novella

Szalontai Erika: Nosztalgia

A nap éppen kelt fel a fák között, és amikor beléptünk a veleméri templom ajtaján, megvilágította a fal egyik megkopott részletét.

A fickónak, aki az ócska tragacsával lefékezett mellettünk, köldökig érő, göndör szakálla volt. – Poszeidon – súgta a barátnőm a fülembe, én meg csak nevettem rajta, mert egyáltalán nem úgy nézett ki. Dehogy – súgtam vissza – a hippi korszak hajnala. – Helló – ültünk be harsány köszönéssel a hátsó ülésre. A jól megtömött hátizsákok alig fértek el kettőnk között, meg a lábunknál. – Hová? – érdeklődött a majdnem isten, félig hátrafordulva. – Velemérig – mutattam egyenesen előre, mintha pontosan ott lenne a térképen az a hely, ahová órák óta próbáltunk eljutni.

A tragacs a maga módján megnyekkent, pöffent egyet, mintha levegőt venne, majd nyikorgott, ahogy elindult. – Szétesik? – tanakodott suttogva a barátnőm.

1994 volt, Pesten már nem láttunk ilyen csodát, csak nyugati autókat, mindenki lecserélte őket a rendszerváltás után egy jobb világ reményében. Az első autóstoppos utunk volt ez, nekieredtünk a nyár közepén, Móni meg én.

A nagyszakállú fickó meglepődött, láttam a hátán, két fiatal lány az út mellett, rövid szoknyában, napbarnítottan. Nem féltünk mi akkor senkitől és semmitől.

Két hétre terveztük, és napról napra haladtunk: megnéztük az Őrségben a fazekasokat, bejártuk a szántóföldeket és a régi, végtelenbe vesző földutakat, napoztunk a tavaknál. Szállásunk sem volt lefoglalva, aludtunk istállóban, szúrós szénán, ahol fecskék repkedtek a fejünk felett. Egy hűvös konyhában, ahol hajnalban ébresztett a háziasszony, mert fejnie kellett a teheneket, és mindenképpen látni akartuk, hogy csinálja.

– Meleg és finom – hümmögtünk, és kértünk még egy bögrével. Az ősz hajú néni a kezünkbe nyomott egy arasznyi, rozsdás kulcsot, és felmutatott a távoli dombra.

– Ott van az a templom. Ilyen korán nem jár arra senki, most menjenek! – Hát mentünk.

“Azt mondta, ez a fény temploma” – motoszkált Móni agyában valami. – Hallottál te már ilyenről? – A domb, amin elindultunk, egy idő múlva már óriási hegynek tűnt, ahogy kanyargott felfelé rajta az út. Őzek rebbentek szét az erdőben, úgy éreztük, valaki figyel. Zihálva értünk fel, aztán csak álltunk némán. A nap éppen kelt fel a fák között, és amikor beléptünk a veleméri templom ajtaján, megvilágította a fal egyik megkopott részletét.

– Ősrégi – suttogta a barátnőm, én meg csak bólogattam, aztán ültünk a padban, és néztük, ahogy vándorol a fény a falakon. A csöndről azóta is ez a hely jut eszembe.

Másnap a hosszú vándorlás után éhesek voltunk, de alkonyodott, és nem volt nyitva semmi. A helyi kocsmában összeszaladtak a népek, kerítettek valahonnan kefirt, a szomszédos boltból hoztak át Fantát és másnapos kenyeret, azt vacsoráztuk.

Aztán csak ültünk a hátsó udvaron, és néztük a férfiakat, akit tekéztek. Hatalmas fagolyó lógott egy kötélen, azt lendítgették röhögve. A bábuk helyett üres sörösüvegek álltak a krétával megrajzolt pontokon. Törtek is néha, ahogy egymásra dőltek, de akkor vigyorogva rendeltek még egy kört, és visszaállították a rendet.

Aztán hatalmas felhők jöttek, és eleredt az eső, nem is eső volt, hanem zuhatag, és nekünk nem volt szállásunk.

– Elviszem a kislányokat a Terkához – adta ki a parancsot egy marcona képű, akinek alig volt foga, és már vitt is minket a főutcán egy házig, ahol bedörömbölt, mintha otthon lenne. – Mindig van szabad szobája – mondta, és már tolt is be a kapun, aztán nekieredt futva az esőben.

– Piszkos Fred, a kapitány – sóhajtottam fel, Móni meg bólogatott, mert olyan természetes volt, hogy itt rátalálunk minden elképzelt főhősre. A ráncos arcú néni felvitt az emeletre. Sáros lábbal cuppogtunk utána a lépcsőn, de nem fogadott el semmi pénzt, csak csóválta a fejét.

– Az ázott kis verebeket meg kell szárítgatni – mosolygott, és másnap friss tejet rakott elénk az asztalra és tökös-mákos rétest, amit hajnalban sütött.

Szédültek voltunk, és megállt velünk az idő ott és akkor. Az utolsó esténken ültünk valami kertben, hangosan ciripeltek a tücskök, a házból egy dallam kúszott felénk, és hangosan énekeltük mi is a csillagok alatt.

Nagy utazás, azt mondtad hogy ez az élet,

s nem halunk meg,
Az ember soha el nem téved…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: