novella

Lukács Edit: Emlékkönyv

Társbérlet, albérlet, anyós – az együttélés rémálma lehetett ez Anyámnak, aki szerette a tisztaságot, rendet és átláthatóságot. Igyekezett a maga módján alkalmazkodni, hiszen tudta, hogy van ennél sokkal rémesebb élethelyzet nem is kis számban országunk ötvenes, majd hatvanas éveiben.

Családunk ügyeletes mókamestere néhai Apám volt. Imádott megviccelni, humorral átitatott turpissággal átverni bennünket. Az áldozatok szerepét főleg rám és velünk egy háztartásban élő nagymamámra szabta. Az április 1-ék voltak számára az év legális átverésének hivatalos minősítésű, rituális napjai. Bármennyire is igyekeztünk a korábbi évek tapasztalatai alapján felkészültek lenni, ő mindig két lépéssel előttünk járt. Bevettük, hogy kikapcsolták az áramot, miközben ő titokban lekapcsolta a villanyórát, mint ahogy azt is, hogy a hullámos díszpintyeink kirepültek a kalitkából, de helyette jött egy nimfapapagáj. Pista bácsi, aki a szomszédban lakott, tenyerét dörzsölgetve mindig kapható volt arra, hogy hathatós segítséget nyújtson a kieszelt trükkök kivitelezésében. Az évek múlásával vicces szórakozásai bumerángként sültek el. Egy idő után bármi igazságot is mondott, már azt sem hittük el neki. Emiatt persze ő bosszankodott, dehát saját magának ásta a vermet. Igazán szórakoztatóvá tettük a szocialista világ amúgy szürke, kissé unalmas hétköznapjait.      

Nagymamám, azaz Mami mániákus ’kereső’ volt. No, nem fémet keresett a Balaton vizében, ami manapság oly divatos, hanem a leghétköznapibb tárgyakat. Mániákus keresővé szórakozottsága tette, mivel szinte minden órában lerakott/elpakolt valamit egy-egy olyan helyre, amit a másodperc töredéke alatt, azonnal elfelejtett és természetesen semmilyen logika nem volt a tárgy és hely között. Amikor segíteni szerettünk volna neki, mert már a negyedik olvasószemüvegét sem találta például, a kérdezgetésnek semmi értelmét nem láttuk, hiszen logikus válaszra esélyt sem láttunk. A tárgyak a leglehetetlenebb helyekről kerültek elő, általában akkor, amikor már a kutya se kereste. Találtunk manikűrkészletet a fridzsiderben, szemüveget az evőeszközök között, kombinét a bevásárlókosárban, hogy csak néhányat említsek. Nem volt demens, tökéletesen friss aggyal tanított angolra és németre diákokat, egyszerűen csak az élet apró-cseprő dolgai annyira jelentéktelenek maradtak számára, hogy képtelen volt a figyelmét ilyenekre összpontosítani. Pedig nagyon igyekezett, és piszok módon szégyellte kelekótyaságát. Imádtuk, sajnáltuk őt, ugyanakkor rém szórakoztató is volt. Szerencsére nem vette rossz néven, hogy mulattunk rajta, ő is beállt a sorba és nevetett saját magán. Mondanom sem kell, hogy neki is kiváló humora volt. Ha feltaláló lennék, akkor minden fontos tárgyat: olvasószemüveget, lakáskulcsot olyan csipogóval látnék el, hogy kissé hóbortos tulajdonosa gyorsan megtalálhassa, ha valami másik kütyüvel elkezdi keresni. Feltéve, hogy a másik kütyü megvan. Ha nincs meg, akkor lenne egy harmadik kütyü, és így tovább. Végtelenített keresési kütyü sorozatom lenne, felkészülve minden eshetőségre.   

Apám a mindennapos keresési mizériákat lazán csak így összegezte:

– Mami, azért nem találod, mert nem ott keresed, ahol van – tulajdonképpen igaza volt.

Frappáns bölcsességét a mai napig emlegetjük kis családunkban, hiszen a genetika nálunk kiválóan működik feledékenység és kelekótyaság terén. Remélem, én is hagyok majd megfelelő humorörökséget gyermekeim számára!

A hatvanas évek legtermészetesebb módján egy leválasztott, mégis nagyméretű lakásban éltünk, melyet öt másik emberrel osztottunk meg. Szűk családunk már eleve három generációból állt: apai nagymamám –­ Mami –, szüleim és én. A háború utáni években, akinek nem volt hol laknia, az azért izgult, hogy legyen fedél a feje felett. Akinek pedig a szocialista értékrend szerint túlontúl nagy volt a lakása, az azért aggódott folyamatosan, hogy nehogy kitegyék a lakásból a szűrét. Családunkra az utóbbi volt jellemző. Így aztán nagymamám befogadta Mici nénit, aki később társbérlői szintre nőtte ki magát, továbbá kénytelen-kelletlen azt is eltűrte, hogy a 15 m2-es cselédszobába a Tanács beköltöztessen egy négytagú családot. A lestrapált mama, iszákos férje és két fia, akik közül az egyik értelmi fogyatékos volt, folyamatos veszekedéseikkel és veréssel gondoskodtak arról, hogy sohase legyen unalmas az élet.     

