12-13 éves korában, mint minden serdülő lány, tele volt kétségekkel önmagát illetően. Helyesebben, afelől semmilyen kétsége nem volt, hogy ő már nagylány. Alacsony termetű lévén duplán igyekezett, hogy ezt másokban is tudatosítsa. Kihúzott gerinccel járt, próbált úgy öltözködni, hogy idősebbnek tűnjék és mindent megtett annak érdekében, hogy észrevegyék. Irigyelte nagynénjét, aki apjához hasonlóan magas, szőke, feltűnően mutatós nő volt.
“Miért van az, hogy Ági, ha belép egy ajtón, minden tekintet rávetődik? Ő nem bemegy, hanem megjelenik. Nekem ugyanezért az érdeklődésért legalább fél órát kellene beszélnem!”
Zsuzsa anyja alkatát örökölte, aki arányos, de kistermetű volt és nem vonzotta automatikusan magára a környezet figyelmét. Tőle nem remélt mintát vagy útmutatást. Zsuzsa úgy érezte, hogy ő rosszul örökölt. De nincs reménytelen helyzet, a megjelenésen dolgozni kell.
Szörnyülködve hallgatta anyja ifjúkori kínos történetét a felettük lakó agglegénnyel, akivel ugyanennyi idős korában összefutott a lépcsőházban és egyszerre köszöntek egymásnak, hogy „kezicsókolom”. Zsuzsa titkon úgy gondolta, anyja, bizony, elég hülye lehetett. De vele ez elő sem fordulhat, hisz ő már tudja, hogy nem ő, hanem neki. A „Kezét csókolom” neki jár. Kijár. Alapállásban.
Igyekezett az öltözködésével is alátámasztani nagylány mivoltát, így divatkérdésekben gyakran keveredett vitába konzervatív, a budai úrinő biztos ízlésével rendelkező anyjával. Ezúttal azonban hosszú egyeztető tárgyalások során sikerült rábeszélnie, hogy vegye meg neki Budapest legszebb szandálját: a flipflop-típusú egyujjas – vagyis zoknival, harisnyával nem hordható, tehát korlátozott mértékben használható – égővöröset, ami ráadásul valami olasz import volt. Ez lett élete legelső magassarkú – mármint akkor neki magas, valójában inkább emelt laposnak mondható – nyári papucs-szandálja, amit mindenhová felvett.
Anyja dühös és apja csúfondárosan röhögő pillantásai mellett abban jelent meg egy nyári vasárnap a Dunaparton. A Határcsárdánál sátrazó családját látogatva botladozott kimenő szandáljában – meg a sárban – az egész vízisport-szakosztály szemeláttára. Duplán szégyellte magát: egyrészt másodpercek törtrésze alatt felismerte, hogy ez az elegancia ott nemcsak, hogy szükségtelen, de egyenesen nevetséges, másrészt sajnálta a sárban tönkretenni a legjobb nyári lábbelijét. Később sem jött rá, hogy a többiek tapintatból nem vették észre, vagy valóban a kutya sem törődött vele.
Az evezősök egy részével szülei a két dunai szezon közti időben is összejártak. A következő téli évad egyik szombatján hozzájuk volt hivatalos a kajakos társaság – így a körülbelül harminc éves, enyhén vörös hajú, nőtlen Oláh Karcsi is, aki nyáron a Dunán valahogy nagy benyomást tett rá, ezért a lány titkolt izgalommal készült a viszontlátásra. A férfi utolsóként érkezett, Zsuzsa engedte be. Félénk öröme egy másodperc alatt lelohadt és mérhetetlenül dühbe gurult, mert semmi „kézcsókom”: Karcsi érkezéskor az ajtóban, akárcsak egy gyereket, letegezte, majd egész este tudomást sem vett róla. Másnap felháborodottan számolt be a női méltóságán esett sérelemről anyjának, aki csillapítólag valami megnyugtatót válaszolt. Nyilván megmosolyogta magában, sőt, később el is mesélhette valamelyik résztvevőnek.
Következő nyáron Esztergomban a Nemzetközi Dunatúra alkalmával, a háború előtt patinás, a 60-as évekre már megkopott, hajdani fényét elvesztett, de még mindig egyetlen valamirevaló hotelja, a Fürdőszálló éttermében nagy társaság vacsorázott. A hosszú asztal mellett középen mint magyar túravezető, ragyogó némettudásával apja uralta a helyzetet, mellette ült Zsuzsa egyetlen fiatalkorúként. Szemben és körülöttük a kelet- és nyugatnémet, osztrák, cseh, szlovák, lengyel, bolgár, szerb túravezetők partnereikkel, valamint néhány budapesti funkcionárius és magyar túrarésztvevő. Voltak vagy harmincan, és a patinás környezettel ellentétben vizitúrázóként semmiképp nem elegánsak. Zsuzsa életében először ült ilyen színes társaságban, ennyiféle náció között. A dolog hallatlanul imponált neki és minden igyekezetével próbálta kamatoztatni kezdő némettudását. Már ha valaki véletlenül szólt hozzá.
Váratlanul megjelent az ajtóban Oláh Karcsi, körülnézett, majd határozott léptekkel és emelt fővel egyenesen Zsuzsához sietett, összecsapta a bokáját, elkapta a lány kezét, és mielőtt az magához térhetett volna, teátrálisan kezet csókolt neki. A színpadias és ebben a körben szokatlan jelenet óriási tapsvihart váltott ki a többnyire tréningruhás jelenlévőkből. Ők nem ismerték az előzményt. Zsuzsa égő vörös lett, vörösebb, mint „gáláns” hódolója haja és szégyenében legszívesebben elsüllyedt volna. Shakespeare királydrámáiban nincs annyi feszültség, mint Zsuzsában volt ebben a pillanatban. És ha lehet, még jobban utálta Oláh Karcsit.
Legközelebb egyetemista korában futottak össze véletlenül a 6-os villamoson. Most már indokolt volt a „Kezét csókolom”. A lány, miután ráismert, meglepődött: csodálkozva konstatálta, hogy a férfi alacsony, egyáltalán nem jóképű és megöregedett. Nem értette, vajon mi a csuda tetszhetett neki rajta korábban. Csalódását jól palástolhatta, mert Oláh Karcsi rendkívül kedvesen érdeklődött iránta, szorgalmazta a beszélgetést, sőt, Zsuzsa összes szabadkozása ellenére leszállt vele a Mechwart téren és a kapuig kísérte. Közömbös dolgokról csevegtek, miközben folyton ott motoszkált a lány fejében, hogy ő, hülye, milyen hevesen gyűlölte valaha ezt a kedves, ártalmatlan embert. Itt lett volna az alkalom, hogy ezt elmesélje neki, de valami visszatartotta. Bizonytalan volt abban hogy a férfi emlékszik-e egyáltalán. Ha nem, akkor az neki kínos, de ha mégis, … Ma már olyan mindegy.