Bíró Adrienn: A fogadás

Mint minden nap, ma is pontosan negyed hatkor kelek. Az ébresztőm kettőt csipog, felülök az ágyban és jéghideg vízben megmosakszom. Egy durva anyagú törölközővel szinte vörösre dörzsölöm az arcom. Fogat mosok az okos fogkefémmel, ami tíz másodpercenként utasít, hogy mit csináljak, a tökéletes végeredmény érdekében. Megfésülöm alvástól kócos hajam, hogy ne rendetlenül üljek le reggelizni anyámmal, majd felveszem a legújabb divat szerinti ingemet és kockás szövetnadrágomat. A házvezetőnőnk már kopog, hogy jönne rendet tenni a szobámban, ahol különben nincs is rendetlenség. Végigmegyek a folyosón, le a széles márványlépcsőkön a hófehér hallba, ahonnan a makulátlanul tiszta étkezőbe jutok. A tizenkét személyes asztal végében már ott ül az anyám, szokás szerint újságot olvasva. Vérvörös körmeit úgy vájja bele a papírba, ahogyan a sas egy nyúl testébe. Pontosan hét óra van. Anyám egy pillanatra felnéz az újságból, az arcán végigfut a csalódottság apró fintora, mint mindig, amikor meglát. Lebiggyesztett szájjal issza a kávéját. Biccent egyet, ahogy leülök az asztalhoz. Egyetlen hajszála sem rezdül meg tűéles kontúrokkal nyírt Kleopátra-frizuráján, ahogy előrehajol, hogy nekilásson orosz palacsintájának, amit kizárólag neki hoznak házhoz keddenként az Arany Kaviárból. Néma csendben telik a reggelink. Anyám csak velem utál beszélgetni, különben igazi társasági ember, aki mindig egy pohár pezsgővel a kezében mosolyog gyönyörűen rúzsozott szájjal, hangosan kacag és évődik azokkal, akiket érdemesnek talál rá. Engem soha nem talált érdemesnek arra, hogy kacarásszon velem, bár így, huszonkét évesen már nem is igazán vágyom rá. Gyerekkoromban még hiányzott, hogy átöleljen néha, velem aludjon, hogy ő adja be az orvosságomat, ha megbetegszem, vagy csak eljöjjön az anyák napi ünnepségekre, abba a drága magániskolába, amiért egy vagyont fizetett. Ezt sokszor emlegette, amikor nem kitűnő lett az értékelésem. Hangtalanul kavarom a teámat, szerinte egy igazi úriember egyik ismérve, hogy meg tudja keverni az italát anélkül, hogy hangja lenne a kanálnak. Sok ismérve van még az igazi úriembereknek, és valószínűleg egyiknek sem felelek meg igazán. Nem azért kavarom így a teámat, hogy a kedvére tegyek, egyszerű beidegződés. Gyerekkoromban annyit gyakoroltam, hogy így rögzült. Anyám nem nevelt, csak idomított, akár egy kutyát. Egy pedigré nélküli korcsot, természetesen, akinek nem jár jutalomcsont sem, hiszen már korán látszott, hogy úgysem lesz belőle díjnyertes versenyeb. Apámmal is kutya módjára bánhatott, csak ő nem bírta az idomítást és inkább elkószált oda, ahol nem kell megtanulnia egy olyan világ szabályait, ahová soha nem is tartozott. Anyám soha többé nem követte el azt a hibát, a körein kívül eső férfiakkal szóba álljon, de én a nyakán maradtam, mint élő bizonyíték arra, hogy egyszer megbotlott. Pedáns és tökéletesen tiszta életében egy olyan folt vagyok, amit csak halványítani lehet valamennyire, de eltüntetni soha.
A keddekhez nemcsak anyám kaviáros palacsintája kapcsolódik, hanem a találkozásaim is Erzsivel. Anyám általában nem vesz rólam tudomást, de az valahogy feltűnt neki, hogy minden kedden elmegyek este nyolc körül és csak hajnalban kerülök haza. A reggelire viszont ilyenkor is pontosan érkezem.
– Csak nem akadt egy barátnőd? – szegezte nekem a kérdést hónapokkal ezelőtt, leplezetlen undorral az arcán. Elképzelni sem tudja, hogy alacsony termetemmel és fejletlen izomzatommal, ezzel a mindig betegeskedő testtel én bármilyen nőnek is tetszhetek.
– De – feleltem kurtán és próbáltam megfejteni, vajon ez milyen hatással van rá. Anyám arca többnyire szigorú és rezzenéstelen ha a közelében vagyok, ugyan a nemtetszés mimikái felszínre törnek néha, de többnyire, mint akkor is, csak hidegen nézett jégkék szemeivel.
