Nem törődve azzal, hogy hol vagyok, kibújtam a cipőmből, betuszkoltam a fotel alá, és – törökülésbe hajtogatva magamat – hátradőltem. Vastag, puha irhabundaként burkolt be a csönd. Elnémult bennem a tennivalóimat és vágyaimat hol rendszerezetten felváltva, hol türelmetlenül ömlesztve szavaló hang. Néhány percre becsuktam a szemeimet. A lehető legteljesebben át szerettem volna adni magamat a gondtalanságnak és a gondolattalanságnak. Nem tudom igaz-e, amit a férfiakról mondanak, hogy birtokában vannak a semmin merengés szuperképességének. Ha igen, mérhetetlenül irigylem őket. Addig hiába próbáltam elképzelni, milyen lehet kikapcsolni az állandó zakatolást, meditáltam, táncoltam, de éppen az ellenkezőjét értem el annak, amit kerestem. Ragyogó ötleteim támadtak és eszembe jutott mindaz, amit elfelejtettem megcsinálni. Összességében tagadhatatlanul hasznosak voltak a nihilben lebegésre tett kísérleteim, csak azt az áhított nyugalmat nem értem el, ami a fotelban végre utolért.
Nem jártam eddig ebben a könyvtárban, másikban se túl gyakran, ennek ellenére olyannyira otthon éreztem magamat, hogy még a futó pillanatra felmerülő kétely – mégis, hogy kerültem ide egyáltalán – is nevetségesnek tűnt. Kinyitottam a Pallos és szerelmet, a nagyszüleimtől örökölt Francia história sorozat egyetlen hiányzó, egyben utolsó kötetét. Győztes hadvezéreket járhatja úgy át a diadal mámoros érzése, mint akkor ott engem. Régóta bosszantott a gyűjtemény foghíjassága. Nem értettem, hogy nagyapám, a módszeres könyvhalmozás nagymestere, miért nem szerezte be, és egyáltalán hogyan viselt el ilyen mértékű tökéletlenséget. Évekkel a halála előtt jelent meg, megvehette volna, vagy akár fel is írhatta volna a címét a telefon asztalon tartott, négyzet alakú jegyzettömbjének egyik lapocskájára, amit közelgő születésnapját vagy a karácsonyt megelőző hetekben tuszkolt gyakorlott mozdulattal és elnéző arccal lánya zsebébe. Nem bízta rá magát anyám rapszodikusan aktív memóriájára. A pallos is és a szerelem is – mi más kell még az élethez? – végre a kezemben volt. Végre az enyém. Elhatároztam, addig nem kelek fel az amúgy is kényelmesen körülölelő, szinte ringató fotelből, amíg a könyv végére nem érek.
Fogalmam sincs, hány oldalt olvashattam el, mikor egyik pillanatról a másikra szétpukkant körülöttem az idilli buborék. Átrendeztem magamat a fotelban, hátha csak elgémberedtem, de a kényelmetlenség érzése nem hagyott békén. Lassan, mintha erős nyugtató hatása alatt állnék, raktam össze a képet, hogy fázom. Alaposan magamra húztam a takarómat, és visszatértem az olvasáshoz. Hamarosan azonban türelmetlenül letettem a könyvet a mellettem álló kisasztalra, és a hideg forrását keresve forgolódni kezdtem. Először azt hittem huzat van, de sehol sem találtam nyitott ablakot, sőt, ablakot sem. Mindenfelé csak könyvekkel telezsúfolt polcok sorait láttam, és elszórtan néhány, az enyémhez hasonló fotelt asztalkával, ahogy az antik lámpák fakó fényében árválkodtak. Bizonyára a klíma fúj rám, gondoltam, és keresni kezdtem a közelemben egy szellőzőrácsot. Hamarosan fel is fedeztem egyet, éppen a fejem fölött. Odacipeltem a közelben álló létrát, felmásztam rá, de hiába tartottam a tenyeremet a rések felé, nem éreztem semmit. A magasból újra alaposan végigpásztáztam a terepet, mégsem találtam az ütemesen érkező levegő löketek eredetét. Tehetetlenül rogytam vissza a fotelba. Addigra már a fél arcomat, de legalábbis a homlokom bal felét jéggé dermesztette a hideg. Két-három másodpercenként hasított bele a fejembe a fájdalom. Nem volt hová menekülnöm előle. Egyetlen választásom maradt, felébredtem. Lassan megérkeztem a testembe, az ágyamba, éreztem a fejem alatt a párnámat, és a férjem közelségét. Szorosan mellettem feküdt és ütemesen szuszogott, egyenesen a homlokom felé.