novella

Szabó Annamária: Attention, please

Rohanni kezdek, még szerencse, hogy sportcipő van rajtam. A személyzet utolsóként csipogtatja le a beszállókártyámat, személyit nem is kérnek, zárják a kaput. 

– Ciao bella! – köszön a céges taxisofőr hétfő hajnalban a szürke Superb bőrüléséről. Akkor Liszt Ferenc repülőtér B terminál, kedves Írisz?

– Igen. Pontosan – válaszoltam alig hallhatóan, a reggeli kávé még nem érte el a kívánt hatást.

Bevágódom hátra, elindulunk. Ahogy belenézek a visszapillantó tükörbe, látom, hiba volt a sminket elhagyni. Mindegy, lesz időm az indulás előtt, a magassarkút is csak akkor veszem fel, ha leszálltam Milánóban. Addig jó ez a kopott Vans is. Istenem, mennyi mindent kibírt már ez a lábamon! El is pirulok, ha arra gondolok, mikor használtam utoljára. Tavaly ilyenkor talán. Még a foltokat se tudtam rendesen kiszedni a vászonból, itt vigyorognak rajta a barna pöttyök most is.

– Milyen csinos ma Írisz! Sötétkék szoknya, selyemblúz, csillog a karkötő, a nyaklánc, a fülbevaló. Csillog magácska is, mint egy gyémánt! Nemzetközi konferenciára megy ismét? Tud maga olaszul is? Vagy nem? Az angollal is boldogulni fog? – kérdezget folyamatosan.

– Igen, Józsi. Nem lesz gond a nyelvismerettel. – Fogja már be, ez jut eszembe, de tényleg csak a fáradtság miatt.

Nem ő tehet róla. Honnan tudná, hogy 3 idegen nyelvet beszélek, de magyarul megy leggyengébben a társalgás. Röhej. Marketing-kommunikáció szakon végeztem és még arra se voltam képes egy éve, hogy kidumáljam, hogy lealázzam, hogy addig pofázzak Daninak, amíg szó nélkül elmegy. Magától. Erre én mentem el, mert nem találtam a szavakat. Baszódjon meg, ott ahol van, akivel van! Örökre! – ezt már hangosan mondom.

– Azért csak visszajön, nem marad kint? – kérdezget tovább a sofőr, de mintha választ se várna rá. Megérkezünk. Beparkol egy VIP helyre, a bőröndömet átadja, int, és otthagy a gondolataimmal a 2-es terminál bejáratánál.

Azért is szeretek repülni, mert ahogy a senki földjén lépegetek, mint egy terminátor zúzom le a magyar énem és majd a landolással együtt magamra öltök egy másikat.  Egy bátrabbat, viccesebbet, vonzóbbat. Kívül-belül nemzetközivé válok, és ha szerencsém van, már a gépen se kell az anyanyelvemen megszólalnom.

A becsekkolás elsőbbségi, a kézi poggyász nálam marad, haladok át gyorsan a vámon, irány a női mosdó. Smink, parfüm, bekapok egy Valeriána relax-ot. Remélem hatni fog, mire elfoglalom a helyem a gépen. Beugrom az újságoshoz, nem sajnálok kiadni egy halom pénzt drága lapokra. Alaposan megnézem az utazásos és a pszichológiai kiadványokat, bármelyikben találhatok megoldást a problémáimra. Szar egy életem van, ha egy reptéri Relay-től várok megváltást!

– Last call for passenger Írisz Fazekas travelling to Milánó, please proceed immediately to Gate number 12!

Rohanni kezdek, még szerencse, hogy sportcipő van rajtam. A személyzet utolsóként csipogtatja le a beszállókártyámat, személyit nem is kérnek, zárják a kaput. 

A bőröndömnek keres helyet a stewardess, míg én lerogyok a 13C-re. Mélyet sóhajtok, az övemet be, a telefonomat repülő üzemmódba kapcsolom. Becsukom a szemem, hatni kezd a Valeriana.