– Remek. Nemrégiben arról beszélgettünk a többiekkel, vajon buzi vagy–e. Többen fogadtak is.
– És, te mire fogadtál? – kérdeztem tettetett jókedvvel, közben elképzeltem, hogy odasétálok hozzá és leköpöm a botoxtól oroszlánszerűvé simított arcát.
Nem válaszolt semmit, az újságjába temetkezett.
– És, hogy hívják? – kérdezte, miután végzett a celebhírekkel is.
– Erzsi.
– Micsoda régimódi név – húzta el a száját. – Idősebb nálad, mi?
– Néhány évvel – vontam vállat, és nem mondtam többet.
Erzsire egy olyan szexuális szolgáltatásokat kínáló oldalon találtam rá, ami masszázs hirdetésnek álcázta magát. A hirdetés szövege annyira egyszerű és émelyítően cukiskodó volt, hogy kíváncsiságból ráírtam, tud-e a hátfájásomon segíteni. Szinte rögtön válaszolt, hogy bármilyen fájdalmamon képes segíteni, és Drágaságomnak nevezett. Jót mulattam, egymás után váltottuk az üzeneteket, míg végül lefixáltunk egy időpontot, egy kis kezelésre, grátisz talpmasszázzsal. Nem gondoltam komolyan, hogy elmegyek, de anyám vendégeket hívott aznap estére és én külön-külön is utáltam a barátait, hát még együtt. Általában kötelező volt megjelennem és jópofát vágni ahhoz, ahogy élcelődnek rajtam (“Dávidka, aztán ha a tenisz túl megerőltető számodra, még mindig ott a squash, bár ki tudja!”, ” Dávidka hallottam, hogy kultúrantrolpológiából akarsz majd vizsgázni, nagyon hasznos tudomány, milliókat lehet kaszálni vele!” ). Szóval még ez a heccnek induló találka is ezerszer jobb programnak bizonyult ennél az összejövetelnél, amiken anyám mindig nagyon jól szórakozott. Főleg rajtam.
A szalon egy hetedik kerületi nyomorúságos gangos ház harmadik emeletén volt. Lila színű világítófüzér volt ráaggatva az ajtóra, névtábla sehol. Bátortalanul kopogtam. Magassarkú cipő hangját hallottam, majd kulcszörgést, végül kitárta az ajtót egy nagydarab nő.
– Drágaságom! – kiáltott fel, hevesen adott két puszit, megfogta a vállamat és behúzott egy alig húsz négyzetméteres garzonba. Nálunk a fürdőszoba ekkora. A kisebbik. Zavartan topogtam a gyéren megvilágított szoba közepén. A sarokban fehér lepedővel leterített kanapé, középen egy kihúzható ágy állt, mellette félrecsúszott búrájú kislámpa.
– Mit iszol kedvesem? – kérdezte Erzsi. Végre szemügyre vettem. Vagy két fejjel volt magasabb nálam, amit még tetézett hatalmasra tupírozott hidrogénezett haja is. Egy jó ötvenes, életnagyságú Willendorfi vénusz állt előttem, rózsaszín pongyolában, gömbölyű arcán nyájas mosoly terült szét. Tömény, nehéz illatfelhő áradt belőle, ami cseppet sem volt niche, anyám még vécéillatósítónak sem használná.
– Én…. nem is tudom – nyeltem egyet.
– No semmi baj, Drágaságom, semmi baj. Mit szólnál egy jó kis szívmelegítőhöz? Valami erőshöz? Vagy az édesebb dolgokat kedveled? Az is van!
– Semmit, köszönöm. Én csak…. én csak….
– Igen? – állt előttem Erzsi, érdeklődő tekintettel, kedvesen mosolyogva. Nem tudtam, mit mondhatnék.
– Gyere be akkor, üljünk le. Ott csak kényelmesebb – és beirányított a szobába, a fehér lepedővel takart kanapéra. Ültünk egymás mellett egy hang nélkül. Én összekulcsolt kézzel, mint egy kisfiú, magam elé bámultam, nem tudtam, mit is mondhatnék. Erzsi nem dobott ki. Jobb híján elkezdte simogatni a fejem, mintha valóban egy gyerek lennék. Egyre jobban belelazultam ebbe az érintésbe, vagy egy órán át simogatta a fejem és a hátam. Végül hatalmas, óriási, duzzadó melleire hajtottam a fejem, átöleltem vaskos derekát, ő pedig csak simogatott szakadatlanul, halkan duruzsolt arról, hogy csak nyugodtan csináljam ami jólesik. Belehajtottam a fejem az ölébe, és órákra elaludtam olyan mélyen, ahogy még sohasem. Amikor felébredtem egyszerre öntött el szégyen és valamiféle furcsa boldogság is. Kifizettem Erzsinek ezt a furcsa pár órát, majd hazamentem budai villánkba, ahol minden fehér és csillogó volt. Úgy éreztem beszennyezem még a levegőt is, puszta jelenlétemmel, és ez örömet okozott.
Attól fogva minden kedden megjelentem nála. Ő mindig megörült nekem, átölelt, hosszasan tartott a karjaiban, puszilgatott és órákig simogatott. Kigombolt köntösén át meleg, kék eres mellei közé fúrtam a fejem, élveztem a már ráncos, de puha bőr érintését az arcomon. Nagy, hájas hasa kényelmes párnaként támasztotta alá vékony testemet, soha nem tapasztalt nyugalom árasztott el ilyenkor. A sivár, szegényes szoba, ahol más férfiak testnedvei tarkították a szőnyeget és a takarót, az áporodott levegő szaga pedig keveredett az édes parfümmel a béke szigete volt számomra.
Szóval kedd van ma is, ám ma nem mehetek el Erzsihez, mert az a borzasztó éves rendezvény lesz, amire anyám már hetek óta készül. Jótékonysági estnek állítja be, ám valójában csak arra jó, hogy az ország összes fejese összegyűlhessen egy helyen és megbeszélhessék, melyikük a gazdagabb és lássák, kihez kell jobban törleszkedni. Anyám mindig teljes tatarozáson vesz részt egy ilyen mértékű összejövetel előtt. Most is egy kaviárgyöngyöt próbál beletuszkolni a hialuronos kezeléstől duzzadt ajkai közé. Minden évben százezreket költ cateringre, amiről egy Michelin-csillagos étterem szakácsa gondoskodik. Olyan esemény ez, amit évről évre nagyon vár a válogatott vendégsereg és amin sajnos nekem is kötelező részt vennem, így ma is.
– Megvan még a barátnőd? – töri meg anyám a csendet váratlanul, és felnéz a tányérjából.
– Ki?
– Amelyikről pár hónapja beszéltél. A Laci nem hiszi el, míg nem látja a bizonyítékot, hogy nem vagy meleg.
– Ja igen, a fogadás.
– Hozd el ma este.
Biztos vagyok abban, hogy anyám azért találta ezt ki, mert nagyobb összegben fogadott abban, hogy a fia meleg. Most érzem igazán, mennyire utálom ezt a nőt.
– Elhozom – bólintok, amire csak egy apró, gúnyos mosoly a válasz.
Egymás után érkeznek a legújabb luxusautókkal a vendégek, a zenekar diszkrét jazzt játszik, a kaják csicsásabbak, mint az eddigi években bármikor. Apró sertésfül ropogósok szöcskenyárssal. Vegán és paleo falatkák ezüst tálcákon. Rengeteg pezsgő. A bejáratnál állok és várok. Este kilenc van már, elkezdett sötétedni. Amikor feltűnik a taxi, szám a fülemig szalad, boldog izgatottsággal megyek Erzsi elé, és amikor meglátom az olyan, mint a legnagyobb ajándék az életemben.
– Drágaságom! Milyen flancos helyen laksz! – botladozik felém a murván hatalmas sarkú platform cipőjében. Hasán feszül a lila lakkruha, amit az én külön kérésemre vett fel, a haját magasabbra tupírozta, mint bármikor. Olyan illatfelhőt húz maga után, amit fél év múlva is érezni lehet majd a villában. Elégedetten karolok belé és elindulok vele a bejárat felé.
Az egész zajos, vidám rendezvény elhallgat ahogy végig vonulok a nálam két fejjel magasabb nővel az oldalamon, aki fesztelenül nyúl egy malacfül ropogós után. Anyám a hallban áll, az elmaradhatatlan pezsgővel a kezében, híres politikusok és üzletemberek gyűrűjében. A hirtelen bekövetkező csendre lassan megfordul. A márványpadlón szétpattanó pezsgőspohár hangja olyan szép, hogy tudom, örökre a fülemben fog csengeni. Anyám szeme kikerekedik, amennyire ez lehetséges a rengeteg botoxtól, a szája kinyílik, de nem tud megszólalni a döbbenettől. Erzsi unottan néz körbe, majd leemel két poharat egy tálcáról. Odatrappol anyámhoz és az egyiket a kezébe nyomja, a másikkal pedig koccint vele.
– Anyuka! Végre találkozunk! – kiált fel és két puszit nyom anyám arcára, sötétvörös nyomot hagyva rajta. Anyám arcán az érzelmek teljes skálája végig hullámzik. Pár percig gyönyörködöm ebben a látványban, majd kézen fogom Erzsit és elindulunk kifelé a teremből. Azt hiszem, tévedtem. Egy ilyen rendezvény nem is olyan unalmas.