Leparkoltunk a sok poros Dacia közé, nyugati autót nem láttunk sehol sem. A négyemeletes tömbházba beérve kosz, bűz, salétromos falak, málló vakolat fogadott. Néhány ajtó mellett virágos ládák, kókadozó muskátlikkal. A meghatározhatatlan szagok még a torkunkat is marták. Mintha megállt volna az idő, semmi változást nem lehetett tapasztalni a pár éve lezajlott forradalom óta.
Lift persze nem volt, így a degeszre tömött, ajándékokkal teli két nagy szatyrot és a személyes poggyászunkat a férjem vitte. Kétéves fiunkat ölembe vettem, lányunkat kézen fogva húztam magam után egészen az utolsó emeletig. Levegő után kapkodva nyomtam a csengőt, az ajtó szinte azonnal kinyílt:
– Jaj, de jó, hogy eljöttetek! Olyan rég nem találkoztunk, még a fiúcskát nem is láttam! Ó, Istenem, de nagy öröm ez nekem! Hát nem felejtettetek el! Nahát, elálltam az ajtót, be se tudtok jönni! Gyertek! Gyertek! – Szilvi mami, anyósom barátnője, mondhatni férjem pótanyja, végigkísérte az egyetemi éveinket, egyfolytában csacsogott. Nem változott semmit az utóbbi években: feketére festett haja, termete, a maga száztíz kilójával, minden ugyanolyan maradt, mint amilyen legutolsó találkozásunkkor volt. Az elmaradhatatlan cigaretta is ugyanúgy lógott a szájából, akár hat évvel ezelőtt, amikor még a trafikban dolgozott. Körbeugrált, egymás után simogatott bennünket. Mindezidáig azt hittem, ilyen őszintén örülni csak az ártatlan, naiv gyerekek képesek.
Bementünk a nagyszobába, az asztal rogyásig volt pakolva mindenféle finomsággal: apró fasírtok, padlizsánkrém, az elmaradhatatlan boeuf saláta, majonézes krumpli, töltött hústekercs sorakozott az ünnepi asztalon. Ismerve a szokásos menüt, előre aggódni kezdtem, ezek után kell következnie az ebédnek: húsleves vagy csorba, töltött káposzta, sült hús krumplipürével, puliszka, na meg a három-négy féle házi süti. Elszoktunk az erdélyi vendégfogadástól. Itt így nyomatékosítják a látogatók iránti tiszteletet, szeretetet. És rossz néven veszik, ha fanyalogsz, nem zabálod degeszre magad.
– Te, Vilike, hogy-hogy Budapesten maradtatok? Meséljetek! – de választ sem várva, sietett a konyhába, hozta a behűtött sört, bort és a házi meggylikőrt, a visinátát, amely nem hiányozhatott egyetlen háztartásból sem. Korát és termetét meghazudtolva cikázott a lakásban.
Pillantásom a falra esett, meglepetésemben meg is böktem Vilit: néhány családi fotó és képeslapok tömkelege volt körös körül a tapétára rajzszögezve.
– Te, Szilvi mami, nem mondod komolyan, hogy az összes üdvözlőkártyát kiraktad, amiket küldtünk neked!?
– Dehogynem! Legalább így látok világot. Utánaolvastam ám minden helynek, el is meséltem a barátnőimnek. Annak idején az én Frédimmel minden évben elmentünk szabadságra, de amióta itt hagyott, hova menjek egyedül, nyugdíjas özvegyasszony létemre? Pedig már lehetne nekünk is külföldre utazni. Még fiatal korunkban megígérte, hogy egyszer az életben elvisz Velencébe – hangja elkomorult, tekintete megállapodott egy lagúnát ábrázoló képeslapon. Pár pillanat múlva folytatta. – Az volt a nagy, közös álmunk! Már csak a temetőben, a sírjával tudok beszélgetni. Mondom is neki mindig: itt hagytál Frédi, nem álltad a szavad, sose fogom látni Velencét! Még magyarba se voltunk! Pedig milyen szép az a Budapest! Na, majd következő életünkben. Olyan áldott jó ember volt! – köténye sarkával törölte le kibuggyanó könnyeit. – Ti hogy tudtok évente többször is elutazni nyaralni? Elengednek a munkahelyetekről? – váltott témát hirtelen.
– Saját cégem van, én osztom be az időmet és a munkámat – válaszolt a férjem.
– Mondta anyád, nagyon sikeres üzletember lettél. Annyira hálás vagyok, hogy nem felejtetek el, madarat lehetne fogatni velem, amikor a postás hoz egy-egy üdvözlőlapot tőletek! Azért is raktam ki mindet, hadd lássák az öreglányok, amikor jönnek kártyázni. Na, vegyetek még, csak csipegettek, mint valami madárkák! Jajj, elfelejtettem a muzsdéjt, fokhagyma szósz nélkül nem jó a sült hús, hozom már!
Végre leült az asztalhoz, szusszant egyet, karjait összefonta a melle alatt, tekintetével végigpásztázta kis családunkat, és elégedetten mosolyogva nyugtázta, milyen jó étvággyal eszünk. Furcsamód, bármennyire is vibrált eddig körülötte a levegő, pörgött, egyfolytában beszélt, mégsem volt fárasztó. Jól esett látni, mennyire örül a viszontlátásnak. Kisvártatva megszólalt egy sóhaj kíséretében:
– Utazzatok, amennyit csak lehet, gyűjtsétek az élményeket! Azt nem veheti el tőletek senki. Az én koromban már, amikor egyre csak fogy az időm, az emlékek viszik előre a mindennapokat.
Férjemmel összetalálkozott a tekintetünk, tudtam, mi jár a fejében, aprót bólintottam, ő bele is kezdett:
– Figyelj, Szilvi mami, mi két hét múlva indulunk Bibionéba. Gyere velünk! Két, egymásba nyíló szobát foglaltunk, kérünk egy pótágyat Öcsinek, kényelmesen el fogtok férni mindhárman. Az autóban kicsit szűkösen leszünk hátul a babaülés miatt, de szerintem kibírjuk. Szállásunk a tengerparton lesz, Velencébe is bemegyünk mindenképp. Gondolázunk, sétálunk. Eszünk sok halat, ha kedved lesz, megkóstolod a tenger gyümölcseit is.
– Jaj, Vilike, hogy is jut ilyen eszedbe? Dehogy zavarlak én benneteket! Csak a képeslapot ígérd meg, hogy továbbra is külditek, bárhová is mentek.
– Ugyan már! Ennyivel tartozom neked. Hónapokig laktam itt, amíg az egyetemi előkészítőre jártam. Főztél, mostál rám. Egyébként is, tudod, mennyire szeretlek. Jó lesz, meglátod! Jár ez neked.
Nem volt könnyű meggyőzni a mamit, de végül felülkerekedett a kételyein. Tervezgetett, ujjongott, mint egy kisgyerek a karácsonyfa láttán.
– A Jóisten áldjon meg benneteket! Nem tudok annyi jót kívánni nektek, mint amit most ti tesztek velem. Egész életemben Velencébe vágytam! Csak egyszer lássam a Szent Márk-székesegyházat, a Dózse palotát, meg a Sóhajok hídjáról dobjak aprót a vízbe!
*
Szilvi mami alig bírt magával az úton. Először lépte át a román határt, mindenre rácsodálkozott, extázisban mesélt a gyerekeknek mindenről, ami megragadta a figyelmét, a villanypóznán fészkelő gólyacsaládtól, a széles autópályán, és a kiránduláson át Velencéről szőtt álmokig. Együtt tapsikolt a gyerekekkel, ha valami érdekeset láttak.
Megálltunk többször is, egy-egy benzinkútnál:
– Ez milyen gyönyörű! Meg tiszta! És mennyi minden van! Azt se tudom, mi micsoda! – vettünk hát egy jegyzetfüzetet, amibe szorgalmasan dokumentálta az egész utat, még azt is beírta, mikor mit evett. Mindig megkérdezte az étel eredeti nevét, majd mellé írta a saját hozzáfűznivalóját. Nyitott és kíváncsi volt mindenre.
– Tudjátok, le kell írnom mindent, nehogy valamit elfelejtsek!
Velencében törölgette a könnyeit a meghatottságtól. A Szent Márk téren mindnyájunknak vett egy-egy rózsafűzért, a Dózse palotánál elmesélte, hogyan sikerült megszöknie Casanova-nak a börtönből. Pörgött, vibrált, pózolt a fotókhoz, közben beleélte magát az idegenvezető szerepébe.
– Tényleg nagyon szűkek az utcák. Nahát, két ház közé kifeszített fregolin, az emeleteken szárítják a ruhákat! Azt hittem, ilyen csak a filmekben van. Ó, nézzétek ezeket a gyönyörű gondolákat! Ez a lagúna? – vége, hossza nem volt a kérdéseinek, és a töretlen lelkesedésének. Túltett a két gyereken is.
A sóhajok hídjánál megtorpant:
– Olvastam, ide jönnek a szerelmesek, azért dobnak pénzt a vízbe, hogy egyszer együtt majd visszatérjenek. Ezekről a lakatos szerelmes kerítésekről is tudok. De én minek menjek oda pénzt bedobni? Mi már csak a túlvilágon fogunk találkozni az én Frédimmel – nyilvánvalóan összetévesztette a római Trevi-kúttal, de nem szóltunk neki.
Esténként dokumentálta az élményeit. Egy notesz megtelt, vettünk újat, azt is telekörmölte. Indulásunktól kezdve egészen hazáig kameráztunk, fotóztunk. Egy egész estés úti filmre való anyagot gyűjtöttünk össze.
Hamar eltelt az egy hét, hazafelé annyit hálálkodott, hogy kezdtük már kellemetlenül érezni magunkat.
Megvágtuk a videókat, előhívattuk a tömérdek képet, albumokba rendeztük őket, elküldtük a maminak Kolozsvárra:
– A Jóisten áldjon meg benneteket! Most már nyugodtan meghalhatok, mehetek az én Frédim után. De addig még kell egy pár bemutatót tartanom az ismerősöknek. Hadd lássanak ők is világot, legalább így, videón keresztül. Minden jót adjon meg nektek az Isten!