Aznap esett. Vagyis zuhogott, függőlegesen, vízszintesen, átlósan, mindenhogyan. Nyár volt, amúgy fullasztó hőség, az aszfalt párologtatta magából a forró levegőt, de reggeltől estig szinte óránként elszürkült az ég, rákezdett az eső és olyankor zúgott a szél is. A csatornák nem bírták elvezetni a lezúduló csapadékot, állt a víz, a főutakon is boka fölé ért. Óriási volt a káosz: az autók leálltak, mindenki dudált és kiabált egymással, nem lehetett haladni. Szinte megállt az élet.
Egyvalaki mégis mosolyogva sétált keresztül az ordítozó városon. Egy lány. Fiatal, szőke, csinos. Mezítláb volt és teljesen kizárta maga körül a zűrzavart. Határozott lépésekkel haladt előre, egy barátnője már várta. Az összes holmija egy nagyobb táska volt csupán. Reggel még nem sejtette, estére micsoda váratlan nagy szabadság zúdul majd rá. Még kicsit szaporán vette a levegőt.
Anna már megint a tűzhelyre feltett lábast nézte. Az a szokásos régi, piros zománcozott lábas volt, belül viharfelhő-szerű szürkés-kékes mintával. Itt-ott kopott, a letöredezett helyeken fekete szájak tátogtak felé.
Nézte a vizet, várt valamire, de a villanytűzhely nem működött rendesen, és Anna hiába állt ott minden nap reménykedve, hogy egyszer csak hirtelen magától megjavul, nem tudott benne felforrni a víz. Vagy nem bírta kivárni. Még csak a fazék alján rendesen létrejövő kis gázgömböcskék sem bukkantak föl soha.
Néha még megkérte a barátját, Tomit, aki állandóan a szobában babrált valamivel, szerelgette a dolgait, szépítgette, tökéletesítgette a maga barkácsolta tárgyakat és bútorokat, hogy nézzen már rá, javítsa meg, biztos tud valamit csinálni vele, olyan ügyes keze van. De Tomi nem csinált vele semmit.
Anna ma nem szólt. Csak állt ott és várt, vagy egy félórán keresztül, mint akit megbabonázott a mozdulatlan víz. Aztán hirtelen összerezzent, kikapcsolta a tűzhelyet, kiöntötte a vizet, felöltözött és elment dolgozni. Az ajtóból még visszanézett Tomira, elköszönt tőle, mire ő szintén sziázott egyet, de rá sem emelte a tekintetét.
Amikor Anna hazaért a munkából, átöltözött, tett-vett a szobában, mint mindig. Megnézte a délutáni szappanoperát a tévében (azt se tudta, miért nézi), aztán kiment a konyhába, hogy újra megpróbálkozzon a vízforralással. Előszedte a piros lábost, megtöltötte a csapból köpködve köhögő vízzel, megfordult, hogy feltegye forrni, és ekkor látta meg: Tomi vett neki egy új tűzhelyet. Egy vadonatúj, csillogó gáztűzhelyet! Ezüstösen fénylett a konyha halványsárga fényében is. Anna óvatosan megérintette, majd végigsimította a gázrózsák között a még karcolatlan fémet. Jólesett ez a nemes hideg a kezének. Nem volt sem kopott, sem rozsdás, sem lekaparhatatlan mocsokkal ellepett. (Úgy tűnik, Tomi be is kötötte, még ehhez is értett.) Izgatottan, mint egy kislány a karácsonyfa mellett, a lélegzetét visszatartva gyújtotta be a tüzet a fazék alatt, és már érezte is a melegét. Hirtelen kivirult az arca, felcsillant a szeme, elmosolyodott. Boldog volt.
Várt. Várt. És a víz öt perc után felforrt! Kacéran gyöngyözött a sok gázbuborék a fazékban, játszottak, könnyeden, hogy aztán észrevétlenül folyékonyból tisztán légneművé változzanak.
Anna a gőzbe hajolt. Becsukta a szemét, élvezte, hogy a felszálló pára behatol a bőre pórusaiba és lemossa az arcáról a sminket, szépen, lassan. Tisztult.
Mély lélegzetet vett, nehézkesen ért le a tüdejébe, de nem zavarta. Szomjasan nyelte a sűrű levegőt.
Aztán pár perc után hirtelen elzárta a gázt, kiöntötte a vizet és elment zuhanyozni. Sietett, nem akarta megvárni, hogy Tomi hazaérjen. Felhívta egy barátnőjét, aki igent mondott a kérésére, hogy odamehet-e egy időre hozzá, aztán összepakolta a legszükségesebb holmijait és elköltözött. Egy szál táskával. Már épp vette volna a cipőjét, de amikor hazafele jött a munkából, úgyis elázott, ezért azt is csak bedobta a ruhái közé. Mezítláb indult el.
Anna nem tudta, hogy az átláthatatlan párafelhő tömege miatt vette nehezen a levegőt, vagy mert hirtelen mázsás súlyok kerültek le róla. Ahogy azt sem tudta eldönteni, hogy a szájába befolyó víz édes volt-e, mint az eső, vagy sós, mint a könnyei. De mindegy is volt. A felhők valahol a budai hegyek fölött már szakadoztak, a zivatar utáni illatok újra formálódtak. Nevetett, és csak azt érezte, ahogy a fogain meg-megkoccan egy-egy esőcsepp.