novella

Lovass Adél: Butter-fly

Tenyeredbe rajzolt égbolt dereng. Tested apró cimbalom, húrjai szélhárfák. Minden apró rezdülésre felzengenek.

Burokban úszva lebegsz boldogan, bár szorít a tér és az idő. Gondtalan léted végtelen mezők felett siklik hangtalan, búvárharangod elnyeli nyögéseim zaját. Az orvosok számításai szerint burkod feltépendő és én nem tudom, hogyan védjelek meg tőlük. Görcsök hada tolja rád a rostokat, mik eddig védelmeztek, most ostoroznak megkezdett utadon.

Csönd gyűjti egybe a szívdobbanásokat, csokruk hosszú sikollyá olvad össze.

Kilőttelek a vélt szabadságba, megszabadulva minden addigi fájdalmunktól. Szemed tágra nyílt kíváncsiság, bogarában odaátról hozott mátrix. Kódját megfejteni lett volna jó, de az istenek titkait csak utólag tudod elolvasni. Visszafelé.

Otthon tejszagú órák békéje tölti meg a napszőtte nyár zsákját, száját altatódalok madzaga köti el. Sokáig csodálom az éjszakában a sejtelmes, eddig sosem tapasztalt derengést. Ismeretlen eredetű rend lebeg körötted, érzem. Erejének fénye úgy árad szét magányom éjében, mint a sötétben foszforeszkáló kavics zöld színe.

Testecskéd piciny báb, a gyermekkor tavaszának szétnyíló ágain pihen. Az ágak végén szeretet-levelek csilingelnek, az egész évszak harmatos zenéjükkel andalít. Szuszogásod szálait simítva érzem, a kitin alatt készülődik a csoda. Esti mesék virágszőnyege borítja a múltat, emlékeim talpát finoman bizsergeti. Betakargatlak. Paplanod, kérésedre, köréd tekerem. Báb hártyáján kitinpáncél, megvédi tiszta álmaid a boszorkányoktól.

Az óvodában az első napon nehezményezik, hogy nem tanítottalak meg kanállal enni. Elgondolkodom. Rémlik: miközben etetlek, béke van, pillangószárnyunk vége összeér.

Tenyeredbe rajzolt égbolt dereng. Tested apró cimbalom, húrjai szélhárfák. Minden apró rezdülésre felzengenek. Csiklandozlak. Kacagsz, zsizsegsz érintésemre. Hangod nyomán örömvirágok bimbói pattannak fel hirtelen, szirmaik szélén halványrózsaszín lehelet. Tarkód illata enyhén savanykás; izzadt, kékszagú boldogság tölti be orromat.

Az élet erdejében izgatott kirándulásokat teszünk, hátizsákunk telepakolva boldog napjaink szendvicseivel. Egymás felé fordított kenyérszeletekben az élmények kovásza. Vaj a lelked. A szalámi a föntről hozott igazságérzeted. Szánkban, a jóízű harapások után, humorod mustárjának selymesen csípős aromája árad szét.

Ha kiülünk a hétköznapok dombjára, olvassuk a természet kottáit. Tanítom neked annak ritmusát és rímeit, csodás himnusz áll össze, így, a napok soraiból. Lehunyt szemünk alatt látjuk Isten lépteit a világ mezején.

Csönd gyűjti egybe a szívdobbanásokat, csokruk dallammá nemesül.

Cserebogarat hajszolsz, pipaszár lábadon ugráló kabóca vagy. Fáradhatatlan. Nyár eleji koraesték boldog szabadsága ragyog körbe. Fénye: reményzöld. A tanárok szerint az eszed, mint a borotva, bár figyelmetlen vagy és eleven. Én azonban tudom, a szárnyaid nőnek odabenn, azokra koncentrálsz erősen.

Kertvégi trambulin, közös, utolsó bukdácsolásaink színhelye. Narancsszínű pólódat tréfából az égnek dobod, egy évig üldögél a marasztaló akácágak között. Vihar szabadítja ki tüskéi közül, majd egy éjjel a mélybe zuhan. Akkor tanuljuk meg talán a valódi leckét: fogoly mindenki. Ágak foglya, szabályok foglya, előítéletek foglya, félelmek foglya.

Térded ütemes remegése árul el. Egy este, vacsora közben. Tested foglyává válik egykor szabad lelked is, undorának madzaga szorítja szíved. Éjszakák lucskos lepedőinek gyűrődéseit csak segítséggel bírod, úgy-ahogy, kivasalni. Várt álmokat rajzolsz magadnak a füst fonalából, bizonytalanságod nappal árnyékok szögletébe bújtatod. Ha néha közel tudok hajolni hozzád, hallom a kitinszövet alatt fejlődő szárnyak riadt verdesését.

Ösztönök kutyái ugatják fel békés napjaid örömét. Csitítani próbálod őket, de a konc, mit közéjük dobsz, csak újabb vicsorgásra buzdítja azokat. Falkájuk kerítéseden belül csahol, kilépni közéjük házadból, veszélyes.

A műtőben, ahogy felhajtom a lepedőt, tested felé hajolva – végre – ismerős fényed fogad. Aranytincseid összetapadva, tövükben az ismerős illat mélysége fojtogat. Mindent be akarok szippantani, elrakni emlékbe, mint befőttet a gyászidő fagyos teleire. Lehunyt szemed mögött már megfejthető kódok oszlopa pereg. Furcsa, így is értem titkait. Egy darabig még munkát fognak adni nekem, de kincsként jegyzetelem le az összeset lelkem megsárgult lapjaira.

Csönd gyűjti egybe a szívdobbanásokat, csokruk hosszú sóhajjá olvad össze.

Az orvosok szerint traumás sokk, a rendőrök szerint baleset vitt el, a papok szerint öngyilkosság volt a repülésed. De én tudom, hogy sikerült végre átrágnod magad páncélodon, lelked kitárt szárnyain megszűnnek a gyűrődések. Álmaimban virágos mezők fölött lebegsz, vele hímpora csillan a fényben…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: