Volt valami különösen zavaró abban, ahogy a megsárgult gumitalp a szandál vékony pántjaival találkozott. Az ajtón belépő középkorú asszony lábáról hirtelen csúszott feljebb a szemem, széles csípőjéről vaskos karjára, majd kissé püffedt arcára. Azonnal elvesztettem az érdeklődésemet. Több mint harminc éve járok ebbe az áporodott szagú, füstös kis kávézóba, de még soha nem láttam ennyire ízléstelen szandált, pedig hosszú és különös életem során igazán nagy szakértelemre tettem szert a női lábbelik terén.
– Un espresso per favore! – szóltam morcosan a bárpult felé. – Ahogy szoktam! – mormogtam tovább magyarul, úgyis tudják mit szeretnék. Orromra toltam szemüvegem, és visszabújtam a La Repubblica lapjai mögé.
Valójában nem érdekelnek a hírek. Napok óta rosszul alszom, napközben kedvetlenül vonszolom magam az utcákon. Ma vagyok nyolcvan éves, és nem maradt senkim, akivel megünnepelhetném ezt az öreg napot.
Ebben a kávézóban, lakásomtól kétszáz méterre készítik a legfinomabb eszpresszót egész Liguriában. Ez a testes, sűrű, kesernyés illat emlékek hosszú sorát idézi fel bennem. Ahogy beszippantom a langyos párát, csukott szemhéjam mögött régi, budapesti lakásunk ebédlőjét látom, gyerekkorom meghitt, biztonságot jelentő otthonát. Az azóta eltelt hetven év csak még élesebbé tette az emlékképeket, újra és újra magam előtt látom az emeleti polgárlakás tág étkezőjét, a hatalmas tölgyfa asztalt, a vasárnapi ebédek nélkülözhetetlen kellékeit. Filmszerűen követik egymást a jelenetek, mint lyukacsos szélű diakockák, úgy peregnek előttem, mindig ugyanabban a sorrendben, megváltoztathatatlanul. Nagyanyám ruhájának levendula illata, nagyapám pipadohányának édeskés zamata, a cserzett bőrszag apám kezén, és anyám semmihez sem fogható, rózsaharmatú bőre, kezének érintése egész életemben elkísértek.
Hogy miért vált kedvelt időtöltésemmé, s maradt meg felnőtt koromban is a szandálok és cipők már-már mániákus megfigyelése? A válaszom viszonylag egyszerű, vagyis mégsem egészen az. A cipők és tulajdonosaik közötti kapcsolat keresésére még apám tanított. Anyámat nem sokkal tizedik születésnapomat követően veszítettük el: a háború alatti nélkülözés, a gyógyszerhiány megviselte amúgy is gyenge tüdejét. 1946 őszén a tüdőbaj vitte el. Magunkra maradtunk apámmal, akinek rajtam kívül egyetlen öröme családi örökségünk, a belvárosi cipőüzlet volt. Sokat jártam vele oda, iskola után ott készítettem leckét, s közben csendben figyeltem, ahogy dolgozott, naponta portalanította a polcokon sorakozó fekete és barna bőrcipőket, melyek finom bőrszaggal töltötték meg a napfényes kis teret.
– Nézd csak meg, fiam! A cipő olyan, amilyen a gazdája! Figyeld az emberek lábát! Sokat elárul róluk, mit viselnek – mondta apám gyakran, mikor kettesben maradtunk az üzletben.
Hosszú éveken keresztül gyakoroltuk a megfigyelés efféle furcsa módját, egy idő után különös, titkos játékunkká vált a dolog.
– Ne bolondítsd azt a gyereket, Imre! – dorgálta apámat nagyanyám a vasárnap délutáni séták alatt, mikor azon versenyeztünk, vajon hátulról nézve meg tudjuk-e ítélni, ki lehet a cipő viselője, milyen nemzetiségű, melyik városból, vidékről érkezett, hol és hogyan élhet. Egész történeteket szőttünk egy-egy cipő köré. Ezek után nem csoda, hogy egész életemben hódoltam bolondos hóbortomnak. De igazi oka valójában mégsem ez.
Zaklatott éjszakáimat mostanában rég elnyomott emlékfoszlányok szaggatják darabokra. Félálomban gyakran látom magam előtt Budapest utcáit, ahol először lettem szerelmes, s ahol egy éjszaka örökre otthagytam szeretni tudásom képességét. Bár nem akartam, mégis elhagytam az egyetlen nőt, akit igazán szerettem, hűtlenségemet stigmaként viselem magamon azóta, s egész életemben arra vártam, hogy egyszer belép az ajtón, és mindent ott folytatunk, ahol abbahagytunk.
Annának hívták. Az ötvenhatos forradalom kirobbanása előtt, húszévesen ismerkedtünk meg az egyetemen. Emlékszem, az egyik előadás előtt a folyosón láttam meg, apró léptekkel tipegett előttem, fekete, pántos bőrcipőt viselt, izmos vádlija minden lépésnél feszesen emelkedett, miközben finoman meglibbent fodros vászonszoknyája. Dereka karcsú volt, háta egyenes, felkontyolt fekete hajából rakoncátlanul hullott vállára néhány kósza tincs. Soha nem láttam nála szebb nőt azóta sem. Olyan elsöprő vágyat éreztem iránta, hogy tétovázás nélkül megszólítottam a nagyelőadó előtt, és még aznap randevúra hívtam. Anna táncosnak készült, gyerekkora óta balettozott, a nagyanyja nevelte, szülei meghaltak a háborúban. Hosszú estéket beszélgettünk végig, sétáltunk a Duna-parton, s közben folyton piruettezett, olyan volt a holdfényben, mint egy tündér. Volt egy kis kávézó a rakparton, terebélyes ablakai a Dunára néztek. Az volt a kedvenc helyünk. Péntekenként az egyetemi előadások után ott találkoztunk.
Élesen emlékszem a forradalom előtti augusztusi napra, péntek volt. Ott ültem a kávézóban, izgatottan vártam, hogy megérkezzen. Fél órával korábban foglaltam az asztalt, süteményt és kávét rendeltem, és titokban pezsgőt. És akkor belépett a kávézó ajtaján, festeni sem lehetett volna tökéletesebbet nála. Akkor kértem meg a kezét. Igent mondott. Az az emlék él bennem azóta is, újra és újra csak azt a lányt keresem minden kávéház minden belépő asszonyában.
Úgy terveztük, a szemeszter végén összeházasodunk. Aztán hirtelen minden megváltozott körülöttünk. Ötvenhat októbere volt, a város fortyogott az indulatoktól. A diákok eltökélten szervezkedtek az egyetemen.
– Oda kell mennünk! Nem tudok tétlenül otthon ülni és nézni, míg mások az életüket kockáztatják értünk! – suttogta Anna a kávéházban felém.
– Anna, ne légy őrült! Óvatosnak kell lennünk! Apám is megmondta, ez nem játék!
– Ha akarsz maradj, én nem bírom tovább – felpattant, piros barettje alatt lobogott élénk fekete haja és már viharzott is ki a kávéházból.
– Anna, várj! – rohantam utána – Tudod, hogy veled megyek! Nem hagyom, hogy bajod essen! – magamhoz szorítottam, a mellkasomon éreztem szíve heves lüktetését.
Huszonharmadikán délben mi is beálltunk a tüntetők közé, röpcédulákat osztottunk, egész éjjel az utcán voltunk. Huszonötödikén hajnalban hazamentünk tiszta ruháért és élelemért, hogy aztán újra visszamehessünk. Apám könyörgött, hogy csomagoljak, és azonnal induljunk Ausztria felé.
– Meg vagytok őrülve? Mit csináltok? Nem képzelitek, hogy hagyni fogják! Hogy csak úgy simán kivonulnak innen, és minden elmúlik büntetlenül?! Menjünk fiam, amíg nem késő!
– Nem hagyhatom itt Annát! Hogy képzeled?
– Hát hozd magaddal őt is! Menj, siess érte! Valahogy megoldjuk, de csak a legfontosabbakat hozza magával, mondd meg! Siess, fiam, siessetek!
A Kossuth téren találkoztunk újra, könyörögtem, hogy menjünk apámmal mihamarabb, de Anna hajthatatlan volt. Aztán délelőtt tizenegy óra körül eldördült az első lövés. A tetőről érkezett, majd sorban követte a többi is. Kézenfogva menekültünk a becsapódó bombák szilánkjai elől. Semmit sem értettünk, minden zavaros volt és kusza. A szürke ködtől és a szétcsapódó szilánkoktól semmit sem láttunk. Zúgott a fülem, szédültem, a szememet könnygáz füstje marta. Aztán hirtelen kicsúszott a kezemből Anna keze.
– Anna! Gyere a kávéházba! Ott várlak! – üvöltöttem felé a robbanások nem csituló sora között. Anna az utca másik oldaláról intett, hogy jó, majd a következő percben eltűnt a szemem elől, magával sodorta a tömeg, csak egy távolodó piros sapkát láttam elmosódni a háztömbök között. Én a másik irányba menekültem, keskeny sikátoros utcába értem, mindent füst és törmelék borított. Aztán egy robbanás rázta meg a közeli házakat, elvesztettem az eszméletemet. Az utolsó, amire emlékszem, hogy valaki a karomat ráncigálja egy kapualj felé húz és a nevemet kérdezi.
– András. Bodor András… – válaszoltam portól fuldokolva. Aztán semmi. Filmszakadás.
Mire magamhoz tértem, apám oldalkocsis motorjában rázkódtunk az osztrák zöldhatár felé. A fejem lüktetett, az oldalkocsi döccenésére sajgott minden porcikám, a fülem zúgott, szemem portól és a füsttől égett.
– Hol van Anna? Apa, hol van Anna?! – kiabáltam apám felé egyre hangosabban.
– Bocsáss meg fiam! Sajnálom! Nem volt idő gondolkodni, ugye érted?! – megállás nélkül húzta a gázt egyenesen a határ felé.
Abban a pillanatban gyűlöltem apámat. Gyűlöltem őt és az egész világot. Csak Annára tudtam gondolni. Lehorzsolt arcomat könnyek marták. Minden zavaros volt, és fogalmam sem volt, mihez kezdek majd nélküle. Mihez kezdünk majd egyáltalán? Néma csöndben zokogtam, majd meghasadt a szívem. Félálmomban Annát láttam magam előtt, ahogy hiába vár rám a kávéházban. Lázálmok gyötörtek útközben, arra riadtam, hogy Anna meghalt és ott fekszik a piros kis sapkájában, fekete cipőjében a felrobbant házfalak között, és hiába is keresném, hiába mennék vissza, már nincs sehol. Legalább üzenni tudtam volna neki!
Néhány magyar családdal együtt Bécsből mi is Olaszországba jöttünk. Nem faggattam többé apámat a történtekről. Új életet kezdtünk. A Szabad Európa híreiből tudtuk, hogy otthon kegyetlen megtorlások követték az új kormány és a rögtönítélő bíróság felállítását. Haza nem mehettünk, vártuk, hogy újra hallhassunk az otthoniakról. Sokáig élt bennem a remény, hogy Anna él és egyszer újra látom őt. Hosszú éveken keresztül próbáltam eljuttatni hozzá szánalmas bocsánatkérő leveleimet, választ sohasem kaptam. Talán így volt jó. Anna emléke lassan elhalványult bennem, de iránta érzett mély szerelmem sosem múlt el.
A legfájóbb, hogy ma sem tudom, mi történt Annával. Ha életben maradt, azt hiszem, egyszerűen kitörölt az emlékezetéből, mint a leghazugabb, leghűtlenebb embert a világon. Sosem volt bátorságom szembenézni az igazsággal. És már nem is lesz.
Ahogy itt ülök, a kopott kávézó sarkában, édeskés dohányt pöfékelek apámtól örökölt pipámból, ma is a kávézó ajtaját lesem: egy csatos szandált keresek, formás, táncos lábakkal.
(A novella másodközlés)