző az anyjával, aki teljesen rá van utalva, bár Zoli és Zita megérdemelnék, hogy legalább egy hétig ők gondoskodjanak róla. Elmosolyodott, hogyan mosna fel Zita gondosan ápolt kezeivel, és művészien kifestett műkörmeivel, mert anyjuk csakis a kézzel való felmosást tűrte meg, különben szerinte a szegélyekben és fugában megül a kosz.
Ritának nincs gél lakk a körmén, rózsaillata van, hosszú hullámos haja csodás arany csigákkal, és szép fehér holdacskák díszítik rózsaszín körmeit, gondolt a lányra, akivel a közösségben találkoztak. Rita megértette őt, órákig tudtak beszélgetni azokon a ritka estéken, amikor az anyja a bátyjánál volt. Egyre jobban érezte, hogy ezzel a szelíd és kedves nővel szeretne élni, családot, és gyerekeket akart, úgy élni, ahogy a bátyja is. Rita nem sürgette a döntésben, és a férfi érezte, hogy a nő mellette áll. Szelíd bája, életöröme megfogta, és a férfi elég bátorságot érzett, hogy anyjának is bemutassa Ritát a kislányával együtt. A férfi életében először szerelmes lett. „Ide ne hozd a nyakamra azt a zabigyereket. Az anyja csak rád akar akaszkodni, és kihasználni. Nézz a tükörbe, aztán rá. Az a nő bolondot csinál belőled.” Ez lett anyja mantrája, miután egy vasárnap délután Rita és a kislánya ellátogattak hozzájuk. Másnap reggel a férfi másképp nézett a tükörbe. Egyre jobban ritkuló hajában és szemöldökében most már zavarták az ősz hajszálak, amik úgy jelentek meg lassacskán, mint az első hópelyhek a decemberi befagyott földeken. Alakja fiatalos és rugalmas maradt, hála az esti futásoknak, és a súlyzózásnak. Számára a futás a meditáció egyik formája volt. Amikor az esti erdőben futott, egyedül lehetett, ki tudta adni elkeseredését és feszültségét, a táj sokszínűsége pedig megadta neki a változatosság illúzióját.
− Zolikám, ne félts, menjetek el nyugodtan a hétvégére, itt van az öcséd, ő vigyáz rám, nincs más dolga – visszhangzott Gyula fülében egy véletlenül elcsípett mondat futás közben.
A férfi elvesztegetett éveiért haragudott, és elmondta a lámának, új életet akar kezdeni Ritával. A láma mellett ült a földön egy kopottas vörös párnán a fatornácon, előttük a Mátra panorámája. A láma erős keze az ölében feküdt, szúrós kék szemével hosszasan és megértően a férfi szemébe nézett, majd a jobbját Gyula vállára helyezte, és azt felelte, hogy minden cselekedetnek következménye van, és karmát teremt, amikor valakinek fájdalmat okoz. De kinek okozna fájdalmat azzal, ha elvenné Ritát feleségül? Életében sokadszorra érezte, hogy anyja és a bátyja mennyire önzők. Az nem okoz karmát, hogyha ő érez fájdalmat? Az következmény, felelte rá a láma, és a férfi most már a lámára is megharagudott.
− Vegyél három kiló körmöt is, itt van a listán, ne felejtsd el – mondta az anyja. – Zolika átjön pénteken este vacsorára, nem tud máskor elszabadulni. – Amíg a bátyja anyjukkal volt, Gyula átment Ritához. Szokásával ellentétben, amikor hazaért, a teraszajtón akart belépni a házba, de megtorpant, mert a ház sarkánál meghallotta a testvére hangját:
− Ne aggódj, nem fogja elvenni. Nem meri, mert fél, hogy mi lesz veled.
− Zolikám olyan jó, hogy vagy nekem, rád mindig számíthatok. A testvéreddel annyi a bajom. Különösen mostanában. Mióta ez a nő megjelent, teljesen használhatatlan. Annyira kiszolgáltatottnak érzem magam, nagyon el vagyok keseredve – hallotta az anyja válaszát.
A férfi úgy érezte, betelt a pohár, és megvilágosodásként érte a felismerés, felelősséggel tartozik önmagának és a szerelmének. Értelmetlennek tartotta, hogy odamenjen és beszéljen velük, azt már két éve feladta, amikor a bátyja egy üvöltözéssel teli veszekedésben kihátrált a feladatai alól, és úgy csapta be az ajtót, hogy a huzattól kitört a bejárati ajtó ablaka. Pedig ő volt az, aki nem tartotta be a megállapodást, hogy anyjuk nála tölti minden második hétvégéjét, évente egyszer elviszik nyaralni, és kéthetente ő viszi a pszichiátriára. A férfi újra érezte a végtelen szomorúságot és haragot, hogy annyi éven át visszaéltek anyja iránt érzett szeretetével, és azt is, hogy most legszívesebben megütné a bátyját: sőt, ott helyben végezne vele. Csendesen lement a pincébe, átöltözött, és egy órán keresztül püfölte az ezer éves bokszzsákot.
− Gyuluskám, hozd már ide a szemüvegemet! – kiáltott teljes tüdőből az anyja a virágmintás karosszékből. A délutáni napsugarak apró reflektorokként ragyogták be a porcelánokkal teli nappalit: éles fényük megvilágította a leülepedett port, és a harmincéves ülőgarnitúra kopott szövetét. – Ott van a konyhaasztalon, oda tettem, tudod, amikor a szakácskönyvet olvastam. Zolikáék jönnek vasárnap ebédre. Tudod, szereti a mézest – és tovább lapozgatta a rejtvényújságot. Jól látott, szemüvegre nem is volt szüksége. − Hol vagy már fiacskám, meddig várjak? Kezdődik a sorozat, és a szemüveg nélkül nem látom jól – dohogott. – Nem jó semmire ez a gyerek. Nem csoda, hogy nem vitte semmire.
− Gyulaaaaaa!!! Hol vagy???!!! – kiáltott újra az anyja. – Hozd már a szemüvegemet! – Néhány másodperc várakozás után a botjára támaszkodva kilépett a teraszajtón, elsétált a ház sarkáig, ahonnan jól belátta a teljes kertet. Évek óta nem járt arra. – Itt sincs – suttogta szomorúan. A botját felemelve visszament a konyhába, ahol az asztalon még mindig ott hevert a papírdarab, ahogy három napja találta meg Gyula írásával.
„Anya, este indul a gépem. A hétre bevásároltam, telefont nem vittem, Ritát igen.”