A hétköznapok egyhangúságát a főzések, és az ahhoz tartozó magasszintű logisztikával felérő gázóra elszámolások manőverei fűszerezték. A korabéli családokhoz mérten mi szerencsések voltunk. Nemcsak jégszekrényünk volt a spájzban, hanem a konyhánkba valamikor a Tanács bevezette a gázt. Így aztán a lakás ékessége egy úgynevezett kecskelábas gáztűzhely volt.  Három főzőhely volt felül, alul pedig kiválóan lehetett a sütőnek becézett térben – jó esetben csak majdnem – szénné égetni pitéket, süteményeket, de néha még húsokat is.

No de, itt jön a komoly matek, és a nem éppen magas nyugdíjak és fizetések miatt szükséges gázhasználati elszámolás. Adott volt négy nő: Mami, aki külön főz magának, melyet menyével ápolt rendkívül idilli kapcsolata tett sajnos elkerülhetetlenné. A sorban – ha volt ilyen – jön Ági, az anyám, aki szintén külön főz a mi kis háromtagú családunkra, őt Mici néni követi, a társbérlő, mert bizony ő is főz, sőt még süt is. Hogy az életünk ne legyen túlontúl unalmas, no meg a matek is némi kihívást jelentsen, a főzési mátrixot a cselédszobában élő lestrapált családanya, Fobók néni zárja.

Gázóra azonban csak egy tartozik ahhoz a kecskelábú gáztűzhelyhez, amit mellesleg hatalmas jóindulattal sem lehetett fehérnek nevezni. Végül is, a kecske sem csak fehér színben létezik. Az évtizedek során kifröccsent, majd a tűzhelyre eltávolíthatatlanul ráégett zsír és olajszármazékok mennyiségével egy kisebb falusi iskola olajkályháját lehetett volna egy egész télen át működtetni.

A négy nő közötti gázfogyasztás elszámolására a szisztémát Apám alkotta, melyhez az ötévnyi műszaki egyetemi tanulmányai szolgáltatták a kellő alapokat. Íratlan szabályként, komolyabban működött, mint egy manapság használt HACCP rendszer.

Mielőtt a lakásban élők közül bárki, legyen az Manci, Ági, Mici néni, vagy Fobókné, elkezd főzni, le kell, hogy olvassa a gázóra aktuális állását. A számot – a pontos dátummal, órával és természetesen a saját nevével kitöltve – gondosan leírja az erre a célra szentesített füzetbe. Amikor valaki lezárja a gázlángot, akkor ugyanezt teszi, azaz beírja a már magasabb számot mutató gázóraállást. Jó esetben ki is számolja a különbséget, aminek lényegében semmilyen jelentősége sincsen, hiszen Apám úgyis az összes tételt kétszer át fogja ellenőrizni a hónap végén.

Nos, négy nő főzése egy konyhában eleve nem nevezhető éppenséggel idilli állapotnak, amire a köztük lévő elszámolási dokumentáció vezetése csak rátett egy jó nagy lapáttal. Mindezek mellett természetesen nem volt melegvíz a konyhában, így mindenki a fali kútnál igyekezett saját lelkiismeretét megnyugtatni, hogy az ételek elfogyasztása után a tányérok, lábasok tisztára lettek mosva. Persze sohasem lettek azok, de legalább megvolt az illúzió. A lábosok zománca feletti, évtizedek során gondosan odaégett ételmaradékok egy profi régésznek is komoly kihívást jelentettek volna, mind a kor, mind pedig az anyagfelhasználás meghatározásának tekintetében. Társbérlet, albérlet, anyós – az együttélés rémálma lehetett ez Anyámnak, aki szerette a tisztaságot, rendet és átláthatóságot. Igyekezett a maga módján alkalmazkodni, hiszen tudta, hogy van ennél sokkal rémesebb élethelyzet nem is kis számban országunk ötvenes, majd hatvanas éveiben. A WC a lakáson belül, a tény, hogy nem kell vadidegen szomszédokkal megosztani, toporogni, kopogni, ha sürgős a helyzet, nos ez már maga volt a Kánaán. A WC tisztántartásának mélyen intellektuális feladatára a család Anyámat tartotta a legalkalmasabb személynek. Nem kapott érte emléktáblát, sem apró kis dicséreteket, pusztán a jóleső érzést tudhatta magáénak, hogy talán egy-egy napig tiszta marad majd az a nyomorult fajansz.

A Fobók család élete piszok szerencsésen alakult. Szellemileg visszamaradott idősebb fiuk, Sanyika ugyanis konzekvensen a nagy Szovjet emlékműre volt csak hajlandó pisilni a Szabadság téren. Minden esetben gondosan felmászott az emlékmű legmagasabb pontjára, majd a tőle telhető legnagyobb precizitással különböző jelképeket próbált felrajzolni a kőborításra. Voltak ezek között horogkeresztek, de ötágú csillagok is, melyek a rajztechnika könnyen száradó alapanyagának köszönhetően nem voltak maradandóak az utókor számára. Sanyika vizelete bár gyorsan, egyben nyomtalanul megszáradt, a rendőrök mégsem értékelték benne az ifjú titán művészi tehetségét. Fobók néni, amikor már vagy tizedszer ment a helyi őrsre a fiáért, azzal igyekezett kimagyarázni gyermeke politikai eltévelyedését, hogy a család számára ez a nagyszerű szocialista rendszer nem biztosít megfelelő lakáshelyzetet. Egy apró cselédszobában nem lehet megfelelő oktatást, politikai erkölcsöt plántálni a felnövekvő ifjúságba. Ez rendkívül nyomós érvnek bizonyult. A Fobók család egy hónappal később már egy kétszobás lakás boldog főbérlőjévé vált, mindössze két utcával távolabb, Sanyika legnagyobb örömére pedig elég közel a szovjet emlékműhöz.

Így történt, hogy a 165 négyzetméteres Aulich utcai lakás Fobókék kiköltözését követően már csak négy lakóval büszkélkedhetett. No, de Mici néniben lehetett bízni. Nehogy már ekkora terület parlagon heverjen. Faluról költöztette fel a fia évekkel ezelőtt, így észjárása is ekként működött. Legszívesebben bevetette volna a Szabadság teret kukoricával, spenóttal, vagy legalább paradicsom palántát ültetett volna a fű helyére, ami véleménye szerint teljesen haszontalan dolog volt. Csak a nyulak tudnak jóllakni vele, az emberek nem.

Mici néni találékony volt. Ha már haszonnövény nem lehet, akkor legyen állat. Az 1902-ben épített, rangos útikönyvekben kiemelten gyönyörű szecessziós épület kőbalkonján csirkét kezdett nevelni. Volt egy kis fából készült ketrece Pipinek, a fantáziadús névvel felruházott kis baromfinak, akit – ha éppen Mici néni kiengedett – egy jó vastag, lábára kötött kötél akadályozott meg abban, hogy röptében is szemügyre vehesse Budapest egyik legelegánsabb környékét.

Pipi lett a társbérlőnk albérlője. Békében éltünk vele egészen addig, amíg egy vasárnap délelőtt nem lettünk figyelmesek a szokatlanul ínycsiklandozó illatokra a konyha felől. Pipi élete bevégeztetett, ismét négyen maradtunk, bár az ő nem éppen szokványos „baromfiudvara”, az elegáns épület kőbalkonja egy életre beírta magát a családi legendáriumba.

Piszok szerencsésnek éreztem magam, hogy zsenge gyermekkoromban, belvárosi pesti lányként egy fedél alatt éltem egy tyúkkal. Az persze egyáltalán nem biztos, hogy a tyúk szemszögéből is ilyen hatalmas élményt jelentett a különös albérlet.

További éveket kellett arra várnom, hogy Mici néni tyúkja után végre egy élettől duzzadó, sáros, büdös malacot is szemtől-szemben láthassak.  Nagymamámmal ugyanis az egyik nyár alkalmával kijutottunk a fővárosi téglarengetegből. Apám munkahelyének köszönhetően kaptunk egy vállalati beutalót Szigligetre. Déjà vu érzésem támadt. Koromból adódóan már tudtam, hogy nekem jelentett-e többet a találkozás élménye, vagy a tisztes négylábúnak. Vajon látott-e már fővárosi kislányt, aki a legnagyobb kánikulában is harisnyában rótta a falu utcáit, roppant egyszerű okból: Mami, aki betegesen hipochonder volt, aki mindenre felkészült az unokájával kapcsolatban. Szigligeten, az úttesten állt némi állati ürülék: tehéntől, lótól például.      Nagymamám úgy logikázott, hogy mi történne, ha én éppen akkor lépnék egy ilyen borzalmasan fertőző trutyiba, ha pontosan akkor a lábamon egy nyílt seb éktelenkedne? Szörnyen komoly, már-már életveszélyes betegség állna be, ám hol lehetne gyorsan tetanuszt kapni, mi lenne egy ilyen drámai esetben? Tökélyre fejlesztett indokok sorával érvelt előttem, hogy mi mindenre kell felkészülnünk. Ő magabiztosan, én viszont nagyon is duzzogva róttam a meleg, nyári napokon Szigliget gyönyörű utcáit – harisnyában.

E napi kis vidámítóval eljutottam a belvárosi, második emeleti, csodálatos szecessziós lakásból a szigligeti veszedelembe, a fertőzésveszély nemzetközi hírű gócpontjára. Az idő mindent mesésen varázslatossá tesz, még azt is, ami anélkül is az.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: