novella

Sike Orsolya: Az évtized ötlete

Négy hónap múlva Señor Murida napbarnított arccal és gondosan ápolt prosztatával ült fel magángépére, hogy Madridban meghatottan fogadja az őt övező rajongást. Bekészítette a frakkot, a frakknadrágot, nadrágtartót, inget, zoknit hozzá, minden saját tervezés a 2003-as őszi-téli kollekcióból.

Señor Murida tömör tölgyfa rajzasztala mellett ült, élénk telefonbeszélgetést folytatott. A szokatlanul hosszúra nyúló, vidám csevej végén megcsillogtatta elragadó, hófehér fogsorát, kinyomta a mobilját, és elégedetten dörzsölte össze ráncos kezeit. Az imént a Spanyol Királyi Divatakadémia értesítette őt, hogy tiszteletbeli és örökös tagjának választja, egyben egész estés, pazar gálát is ad számára, minek keretében összefoglalja eddigi életművét. Az egészet egyenes adásban közvetíti majd több tévécsatorna, majd ezt követően felkerül a Youtube-ra is. A díszvendég természetesen ő maga lesz, aki az eseménynek helyszínt adó madridi Nemzeti Színház díszpáholyában foglal majd helyet. A közönség soraiba mindenkit meghívnak, akinek valaha köze volt a pályájához, a négy hónap múlva esedékes rendezvény előtt pedig portréfilm is készül róla, ezzel kapcsolatban keresni fogja őt majd a stáb stb. stb.

Señor Murida el volt ragadtatva, annak ellenére, hogy hiába számított Spanyolország legnagyobb, még élő divatmoguljának, élete nagy részét manhattani loftlakásában töltötte. Rég nem járt már óhazájában, Madridban pláne nem – ha Európába utazott, inkább Párizsban lakott. Unta a mediterrán forróságot, az átkozott, széthúzó spanyol belpolitikát, Madridot pedig tetves, lehangoló koszfészeknek tartotta. Gyakran elmélázott rajta, hogy vajon miért nem tudott ez az egész rothadó, porhanyósra száradt Spanyol Királyság felmutatni azóta se rajta kívül senkit, aki valami értékelhetőt tett volna le az asztalra a divatiparban. Meg máshol se, na.

Rágyújtott egy kubai szivarra és elégedetten jártatta végig szemét dolgozószobája füstszínű falain. Ahogy a sok díjat, oklevelet és prominens személyekkel készített közös fotót nézegette ültében – minden fotón ő volt, elnökökkel, színésznőkkel, filmesekkel, az under- és upper East és West Side-i művészvilág krémjével, néhány képen Alvaróval, a pincsikutyájával, máshol bemutatókon könnyekig meghatva, gálavacsorákon szikrázó ezüstvillával hadonászva, és persze partykon pezsgőspoharakkal pózolva – akaratlanul is megakadt a tekintete egy lakkfekete keretbe foglalt, kinagyított idézeten, amely a leírás szerint egy másik nagy európai alkotótól, Robert Schumanntól származott: “Fényességet küldeni az emberi szív mélységébe: ez a művész hivatása.” Senor Murida meg is hatódott egy kicsit ezeken a fenséges szavakon, bár hirtelen nem jutott eszébe, hogy ez a Schumann végülis miben is alkotott nagyot? Mindegy. Most a terven kell gondolkodnia.

Nagyon jó kis ötletet eszelt ki. Az igaz, hogy idén lesz nyolcvan éves, de ez nem jelenti azt, hogy kifogyott volna belőle a spiritusz. Akiknek az Isten kreatív energiát adott, azt örök életre adta. Olyan szent, spirituális forrás ez, ami kiapadhatatlan, és ha úgy vesszük, az ő divattervezői munkásságára erős hatást gyakoroltak a szürrealista-dadaista jegyek már a kezdetektől fogva. Ezért is határozta el, hogy életművének betetőzéseként, egyben szülőhazájáról alkotott sarkos véleményét kinyilvánítva, valamint mert amúgy is egy ideje prosztatagondokkal küszködik, ezt a kiváló gálaestet arra használja majd, hogy egyrészt bejelenti végleges visszavonulását, másrészt megmutatja, hogy még mindig ő fújja Európában és az USA-ban is a dekadencia passzátszelét, és a show csúcspontjaként a páholyban egyszercsak letolja majd elegáns frakk-nadrágját, hogy élő egyenesben, premier plánban kihugyozzon a díszpáholyból.

Ó Díoz, hát micsoda ötlet! – kacarászott hangosan. Az évtized ötlete! Persze majd el fognak kapcsolni a kamerák, de telefonnal úgyis rögzíti a spanyol királyi Nemzeti Színház teljes közönsége az egészet, néhány másodperc múlva felrobban majd az internet, és napokig minden róla fog szólni. Így kell lezárni egy életművet, hölgyeim és uraim. Ez egyszerűen felülmúlhatatlan lesz.

A következő hónapokban komolyan készült a nagy eseményre. Gondosan ellenőrizte a vendéglistát, hogy a zsöllye páholy alatti soraiban azok a régi-új ellenségei és irigyei kapjanak helyet, akiket mindig is, vagy csak rövid ideje, de egységesen szíve mélyéből utált. Reménykedett benne, hogy lesz ott néhány csinos kísérő is, akik kellően hápoghatnak majd a levizelt nagyestélyiken és frizurákon, nem beszélve az ilyen alkalmakra szokás szerint milliós biztosítások mellett kölcsönzött ékszerekről.

Szorgalmasan gyakorolt. Eleinte azt tervezte, hogy a loftlakás tetőteraszáról fog kipisálni párszor, de itt Manhattanben minden épületnél van egy még magasabb, a végén még idő előtt lebukik. Átköltözött hát a nyugati partra, hogy santa monica-i villája erkélyéről, az óceánba esténként lassan belebukó narancsvörös, izzó napkorong fényében gyakorolhasson. Az alkalmazottai szerencsére meg se lepődtek, a spanyolországi filmes stáb előtt pedig elegánsan viselkedett, adta a komoly művészembert, és rendelt nekik több mint harminc kiló sushit is az ott töltött napok alatt, hogy érezzék, itt meg vannak tisztelve.

Négy hónap múlva Señor Murida napbarnított arccal és gondosan ápolt prosztatával ült fel magángépére, hogy Madridban meghatottan fogadja az őt övező rajongást. Bekészítette a frakkot, a frakknadrágot, nadrágtartót, inget, zoknit hozzá, minden saját tervezés a 2003-as őszi-téli kollekcióból.

Az túlzás, hogy Madridban útját rózsaszirmok és virágkoszorúk kísérték volna – titokban kicsit erre számított – de tisztességes méretű Rolls Roys-t küldtek elé a reptérre, és a gálaestet megelőző fogadást is rendesen megszervezték. Mivel a Señor cseppet sem volt kíváncsi a városra, és előre megmondta, hogy ki sem fog mozdulni a Four Seasons-ből, ott tartották a welcome fogadását, és innen indult a konvoj a Nemzeti Színházba is a nagy napon. Előtte egy kis szülinapi ünnepséggel kedveskedtek neki, ahol melegen gratulált a miniszterelnök és a kulturális miniszter is. New Yorki barátai is ekkor érkeztek meg, természetesen Señor Murida gondosan ügyelt rá, hogy őket véletlenül se a díszpáholy alá ültesse. Előzetesen konzultált a szervezőkkel, elmondta nekik, hogy semmiféle beszédet nem óhajt tartani, talán esetleg egy-két mondatot szól majd, de megígérte, hogy sokat fog integetni, főleg, amikor őt mutatja a kamera.

Az est varázslatos volt, nagyzenekar, táncosok. Top műsorvezetők, pazar kalapok, elegáns ruhaköltemények a színpadon és a közönség soraiban egyaránt. Villogtak a vakuk, szikráztak az ékszerek. Egyik produkció a másik után: egy komplett gyermekkórus, balettművészek, popzenészek és meglepetés-sztárvendégek is tisztelegtek a munkássága előtt. Volt, aki egy-egy anekdotát elevenített fel, mások a Murida-éra nagy korszakaira reflektáltak. Őszintén szólva, a Señor maga nem is emlékezett az összesre, a hetvenes évek jó részét különféle delíriumos fázisokban töltötte, a nyolcvanas-kilencvenes években pedig ezek nyomait igyekezett eltüntetni diszkrét, erdei szanatóriumokban.

A szokatlanul hosszú program alatt – benne mindössze egy szünettel, amiben Señor Murida nem is mert elmenni a mosdóba, nehogy ideje előtt kiürítse a tárat – már nyugtalanul izgett-mozgott a helyén, a betelt hólyag kellemetlenül feszült az elegáns (és igen szűk!) frakk-nadrágban. Végre az utolsó szám is lement: ünnepelt, kortárs festőnő mondott köszönetet a Muridából áradó kifogyhatatlan inspirációért, azért az esszenciális “muridaságért”, amivel újra- meg újraalkotja a divat- és művészvilág izgalmas, folyton változó kereteit. Murida a díszpáholyból egyetértően és vehemensen bólogatott, majd peckesen felállt, és azzal a lendülettel vetkőzni kezdett. Eljött a perc.

Senkinek szeme se rebbent, a mellette ülők azt hitték, a meleg miatt tépi le magáról a frakkot és kezd meddő küzdelembe a nadrágtartójával. Kívülről nézve szánalmas benyomást keltett. A távolabb ülők és a kamerák kínjukban nem mertek arra nézni, az operatőrök inkább a feszengő arcokat pásztázták. Señor Murida érezte, hogy megindul a homlokáról az izzadság, sehogy se boldogult, hiába csűrte-csavarta, a nagy nehezen leküzdött nadrágtartó után fárasztó, eredménytelen szélmalomharc következett a trükkös, slicc helyett diszkréten elrejtett, bevarrt gombsorral, amilyet ezer éve nem használt. “Felöltözni sokkal könnyebb volt!” – morgott a Señor, mintha nem lett volna tisztában vele, hogy évtizedek óta három asszisztens segítsége kellett az öltözködéséhez és a tökéletes megjelenéséhez. Az egyik közülük épp diszkréten odahajolt hozzá, és felajánlotta, hogy kikíséri a mosdóba.

Señor Murida végül mártír arcot vágva bólintott. A gombsor nyert, ő veszített. Csendesen, lehajtott fejjel araszolt a díszpáholy kijárata felé, szomorúan nyugtázva, hogy egyszer és mindenkorra késő. Már nem ragyog ez a fényes csillag a dekadencia egén. Ennyi volt minden. “Fényességet küldeni az emberi szív mélységébe: ez a művész hivatása?” Szart. Nemhogy a fényesség, az avantgárd is örökre elveszett. A művészet halott, ő pedig enyhe mértékben ugyan, de azért alaposan összehugyozta magát. Az évtized ötlete… ne szépítsük… visszafelé sült folyt el.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: