A szabadsággal mindig tudtok érvelni, ez a legnagyszerűbb benne. Mint itt az első, bemelegítő feladatban: valakitől elveszitek az úgynevezett szabadságot, esetlegesen annak egy részét. Miért tennétek ilyet? Ezt majd jövő héten megbeszéljük, ma az alaptechnikákra fókuszálunk. Szóval „jogfosztottság”. Fontos, hogy érződjön a macskaköröm a szó mindkét végén. Kicsit lassabban, kicsit mélyebben, ugye, nem is olyan nehéz: „jogfosztottság”. Ezzel kapcsolatban van egyébként némi polémia a szakmában, bizonyos szavak használata kollégáim szerint kimondottan ellenjavalt, legitimációs problémák, miegymás, de én a cinizmusra szavazok, ha alkalmas rá az alany.
Erre még visszatérünk, most koncentráljunk a feladatra. Vegyük az első lehetőséget. Borítékolható, hogy lesz legalább egy tucat ember, aki nyilvánosan diktátorozni kezd – imádom őket, azt hiszem, van egy kis érzékelőjük, ami azonnal sípol, ha rést gyanít a demokrácia burkán. Hasznos lények, sokat emlegetem majd őket. Érdemes tartani belőlük pár sajátot is, ha értitek, mire gondolok, ne kelljen a véletlenre bízni a folytatást. Erről majd bővebben a humán erőforrásnál.
Szóval, borzasztó egyszerű innentől a folyamat. Tegyétek fel a kérdést minél nagyobb közönség előtt: vajon, ha tényleg önkényurak lennétek, elmondhatnák-e a véleményüket a másként gondolkodók? Nem egy alagsori vallatószobában véreznék-e össze a padlót, ha itt tényleg egy zsarnok sanyargatná a népet? Jó, bocsánat, némiképp elragadtattam magam, ezt az összevérezést azért ne erőltessétek, könnyű belőle összefércelni egy kellemetlen szalagcímet. De érthető a logika, ugye?
A másik lehetőség a libikóka. Ha valakit lejjebb tolunk, egy másik felemelkedik. Mi sem egyszerűbb, mint elhitetni, hogy ez egy általánosság, amolyan józan ésszel belátható törvényszerűség, nekünk pedig másra nincs is szükségünk. Ha a szemüveget viselők érzik úgy, egy rendelkezés hátrányosan érinti őket, szólítsuk meg mindazokat, akik nem hordanak. Hangsúlyozzuk, hogy ők a normálisak, a többség, s igazságtalan volna, ha egy deficitet hordozó kisebbséghez kellene nekik alkalmazkodni. Hopp, van egy jelentkezőnk! Hogy nem logikus? Kicsim, ha komolyan gondolod ezt a pályát, ennél rugalmasabbnak kell lenned. A fizikai világ, az logikus, ha a tűzhelyre teszem a lábost, felforr benne a víz, ha pólóban állok ki a hóesésbe, megfázom, ok-okozat, nincs kérdés, de mi egy másik világot építünk. Konstrukció, ez a kulcsszó, húzzátok is alá. Kon-struk-ci-ó!
Kanyarodjunk vissza a szemüvegesekhez. Megemlíteném egy nagy kedvencemet, de ezt azért nem lehet minden körülmények között ellőni. Targetálás, ezt is jegyezzétek meg. Tar-ge-tá-lás! Ne morogjatok, élvezzétek ki, idegen szavakat a jövőben nem nagyon kell majd előbányászni a szürkeállományból… Nos, itt van ez a csúszós lejtő. Imádják bizonyos körökben. Ezek az átkozott szemüvegesek, folyamatosan ugrálnak a kis pápaszemeikkel, fröcsögnek, tajtékoznak. Irigykednek. Irigyek ránk, mert nekünk nincs ilyen segédeszközre szükségünk ahhoz, hogy tisztán lássunk. Micsoda szlogen: mi tisztán látunk! Akárhányszor tanítom ezeket a témákat, mindig újabb ötleteim lesznek, inspiráltok, ez a helyzet. Na, az irigy gyengénlátók, ha nem vigyázunk, elvárják majd, hogy mindenki viseljen szemüveget. Micsoda aránytalanság, micsoda balesetveszély! Értitek, ugye, csúszós lejtő! A-ból nem B-be, hanem egyből Z-be érkezünk! Erre azért az értelmesebbje felfigyel, szóval csak érzéssel, de időnként belefér. Tar-ge-tá-lás.
A szabadság az egész építmény kötőanyaga. Valami, amire mindenki vágyik, de egyszerűen nem lehet mindenkié. Munkamegosztás, megismerés, terjeszkedés, röviden: fejlett társadalom. Egy felfoghatatlanul bonyolult hálózat, amiben nem lehet csak úgy nekiállni ugrándozni, mert ha egy helyen megpattan a pókháló, összerándul, ragacsos, semmire nem jó massza lesz az egész, a pók pedig éhes marad. S mit gondoltok, ki a pók? Úgy bizony.
Mindenki szabadnak akarja látni magát. Ha van pénz, könnyű a megoldás, szórakozhatnak, pihenhetnek, utazhatnak, vagy amit akarnak, nincs is igazából szükség arra, hogy foglalkozzunk velük, nem érzik a határokat, tágasak a kifutók. Felénk viszont bonyolultabb a helyzet, úgy is mondhatnám, inkább ketrecek vannak, s nem kifutók. Rácsok, amikre könnyedén ráfonódnak a kezek, aztán rázni kezdik őket, üvöltenek, hogy ők is kifutót akarnak. Utálatos egy hangzavar. Kell valami, amit a fém helyett megmarkolhatnak ezek a szerencsétlenek. Valakinek a nyaka, teszem azt.
Nem kell megijedni, ezt persze csak képletesen értem. Adni kell valakit, aki bosszantóbb, irritálóbb, félelmetesebb, mint az állapot, amiben tartjátok őket. Lehet arca és neve, ha épp van egy delikvens, aki tálcán kínálja a lehetőséget, a saját fejét, amit ördögire preparálhatunk. Ezt csak halkan mondom, de érdemes összefognotok – valaki elviszi a balhét, a ketrecekben pedig lefoglalják magukat, ennyi, viszontlátásra. A mesékbe kellenek a gonosztevők, másként mi teszi a hőst? Ez működik ám oda-vissza, ez a legszebb benne. Minek próbálnád elmagyarázni, ki vagy te, az sokkal egyszerűbb, ki nem vagy.
A magam részéről egyébként azt szoktam javasolni, főleg a kezdőknek, hogy ne konkrét személyekben gondolkodjanak. Azoknak mindene jól látható, hallható, érzékelhető, görbe kislábujj, puffadt has, ráncos könyök, beszédhiba, épp olyanok, mint bárki más, s ezért könnyebb is együttérezni velük, szánni, hovatovább, embernek tekinteni őket. Ezt nem akarjátok. Sablonok kellenek, tulajdonsághalmazok, címkék! Imádom a címkéket. A szemüvegesek, akik irigyek. Betegek, s elvennék a lehetőségeket az egészségesektől. Csak magukra gondolnak, önző, tolakodó népség, akik veszélyeztetik a tisztánlátást. Sötétben élők, akiket taszít a fény. Íme, kész is vagyunk. Na, de nehogy valaki lenyúlja ezt az ötletemet! Tessék kitalálni sajátot.
Egy utolsó gondolat még a szünet előtt a cinizmusról, bevallom, ez a vesszőparipám, de nem tehetek róla, annyira tökéletes. Az előző trükkel még csak a felét, esetleg a háromnegyedét oldottátok meg a szabadság problémájának. Egyesek finnyásabbak annál, mint hogy elkezdjék ütlegelni és rugdalni azt a visszataszító fiktív alakot, akit voltatok oly kedvesek a cellájukba hajítani. Ők nem érintenek meg semmit, csak értelmeznek, gondolkodnak, következtetnek szigorúan eltartott kisujjal. Velük kicsit nehezebb, de korántsem lehetetlen. Szerencsére nincsenek sokan. A saját fegyverüket kell felhasználni, méghozzá úgy, hogy nem használjuk. Érdekesen hangzik, ugye? S hogy is nevezzük ezt? Úgy van, targetálás! Tar-ge-tá-lás.
Az egész tulajdonképpen egy előadás. Hanyag félmosollyal állunk, mintha pontosan átlátnánk azt a világot, amiben mások csupán bekötött szemmel tapogatóznak. Halkan jegyzem meg, az a végső célunk, hogy tényleg így legyen, de most csak az illúzióval foglalkozunk, a belépéshez ennyi is elég. Ne bonyolódjatok részletekbe, hiszen akkor úgy tűnne, ténylegesen foglalkoztok az ellenfelekkel! Legyenek ők a nevetséges, izzadságszagú stréberek, ti pedig azok a diákok, akik készülés nélkül is mindig legalább négyest kapnak a dolgozatra. Beszéljenek, beszéljenek minél többet, legyen fárasztó az agyaknak, terhes a füleknek, ti pedig mosolyogjatok, kedélyeskedjetek. Igen, egy kis gúny is belefér, ha precízen adagoljátok. Legyetek elegánsan csendesek. Tűnjetek bölcseknek, akik tudják, mit lehetne válaszolni, ám méltatlannak tartják a másikat a megkérdőjelezhetetlen igazság megismerésére. Egy kis magabiztosság a világ összetettségétől rettegők tömegében, s mindenki a ti ujjaitokba kapaszkodik.
Még valami. A gerinc mítoszát felejtsétek el, elég az egyenesnek látszó hát, mindegy, hogy mi van a ruha alatt, egy szilárd váz, vagy némi válltömés. Láttassatok, ez a lényeg. Kon-struk-ci-ó. Itt a kávé ideje, kicsikéim. Tizenöt perc múlva folytatjuk.