Abbázia, 1918. 10. 14.
Édes Cilikém!
Cudar ez a bezártság, még akkor is, ha ennyire csodálatos helyen ér, mint ez a gyönyörű Adria, most is a sirályok vijjogása ébresztett föl. Nagyokat sétálok a szanatórium körül, próbálom óvni a tüdőmet, hogy mielébb meggyógyuljon. Szerencsére errefelé kevés a beteg, bár nagy a riadalom. A doktorok explicit megtiltották, hogy visszautazzak Pestre, azt mondják, meredeken emelkedik arrafelé a pandémia, még ha a helyi újságokban nem is ezt olvasom. Milyen az élet Pesten? Úgy hallom, bezártak a varieték, mozik, és a kávéházak is csak reggelente nyitnak ki. Furcsa lehet ez az élet nélküli, kihalt Pest. A bátyjáról van hír a frontról? Bár azt mondják, ha nincsen hír, az a jó hír. Képzelem, mennyire egymásnak feszülnek Gyulával, sosem bírták jól a bezártságot. Nehéz elfogadnom, hogy Maga ott van ővele, én meg itt egyedül. Hallani vélem, hogy mondja, nem úgy van az, ahogy a képzeletemben vagyon, de akkor is egy fedél alatt vannak, beszélnek, óhatatlanul is hozzáérnek egymáshoz. De nem hergelem magam jobban, azt mondják az orvosok, nyugalomra van szükségem, mert kiújulhat a betegség. És akkor még későbben láthatom.
Én megvagyok. Nincsen itt más, mint hullámok, sirályok és a magányom.
Bizakodva szerelmében:
a Maga Ödönje
–
Pest, 1918. 10. 20.
Drága Ödön!
Bocsánat, hogy csak most írok. Nagyon nehéz a jelenlegi helyzetben magam maradnom. Folyton itt van a nyakamon Gyula. Lidi, a cseléd beteg lett, hát tegnap elküldtem, ne fertőzzön itt meg senkit. Most kereshetek másik cselédet, ami manapság még nehezebb, mint a háború előtt volt, de addig szégyenszemre nekem kell takarítanom, mosnom. Nekem, egy Rétkey lánynak! Most is hajnalban írok, még kint setét van, ekkor van egy kis nyugtom. Bár közben azon spekulálok, hogy ma is jönnek vendégek a minisztériumból, nem tudom, hová legyek nagy idegességemben. Hogy fogom én ezt megoldani? Annyira sajnálom, hogy ott ragadt, jó volna legalább lopva találkozni egy kicsit, az talán megnyugtatna. Annyira hiányzik az ölelése, érintése és azok az önfeledt órák együtt. De már ébredezik, zárom soraim…
Szeretem:
Cili
Ui. Miksától múlt héten kaptam pár sort, jól van, de nagy a hideg.
–
Abbázia, 1918. 10. 26.
Édes Egyetlenem!
Örömmel olvastam azt a pár sort, amelyet írni tudott, bár többet vágytam tudni hogylétéről. Mondja, hiányzom? Maga nekem nagyon. Sokat gondolkozom kettőnkről a hosszú sétáim alatt. Úgy szeretném, hogy rendezzük a kettőnk dolgát, ha egyszer hazatérek. Szeretném kérni, gondolja meg, hogy elhagyja Gyulát, és végre együtt élhessünk. Tudom, hogy én nem vagyok olyan jó parti, mint a miniszteri biztos, de szerelmünk heve, bizton állíthatom, kárpótolja majd. Mindent elterveztem. A nagybátyámnak van egy takaros ingatlana Vérmezőn, szép, világos lakás, külön cselédszobával. Ott éldegélnénk, én majd írok a Nyugatnak meg a Pesti Színháznak. Maga meg majd eljár a szalonokba, kiruccanunk esténként. Vágyom már nagyon a pesti társasági életet, a pezsgést, az ideológiai eszmecseréket, egy kis táncot meg a hajnali sétákat a körúton. Mindent, ami maga. Kérem, gondolja meg! Ez most nagyon nyugtalanít engem, úgy érzem, elveszítem. Sajnos az állapotom nehezen javul, de a derék doktorok szerint ez normális, örüljek, hogy nem vitt el a spanyolnátha. Idő kell, mire kitisztul a tüdőm, azt mondják, sokat zaklatom magam, amivel nem vitatkozom. Közben az idő is esősre fordult, reménytelen szürke hullámok ostromolják a mély sötétszürke eget, amely előtt még a sirályok is piszkosfehérnek tűnnek, bár lehet, hogy lelkem kivetülése ez… meglehet. Kérem, hogy járjon már utána, kértem Hatvanit is, de nem volt érkezése válaszolni, hogy miért késik az apanázsom a Nyugattól, amikor minden cikket, kritikát elküldtem rendre, amelyet kértek. Küldjék csak ide, a szanatóriumba a váltót. Előre is köszönöm. Örülök, hogy Miksa jól van, én is inkább frontszolgálaton lennék, mint itt a sok reszketeg öregember között. Hogy van, Drága? Mivel tölti a napjait, meséljen egy kicsit magáról! Szerzett már cselédet, és derék? Hogy van Gyulával? Nem örülök, hogy ennyit mutatkoznak együtt. Ezen is sokat rágódom.
Reménykedve szerelmében:
Ödön
–
Pest, 1918. 11. 02.
Drága Ödön!
Sürgönyöztek Gyulának, hogy Temesvárra kell mennie, így lett egy kis időm, hogy írhassak Magának. Aggódva olvasom, hogy nem javul az állapota, úgy számítottam, hogy mindenszentekre már itthon lesz. Lassan már két hónapja nem láttam, hiányzik, de lassan megszokom a hiányát, és ez megrémiszt. Sürgönyözni nem merek, mert félek, visszajut Gyulához, ezekkel a levelekkel is nagy kockázatot vállalok, ugye, megérti. Köszönöm kérdését, amennyire egy ilyen helyzetben jól lehetek, jól vagyok, hullanak körülöttem az emberek, mint a legyek. Mindenütt, mindenhol csak a halál, a fronton is, a nátha miatt is. Szörnyű! Kénytelen voltam veronált felíratni az álmatlanságom ellen, azóta jobban, de nagy kábultan alszom, valahogy csak el kell viselnem ezt az állapotot! A napok ugyanabban a monotóniában telnek egymás után, úgy érzem, belehalok. Megszűnt minden élet, az emberek már nem járnak sehova, képzelje, hova jutottam: Jókait olvasok, valahogy megnyugtatnak a bekezdésnyi tájleírások, most, hogy nem utazunk sehova. Gyulával nem mutatkozunk sehol, ne bosszantson már! Itthon vagyunk, nincsen hova menni. Ne rágódjék ezen! Képzelje, annyira kedvezőek az ingatlanárak, hogy veszünk egy bérházat a Kiskörúton, alkalmi vétel. Gyula emiatt utazott el, hogy nyélbe üsse az üzletet. Én magának az elején megmondtam világosan, hogy a családom miatt nem válhatok el Gyulától, azt hittem, ezt már megbeszéltük. Miért fájdítja a szívemet, és bánt Maga is, akinek a legjobban kéne támogatnia ebben a válságos helyzetben, egyszerűen nem értem, mi van magával. Gyógyuljon meg, jöjjön föl Pestre, és ne beszéljen csacsiságokat! A leveleket az elkövetkezőkben Rácz Manyihoz írja, majd ott átveszem, ha odajutok. Úgy érzem, Gyula sejt valamit, úgy vizslat, mint egy kopó, félek. Manyinak, jut eszembe, új lovagja van, képzelje, egy bécsi arisztokrata, mindennap száz veres rózsát küld. Hát nem romantikus? Cselédet nem kaptam, ne is kérdezze, pedig már végigkérdeztem mindenkit. Hiába, aki jó és dolgos, az mind elszegődött már valakihez, és ebben az időben senkit nem lehet elcsábítani, a cselédkupecek sem biztatnak semmi jóval. De zárom soraim, mert elfogy a papír.
Meglehetősen hiányzik:
Cili
–
Abbázia, 1918. 11. 09.
Drága Cili!
Leforrázva olvastam szavait, amelyekkel elutasít. Még a nyavalya is föllohadt bennem, magas lázam lett reggelre. Hogy teheti ezt velem? Hogy alázhat meg ennyire? Mikor együtt róttuk a vár utcáit, és őszi rózsát tűztem a hajába, nem ezt a jövendőt képzeltem: háborút, dögvészt és csalódást, maga sem ilyen volt, ó, emlékezem, szabadulni óhajtott kikerekedett urától, mert látni nem bírta már. A temérdek vers, amelyet magának írtam, most szétgurulnak, mint értéktelen üveggolyók, nagy őszinte érzéseimmel egyetemben. Hová legyek velük? A tehetős, befolyásos ura meg tobzódhat mindenben, ami ezen a világon adatik, pénzben, hatalomban és Magácskában. Ó, mily igazságtalan a világ! Reményt vesztettem teljesen, számomra ez a világ érdektelen. Hogy tehet ilyet?!
Égő szerelemmel és fájdalommal:
Ödön
–
Pest, 1918. 11. 20.
Ödön!
Mire véljem ezt a levelet? Mi ez a számonkérő tónus? Mondja, teljesen elment az esze?! Ha nem tud mást írni, csak pocskondiázni, hát ne írjék! Igen, mást terveztünk, Maga is mást ígért, úgy volt, elhelyezkedik a Kultúrminisztériumban, és végre biztos állást és egzisztenciát teremt. Mindig is mondtam, hogy nekem ez fontos. Szerintem pihenjen, gyógyuljék meg, ha Pesten lesz, majd megbeszéljük, hogyan legyen!
Gyógyuljék meg!
Cili
–
1918. december 1-i Nyugat gyászjelentése:
Megrendülve tudatjuk, hogy a nemzet nagy költőjét, Szilvássy Ödönt hosszan tartó betegség után, az Úr 1918. novemberének 28. napján, életének 34. évében magához szólította a Teremtő. A Nyugat saját halottjának tekinti.