Az aranybarna Volvó halkan suhan az úton, nincs rajta kívül közel, s távol más jármű. A kora tavaszi végtelen táj az új autóval akár egy reklámfilm is lehetne. Férj és feleség utaznak a fővárosból rövid szabadságra, kedvenc helyükre, Tokaj-Hegyaljára. Előtte – szokásukhoz híven – tettek egy kitérőt a kisvárosba, beugrottak a temetőbe. Csendben vannak, saját gondolataikban kalandoznak.
– Hol jár az eszed, min gondolkozol? – töri meg a férj a hallgatást.
– Ráéreztél. Tényleg agyalok. Tudod, valahányszor meglátom ezt a falut, mindig van egy nagyon furcsa érzésem. Elfog valami sötét szorongás. Elképzelem, milyen lehet itt az élet. Ennél sivárabb, szegényebb települést nem sokat láttam életemben. És mintha megint több ház lenne lakatlan tavaly óta… csak egy-két porta rendezett, a többiről csak a szegénység, az elhagyatottság jut eszembe. Tudom, hogy sok ilyen falu van, főleg ha mennénk még innen tovább, kelet felé. Talán azért is olyan kontrasztos ez itt, mert alig hagyod el Tiszaújvárost, ahol minden olyan gondozott, ahol érzel valamiféle stabilitást, aztán épp, hogy jössz egy kicsit, és itt találod magad.
– Azért ott sem minden tökéletes! Most is láttuk a kukázókat!
– Az igaz – nevet fel keserűen a nő. Tehát ott sincs minden rendben. A világvégi hangulat biztos abból is jön, hogy elhagysz egy várost, jössz ezen a tökéletes aszfaltúton, és nincs semmi, de semmi forgalom, legfeljebb egy-egy biciklis.
– Ja. Akik meg jórészt épp a kikukázott cuccokkal tekernek hazafelé.
– Hát igen.
– Emlékszel, a tökéletes aszfaltútra is milyen sokat kellett várni? Hány évig kerülgettük a gödröket…
Megszólal a telefon, a férj gyorsan elintéz egy hívást munkaügyben. Meséli a feleségének, mennyivel egyszerűbb lett az élet, amióta átkerült egy új projektre. Ennyit jelentenek a kollégák! – mondja. Pedig, teszi hozzá, ez az épület sokkal bonyolultabb. De mindenki megbízható, precízen végzi a feladatát, nem kell folyton ellenőrizni őket. Aztán rögtön visszatérnek az előző beszélgetéshez.
– A legijesztőbbek ezek a faluvégi házak. Nem olyan régiek, mégis rettenetes állapotban vannak. Siralmasak. Figyeltem, sehol nem füstölt a kémény, pedig még fűtési szezon van bőven. És ezek a ruhák, amik a kerítésen lógtak… Mintha évek óta lógnának ott, ugyanúgy.
– Hát igen.
– Ilyenkor mindig felmerül bennem, hogy mi lenne, ha itt kellene élnem. Ha most történne valami és rá lennék kényszerítve. Nem tudom miért, de minden alkalommal előjön itt ez a gondolat… És mindig lehangol.
– Ne aggódj drágám! Nem kell költöznünk! – próbálkozik egy gyenge, könnyednek szánt megjegyzéssel a férj. A nő nem reagál rá.
A Bartók rádióban épp egy Händel szonáta megy, némileg ellenpontozva a rájuk telepedett, kissé világvégi hangulatot. A végeláthatatlan szántások most is, mint mindig, rendezettek. Az őszi búza egyenletesen kikelt, szinte világító zöld. Itt van az az óriási hársfa is az útelágazásnál, amit aztán régi ismerősként hagynak maguk mögött. Mindjárt elfordulnak kelet felé, és akkor már szemben lesz a Tokaji-hegy, látszanak a Zemplén déli vonulatai. Az már sokkal felemelőbb látvány.
A nőnek bevillan egy tavalyi élmény, amikor először tették ki a lábukat a pandémia kezdete óta.
– Emlékszel, milyen furcsa volt minden, amikor tavaly először jöttünk? Már hónapok óta otthon gubbasztottunk, bezártan, abban a bizonytalan állapotban, színház, barátok nélkül. Kezdtünk kiakadni a home office-tól, és egy nap gondoltunk egyet, lejöttünk. Ugyanígy jöttünk, először Tiszaújváros, hoztunk csomagot a nagybácsinak, amit persze a távolságtartási mizéria miatt csak az ajtóban adtunk át, aztán egy nagy Hegyalja roadshow-t rendeztünk. Tettünk egy nagy kört, Tiszaújváros, Sajószöged, Tokaj, Erdőbénye, Tolcsva, Mád. Mentünk, mint a bolondok… Akkor is ugyanígy keresztüljöttünk a falun, és – ez annyira megmaradt bennem – mindketten rácsodálkoztunk egy képre. Inkább életképre! Emlékszel?
– Igen! Valami rémlik. Arra gondolsz, ugye, amikor megláttuk azokat az embereket ott egy ház előtt, kinn az utcán, ahogy beszélgettek, nevetgéltek.
– Pontosan! És engem az akkor annyira szíven ütött! Valahogy azt éreztem, hogy ezekben az emberekben igazi élet van és életkedv, és igenis, megoldják az együttlétet, mert ők őszintén, tényleg szeretnek együtt lenni. Volt köztük egy csomó kisgyerek, szinte minden nőn lógott egy. Voltak legalább húszan. Nézték nagyon az autót, arra is emlékszem. Kábé ennyi lehetett a külső inger, élmény számukra, hogy időnként elmegy egy kocsi előttük. Megnézhetik, kik ülnek benne, utána megbeszélik, na, vajon ezek kik lehetnek és hová mennek, honnan jönnek. Olyan vidám és emberi volt az a kép! És azt is megállapítottuk, hogy nekünk bizony ehhez fogható élményünk régen volt. Aztán még azt is emlegettük, hogy Marokkóban, Marrakesh-ben éreztünk valami hasonlót. Ott is a sikátorokban, ahol azokban a pici lakásokban milyen sokan éltek egymás hegyén-hátán, zsúfoltan! És igen, ők is így, félig az utcán, testközelben élték az életüket. De mégis boldognak, vidámnak, szabadnak tűntek. Ott volt ennyi vitalitás a levegőben, azokban az emberekben…
A férfi nem szól, csak enyhén bólogat, illetve nehéz lenne megállapítani, ez bólogatás, vagy inkább bizonytalan fejcsóválás. Mintha maga sem tudná eldönteni.
– Milyen messze vagyunk már mi ettől! – folytatja a feleség. Miért érzem azt, hogy ők boldogabbak lehetnek nálunk, akik nagy jólétben élünk?
– Nem tudhatod. Ki tudja, mennyi bajuk van nekik is… Csak ha együtt vannak, egymásnak örülnek, nem bosszankodnak. Ha most benéznél azokba a házakba, ki tudja, mit látnál.
– Hát igen, biztos igazad van.
A rádióban véget ér a zene, híreket mondanak. Ez most nagyon nem illik a hangulathoz. Majd, miután tartalmában is bosszantó témák sora követi egymást, a nő ki is kapcsolja. Mindjárt Szerencsen vannak. De még mindketten ugyanazon morfondíroznak.
– Látod, mondja a férj, milyen érdekes, hogy megállapítod, mennyivel boldogabbak lehetnek ők, közben mégis azt érzed, micsoda büntetés lenne itt élni…
– Jogos – válaszol a nő, közben bólogat és mereven nézi a tájat. Aztán felkapja a fejét és kesernyés nevetés közben hozzáteszi: az biztos, hogy a Rózsadombon ilyen élményben nem lehet részünk. Ilyen spontán együttlétben, egymásnak örvendezésben. Ott már nem sokan vannak, akik el tudnák fogadni, hogy kevesebbel is be lehet érni. Hogy nem ettől függ a boldogság. Képzeld el magad vezetékes víz nélkül! Központi fűtés nélkül. Autó, utazás nélkül.
– Ne is mondd! Bár szerintem mi nem jönnénk nagyon zavarba. Mi még nem ebbe születtünk bele. Mi még éltünk ezek nélkül. De a többség… hát, az érdekes lenne!
Elhallgatnak, végre közelednek a hegyek felé. A hátuk mögött megy le a nap. Mesés fények, csodás felhők tarkítják az eget. Gyönyörű ez a vidék, akárhányszor is jönnek, nem bírnak betelni vele.
– Ha vége lesz a járványnak, szervezhetnénk egy utca bulit otthon – mondja a feleség. – Ez nyugaton is nagy divat. Nemrég olvastam róla. Persze még a covid előtti időkből.
– Na ne!! jön a válasz. – El tudnád képzelni? Csak a közvetlen szomszédjainkra gondolj!
– Az igaz! – kacag egy nagyot a feleség. – Belátom, elragadt a fantáziám.
Kicsit végre felengednek, a férj megsimogatja felesége combját. Beérnek Szerencsre, pár perc és el is hagyják. Most sem lett szebb. Hegyalja kapuja…
– Ha gondolod – szólal meg újra a nő –, én nem bánom, ha megnézzük most azt az eladó házat Erdőbényén. Tudod, amit tavaly nyáron mindenáron meg akartál venni. Ha még mindig eladó, esetleg elgondolkodhatunk rajta. Van bennem is egy olyan vágy, hogy valami nyugodt, csendes falu, kis takaros ház, kedves emberek a szomszédban. Nem mondom, hogy egész évben, de pár hetet el tudnék így képzelni.
– No, mifene? Ez aztán a nagy fordulat! – nevet a férj. – Eddig mindig nagyon ellenálltál!
– Igen. De most hatás alá kerültem. Jobb, ha élsz a vissza nem térő lehetőséggel! – válaszol vidáman a nő.
– Akkor kezdjük is ott! – jön a lelkes válasz. – Úgyis arra visz az utunk, ugorjunk be most! Erdőbénye annyira gyönyörű! Az mindig jó hatással van ránk, nem igaz?
– De-de! Menjünk!
A szegény falu emléke kezd halványulni… Esetleg jó lesz rá visszagondolni Budán, a hideg-rideg, undok szomszédokat látva. A táj egyre barátságosabb, vadregényesebb, egyre több a szőlőültetvény, ami ad az egésznek egyfajta rendezettséget is, ugyanakkor a változatos domborzat miatt ez mégsem lehet katonás, unalmas. Illik rá a ‘kultúrtáj’ kifejezés. Nem véletlen, hogy ez a környék is világörökség. Igaz, az út nem méltó a címhez, az messze nem tökéletes. A kátyúk kerülgetése errefelé komoly kihívás. Nem mintha a Volvóra ez veszélyes lenne, de amikor a szembejövők kátyúit és a sajátjaidat is figyelni kell, helyenként kezd egy videós játékhoz hasonlítani a dolog. De előbb-utóbb itt is lesz egy pályázat, jön erre is egy kis pénz az EU-tól… És akkor egy ideig jobb lesz.
Mire az erdőbényei leágazáshoz érnek, a nő már kicsit megint bizonytalanabbá válik, szinte bánja, hogy elgyengült. De már nincs visszakozás, meg kell nézni azt a házat.
Bármilyen csodálatos vidék is ez, mindig messze lesz Budapesttől…