Családunk ügyeletes mókamestere néhai Apám volt. Imádott megviccelni, humorral átitatott turpissággal átverni bennünket. Az áldozatok szerepét főleg rám és velünk egy háztartásban élő nagymamámra szabta. Az április 1-ék voltak számára az év legális átverésének hivatalos minősítésű, rituális napjai. Bármennyire is igyekeztünk a korábbi évek tapasztalatai alapján felkészültek lenni, ő mindig két lépéssel előttünk járt. Bevettük, hogy kikapcsolták az áramot, miközben ő titokban lekapcsolta a villanyórát, mint ahogy azt is, hogy a hullámos díszpintyeink kirepültek a kalitkából, de helyette jött egy nimfapapagáj. Pista bácsi, aki a szomszédban lakott, tenyerét dörzsölgetve mindig kapható volt arra, hogy hathatós segítséget nyújtson a kieszelt trükkök kivitelezésében. Az évek múlásával vicces szórakozásai bumerángként sültek el. Egy idő után bármi igazságot is mondott, már azt sem hittük el neki. Emiatt persze ő bosszankodott, dehát saját magának ásta a vermet. Igazán szórakoztatóvá tettük a szocialista világ amúgy szürke, kissé unalmas hétköznapjait.
Nagymamám, azaz Mami mániákus ’kereső’ volt. No, nem fémet keresett a Balaton vizében, ami manapság oly divatos, hanem a leghétköznapibb tárgyakat. Mániákus keresővé szórakozottsága tette, mivel szinte minden órában lerakott/elpakolt valamit egy-egy olyan helyre, amit a másodperc töredéke alatt, azonnal elfelejtett és természetesen semmilyen logika nem volt a tárgy és hely között. Amikor segíteni szerettünk volna neki, mert már a negyedik olvasószemüvegét sem találta például, a kérdezgetésnek semmi értelmét nem láttuk, hiszen logikus válaszra esélyt sem láttunk. A tárgyak a leglehetetlenebb helyekről kerültek elő, általában akkor, amikor már a kutya se kereste. Találtunk manikűrkészletet a fridzsiderben, szemüveget az evőeszközök között, kombinét a bevásárlókosárban, hogy csak néhányat említsek. Nem volt demens, tökéletesen friss aggyal tanított angolra és németre diákokat, egyszerűen csak az élet apró-cseprő dolgai annyira jelentéktelenek maradtak számára, hogy képtelen volt a figyelmét ilyenekre összpontosítani. Pedig nagyon igyekezett, és piszok módon szégyellte kelekótyaságát. Imádtuk, sajnáltuk őt, ugyanakkor rém szórakoztató is volt. Szerencsére nem vette rossz néven, hogy mulattunk rajta, ő is beállt a sorba és nevetett saját magán. Mondanom sem kell, hogy neki is kiváló humora volt. Ha feltaláló lennék, akkor minden fontos tárgyat: olvasószemüveget, lakáskulcsot olyan csipogóval látnék el, hogy kissé hóbortos tulajdonosa gyorsan megtalálhassa, ha valami másik kütyüvel elkezdi keresni. Feltéve, hogy a másik kütyü megvan. Ha nincs meg, akkor lenne egy harmadik kütyü, és így tovább. Végtelenített keresési kütyü sorozatom lenne, felkészülve minden eshetőségre.
Apám a mindennapos keresési mizériákat lazán csak így összegezte:
– Mami, azért nem találod, mert nem ott keresed, ahol van – tulajdonképpen igaza volt.
Frappáns bölcsességét a mai napig emlegetjük kis családunkban, hiszen a genetika nálunk kiválóan működik feledékenység és kelekótyaság terén. Remélem, én is hagyok majd megfelelő humorörökséget gyermekeim számára!
A hatvanas évek legtermészetesebb módján egy leválasztott, mégis nagyméretű lakásban éltünk, melyet öt másik emberrel osztottunk meg. Szűk családunk már eleve három generációból állt: apai nagymamám – Mami –, szüleim és én. A háború utáni években, akinek nem volt hol laknia, az azért izgult, hogy legyen fedél a feje felett. Akinek pedig a szocialista értékrend szerint túlontúl nagy volt a lakása, az azért aggódott folyamatosan, hogy nehogy kitegyék a lakásból a szűrét. Családunkra az utóbbi volt jellemző. Így aztán nagymamám befogadta Mici nénit, aki később társbérlői szintre nőtte ki magát, továbbá kénytelen-kelletlen azt is eltűrte, hogy a 15 m2-es cselédszobába a Tanács beköltöztessen egy négytagú családot. A lestrapált mama, iszákos férje és két fia, akik közül az egyik értelmi fogyatékos volt, folyamatos veszekedéseikkel és veréssel gondoskodtak arról, hogy sohase legyen unalmas az élet.
A hétköznapok egyhangúságát a főzések, és az ahhoz tartozó magasszintű logisztikával felérő gázóra elszámolások manőverei fűszerezték. A korabéli családokhoz mérten mi szerencsések voltunk. Nemcsak jégszekrényünk volt a spájzban, hanem a konyhánkba valamikor a Tanács bevezette a gázt. Így aztán a lakás ékessége egy úgynevezett kecskelábas gáztűzhely volt. Három főzőhely volt felül, alul pedig kiválóan lehetett a sütőnek becézett térben – jó esetben csak majdnem – szénné égetni pitéket, süteményeket, de néha még húsokat is.
No de, itt jön a komoly matek, és a nem éppen magas nyugdíjak és fizetések miatt szükséges gázhasználati elszámolás. Adott volt négy nő: Mami, aki külön főz magának, melyet menyével ápolt rendkívül idilli kapcsolata tett sajnos elkerülhetetlenné. A sorban – ha volt ilyen – jön Ági, az anyám, aki szintén külön főz a mi kis háromtagú családunkra, őt Mici néni követi, a társbérlő, mert bizony ő is főz, sőt még süt is. Hogy az életünk ne legyen túlontúl unalmas, no meg a matek is némi kihívást jelentsen, a főzési mátrixot a cselédszobában élő lestrapált családanya, Fobók néni zárja.
Gázóra azonban csak egy tartozik ahhoz a kecskelábú gáztűzhelyhez, amit mellesleg hatalmas jóindulattal sem lehetett fehérnek nevezni. Végül is, a kecske sem csak fehér színben létezik. Az évtizedek során kifröccsent, majd a tűzhelyre eltávolíthatatlanul ráégett zsír és olajszármazékok mennyiségével egy kisebb falusi iskola olajkályháját lehetett volna egy egész télen át működtetni.
A négy nő közötti gázfogyasztás elszámolására a szisztémát Apám alkotta, melyhez az ötévnyi műszaki egyetemi tanulmányai szolgáltatták a kellő alapokat. Íratlan szabályként, komolyabban működött, mint egy manapság használt HACCP rendszer.
Mielőtt a lakásban élők közül bárki, legyen az Manci, Ági, Mici néni, vagy Fobókné, elkezd főzni, le kell, hogy olvassa a gázóra aktuális állását. A számot – a pontos dátummal, órával és természetesen a saját nevével kitöltve – gondosan leírja az erre a célra szentesített füzetbe. Amikor valaki lezárja a gázlángot, akkor ugyanezt teszi, azaz beírja a már magasabb számot mutató gázóraállást. Jó esetben ki is számolja a különbséget, aminek lényegében semmilyen jelentősége sincsen, hiszen Apám úgyis az összes tételt kétszer át fogja ellenőrizni a hónap végén.
Nos, négy nő főzése egy konyhában eleve nem nevezhető éppenséggel idilli állapotnak, amire a köztük lévő elszámolási dokumentáció vezetése csak rátett egy jó nagy lapáttal. Mindezek mellett természetesen nem volt melegvíz a konyhában, így mindenki a fali kútnál igyekezett saját lelkiismeretét megnyugtatni, hogy az ételek elfogyasztása után a tányérok, lábasok tisztára lettek mosva. Persze sohasem lettek azok, de legalább megvolt az illúzió. A lábosok zománca feletti, évtizedek során gondosan odaégett ételmaradékok egy profi régésznek is komoly kihívást jelentettek volna, mind a kor, mind pedig az anyagfelhasználás meghatározásának tekintetében. Társbérlet, albérlet, anyós – az együttélés rémálma lehetett ez Anyámnak, aki szerette a tisztaságot, rendet és átláthatóságot. Igyekezett a maga módján alkalmazkodni, hiszen tudta, hogy van ennél sokkal rémesebb élethelyzet nem is kis számban országunk ötvenes, majd hatvanas éveiben. A WC a lakáson belül, a tény, hogy nem kell vadidegen szomszédokkal megosztani, toporogni, kopogni, ha sürgős a helyzet, nos ez már maga volt a Kánaán. A WC tisztántartásának mélyen intellektuális feladatára a család Anyámat tartotta a legalkalmasabb személynek. Nem kapott érte emléktáblát, sem apró kis dicséreteket, pusztán a jóleső érzést tudhatta magáénak, hogy talán egy-egy napig tiszta marad majd az a nyomorult fajansz.
A Fobók család élete piszok szerencsésen alakult. Szellemileg visszamaradott idősebb fiuk, Sanyika ugyanis konzekvensen a nagy Szovjet emlékműre volt csak hajlandó pisilni a Szabadság téren. Minden esetben gondosan felmászott az emlékmű legmagasabb pontjára, majd a tőle telhető legnagyobb precizitással különböző jelképeket próbált felrajzolni a kőborításra. Voltak ezek között horogkeresztek, de ötágú csillagok is, melyek a rajztechnika könnyen száradó alapanyagának köszönhetően nem voltak maradandóak az utókor számára. Sanyika vizelete bár gyorsan, egyben nyomtalanul megszáradt, a rendőrök mégsem értékelték benne az ifjú titán művészi tehetségét. Fobók néni, amikor már vagy tizedszer ment a helyi őrsre a fiáért, azzal igyekezett kimagyarázni gyermeke politikai eltévelyedését, hogy a család számára ez a nagyszerű szocialista rendszer nem biztosít megfelelő lakáshelyzetet. Egy apró cselédszobában nem lehet megfelelő oktatást, politikai erkölcsöt plántálni a felnövekvő ifjúságba. Ez rendkívül nyomós érvnek bizonyult. A Fobók család egy hónappal később már egy kétszobás lakás boldog főbérlőjévé vált, mindössze két utcával távolabb, Sanyika legnagyobb örömére pedig elég közel a szovjet emlékműhöz.
Így történt, hogy a 165 négyzetméteres Aulich utcai lakás Fobókék kiköltözését követően már csak négy lakóval büszkélkedhetett. No, de Mici néniben lehetett bízni. Nehogy már ekkora terület parlagon heverjen. Faluról költöztette fel a fia évekkel ezelőtt, így észjárása is ekként működött. Legszívesebben bevetette volna a Szabadság teret kukoricával, spenóttal, vagy legalább paradicsom palántát ültetett volna a fű helyére, ami véleménye szerint teljesen haszontalan dolog volt. Csak a nyulak tudnak jóllakni vele, az emberek nem.
Mici néni találékony volt. Ha már haszonnövény nem lehet, akkor legyen állat. Az 1902-ben épített, rangos útikönyvekben kiemelten gyönyörű szecessziós épület kőbalkonján csirkét kezdett nevelni. Volt egy kis fából készült ketrece Pipinek, a fantáziadús névvel felruházott kis baromfinak, akit – ha éppen Mici néni kiengedett – egy jó vastag, lábára kötött kötél akadályozott meg abban, hogy röptében is szemügyre vehesse Budapest egyik legelegánsabb környékét.
Pipi lett a társbérlőnk albérlője. Békében éltünk vele egészen addig, amíg egy vasárnap délelőtt nem lettünk figyelmesek a szokatlanul ínycsiklandozó illatokra a konyha felől. Pipi élete bevégeztetett, ismét négyen maradtunk, bár az ő nem éppen szokványos „baromfiudvara”, az elegáns épület kőbalkonja egy életre beírta magát a családi legendáriumba.
Piszok szerencsésnek éreztem magam, hogy zsenge gyermekkoromban, belvárosi pesti lányként egy fedél alatt éltem egy tyúkkal. Az persze egyáltalán nem biztos, hogy a tyúk szemszögéből is ilyen hatalmas élményt jelentett a különös albérlet.
További éveket kellett arra várnom, hogy Mici néni tyúkja után végre egy élettől duzzadó, sáros, büdös malacot is szemtől-szemben láthassak. Nagymamámmal ugyanis az egyik nyár alkalmával kijutottunk a fővárosi téglarengetegből. Apám munkahelyének köszönhetően kaptunk egy vállalati beutalót Szigligetre. Déjà vu érzésem támadt. Koromból adódóan már tudtam, hogy nekem jelentett-e többet a találkozás élménye, vagy a tisztes négylábúnak. Vajon látott-e már fővárosi kislányt, aki a legnagyobb kánikulában is harisnyában rótta a falu utcáit, roppant egyszerű okból: Mami, aki betegesen hipochonder volt, aki mindenre felkészült az unokájával kapcsolatban. Szigligeten, az úttesten állt némi állati ürülék: tehéntől, lótól például. Nagymamám úgy logikázott, hogy mi történne, ha én éppen akkor lépnék egy ilyen borzalmasan fertőző trutyiba, ha pontosan akkor a lábamon egy nyílt seb éktelenkedne? Szörnyen komoly, már-már életveszélyes betegség állna be, ám hol lehetne gyorsan tetanuszt kapni, mi lenne egy ilyen drámai esetben? Tökélyre fejlesztett indokok sorával érvelt előttem, hogy mi mindenre kell felkészülnünk. Ő magabiztosan, én viszont nagyon is duzzogva róttam a meleg, nyári napokon Szigliget gyönyörű utcáit – harisnyában.
E napi kis vidámítóval eljutottam a belvárosi, második emeleti, csodálatos szecessziós lakásból a szigligeti veszedelembe, a fertőzésveszély nemzetközi hírű gócpontjára. Az idő mindent mesésen varázslatossá tesz, még azt is, ami anélkül is az.