– Szia Írisz! Milyen gyönyörű vagy! – ismerős illat leheletét érzem a nyakamon, micsoda bizarr álom. Felébredek, kinyitom a szemem. A kurva életbe! Dani ül mellettem és bámul rám a kibaszott kék szemeivel! Ez nem lehet igaz. Egy éve láttam utoljára Kecskeméten, a Klapka téren, amikor kisétált az életemből. Fázni kezdek hirtelen, ahogy a gép elindul és bekapcsol a klíma. Hang nem jön ki a torkomon, csak nézem, mintha szellemet látnék.

– Fogjam a kezed a felszállásnál? – pofátlanul kérdezi, én meg, mint egy bakfis elvörösödöm és azonnal összekulcsolom az ölemben.

Kiver a veríték, és még mindig néma vagyok. Pedig annyiszor lekottáztam  magamban ezt a pillanatot, ha egyszer az életben még találkozunk, hány centire fogok megállni tőle, milyen hangosan üvöltök majd vele, hogy leribancozom akit le kell és számonkérem és bebizonyítom és lepofozom. Képletesen. Jó, néha azt gondoltam, olyan erős vagyok, hogy tényleg meg is tudnám verni.

Közben kiszárad a szám és köhögni kezdek. Már éppen mondanék valamit, mire odanyújtja a kedvenc negro Airwaves rágómat. Hangtalanul elveszem, és bekapom. Jobb, határozottan. Kitisztulnak az orrjárataim, a szájpadlásomat átjárja a hideg mentolos íz.

– Köszönöm, Dani! Elég jól boldogulok, nem kell fognod a kezem. Már régen elengedted. Vagy nem jól emlékszem? – katasztrofálisan közhelyes vagyok. Ennyi telik tőlem.

Közben a gép eléri az utazómagasságot és kikapcsolhatjuk az öveket. A személyzet tolni kezdi a kocsit és szendvicset, csokit, italokat kínálnak. Én nem veszek semmit, de Dani kér két Snickers-t és két kis üveg whisky-t. Ahogy fizet a bankkártyájával, a kisujja éppen csak súrolja a jobb kézfejemet. Libabőrös lesz a karom. Mind a kettő, egyszerre. Szerencsére hosszúujjú a blúzom, így nem feltűnő. Remegni kezd a szám. Ne már, Írisz! Szedd össze magad! Otthagyott, elhagyott! Vége van! Egy éve! Kurvára nem hat a gyógyszer, olyan élénk vagyok, hogy addig fészkelődőm idegesen, amíg a combom a combjához ér. Felváltva villannak fel az együtt töltött két évünk képei, de semmire sem akarok emlékezni.

– Örülök, hogy látlak, hogy épp mellettem vagy. Nem is reméltem, hogy valaha…

– Dani, elég! – szólok rá hangosabban. Azt gondolom hangosabban, valójában alig van erő bennem.

Megkérdezném, mi volt az igazi ok, hogy mi ketten mégsem. Vajon van másik? És mellette van még? Hirtelen billegni kezd a gép, a pilóta bejelentkezik.

– Légörvénybe kerültünk, kérem kapcsolják be az öveket!

A turbulencia dobálja a repülőt, felhúzom a lábaimat és ráborulok a térdemre. Dani átölel és a kezembe nyomja az egyik italt.

– Nincs nap, hogy ne gondolnék rád. Még mindig szeretlek. Mélyen, legbelül, eltemettem a hiányod, de nehéz volt nélküled léteznem. Amiről rettegtem beszélni, már nincs. Minden eredményem negatív. Már nem félek.  – suttog, suttog a fülembe és a nyelve hozzáér a jobb fülcimpámhoz.

Megiszom a whisky-t, felkapom a fejem és belecsókolok a beszélő ajkaiba. Elzsibbad mindenem, és éles fehér sziklák tömege szakad ki belőlem. Fogalmam sincs, élek-e, vagy meghaltam, mint a NatGeo légikatasztrófa filmjeinek legtöbb szereplője.

Nem tudom.

Megállt az idő és én ott, a Malpensa reptér felé félúton, újjászülettem.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: