novella

Tóth-Hencz Edit: Használtautóponthu

Egy lakótelep parkolójában vártunk, a tízemeletes házak látványa összenyomott, a légzésem nehezedett, miközben azt pörgettem a fejemben, hogy Lajos miként fog megtalálni. Vártam, mert nem láttam értelmét a menekülésnek

Az ekrü szóval kápráztattam el a felnőtteket kislánykoromban, sokan nem ismerték. Emlékszem, a nővéremmel mentem el menyasszonyi ruhát választani, ő vigyázott rám, mert anya nem ért haza a munkából. Gyakran maradt túlórára, hogy egy kis többhöz jussunk. Apám a válás után nem keresett minket, nem is bántam. Anyám tekintetébe visszaköltözött az élet, amióta eljöttünk tőle, azóta tud nyáron úgy munkába járni, hogy ujjatlan blúzt is mer viselni. Mikor a kölcsönzőben az eladó nem figyelt, végigsimítottam az anyagokon a kezemet, hófehér bőröm volt, jólesett a sok anyag selymes tapintása, a csipke érdessége a szatén után. A púderillat betöltötte a szalont, és kizárva mindent magam körül, belevesztem a próbababára simuló ekrü uszályos ruha csodálásába. A nővérem nem az ekrü színű ruhát választotta, hanem egy tört fehéret, végtelenül egyszerű szabásút.

A méretre készített, hatalmas, fehér gardróbszekrényemben, mint kertben felejtett, lehullott gyümölcs aszalódik a fehér mennyasszonyi ruhám, műanyagzsákban, hogy ne porosodjon, ne lélegezzen.

– Ekrü, az nem is szín – nevetett ki Lajos, mikor az esküvői dekorációk miatt kiderült a ruhám színe. – Ha nem fehér, be se gyere a templomba! – zárult le a beszélgetés kettőnk között.

Persze, akkor még jobb ötletnek tűnt a vele való házasság, mint a gyerekkori álmom megélése.

A történetem nem így kezdődött. Utamat kereső diáklány voltam, túl a húszon, mikor éreztem, hogy több van köztünk, mint tanár-diák viszony. Belevesztem a képeibe, egészen magával ragadott az ecsetkezelése, a pigmentek a vásznon, elvarázsolt a tehetségével és a számomra nyújtott lehetőségekkel. Ő volt a királyfi és én a békakirálylány, ott totyogtam mellette a nyálkás bőrömmel, csókra várva, aranykoronával a fejemen. Nem számított az a 16 év, cserébe a biztonságért, amit kaptam. Aztán én lettem a béka, akit bedobtak az üstbe. Lassan melegedett a víz, és észre sem vettem, hogy szép lassan a vízzel együtt én is átmelegszem, és már nincs erőm kiugrani az üstből, jön a lassú halál, félrecsúszott koronával, melyről a gyöngyök, mint a gyerekkori álmaim, szertegurultak.

A Valentin-napra adott fehér XC90-es Volvóval újra a szerelmét próbálta bizonygatni. A mellkasom szorított, ahogy a vezetőfülke ajtaját kinyitotta, lebegtetve ujján a slusszkulcsot. Nem tudtam, mi az ára, mit kell fizetnem ezért a nyomasztó meglepetésért. A próbaúton megértettem, még fél tank benzin sem volt benne, egy autó, amivel nem mehetek sehova, ahogy eddig sem tehettem. Ez csak egy hosszabb póráz. Lajos mindig mindent csak értem tesz, hiszen én nem teszek magamért semmit. Kezdetben még lelkesen dolgoztam neki, vagy inkább érte. Kiállításokat szerveztem, külföldre is, rövid időn belül sikerült elérnem, hogy a nagyon keresett alkotók közékerüljön. A világ kinyílt. Legalábbis számára.

Erika, a fodrászom lett a legjobb barátnőm, a szalon volt az egyetlen hely, ahova elmehettem felügyelet nélkül. Mivel gyakran fogadtunk vendégeket, Lajos különös gourmet fogásokra vadászott. A közeli szupermarketben vásárolt, ő választotta a fodrászüzletet is. A Fehér Liliom fodrászat és kozmetikában Erika havonta festette a hajamat szőkére, mert Lajos szerint csak az állt nekem jól. Egyszer titokban megpróbáltam mást; a hajfesték a parkolóban hevert, kieshetett a bevásárlókocsiból. Pillanatok alatt a táskámba dugtam, hevesen vert a szívem, az arcomon a mosoly rezdüléstelen maradt, a fejemben pedig boldogan üvöltöttem, hogy megcsinálom, befestem a parkoló betonján talált fekete festékkel a hajamat. Türelmetlen voltam, annyira az értelmetlen cél lebegett a szemem előtt, hogy még aznap túl akartam esni rajta. Persze lebuktam, ami Lajos szavait igazolta, suttogva vicsorította az arcomba, hogy higgyem el, a szőke az én színem, sosem hazudna nekem. A fejem épp csak hátrabicsaklott, mikor nyomatékosította a mondandóját azzal, hogy a hajamba markolt. Hátra volt még a fehér csempék takarítása, miután a fürdőszobába lépve rajtakapott a lázadáson, a kezemből kivert tállal együtt csapódtam neki a falnak.  A vállam koppant a króm törölközőszárítón, de csak arra tudtam gondolni, hogy legyen időm lesúrolni a festéket, mielőtt rászárad.

Erikával nem beszéltünk rólam, de hittem, érzi, hogy valamiért más vagyok. Találtam egy helyet, ami a világot jelentette nekem. Lajos sejtett ebből valamit, mindig szóvá tette, hogy előbb megyek hajat festetni, mint vele a Karib-tengerre. Próbáltam visszafogni a nonverbális jeleket, mert még a végén új fodrászatot keres, bár ekkor már mindegy volt az is, hogy helyettem posztol a Facebookon. Amikor a kamerákat felszereltette a lakásban, az már nem rázott meg. Miután túlléptem azon, hogy pénz nélkül telnek a napjaim, könnyebben fogadtam a folyamatos változásokat. A nyári melegben, ha ettem volna egy fagyit, arra is tőle kellett pénzt kérnem. Teljesen a férjemtől függtem. Ő volt a munkaadóm, a fizetésem a közös családi számlánkra érkezett, amit nem láttam soha. Nem értette, hogy minek nekem pénz, hiszen mindent megkapok, amit csak kigondolok, meg ugye azt is, amit nem, mint a fehér Volvót.

Egy nap úszni készültem, megbeszéltük, hogy utánam jön, csak még beugrik a boltba elintézni valami papírt. Beültem a majdnem félig tankolt fehér Volvómba, csak épp nem kanyarodtam be az uszoda parkolójába. Az előző esti harapás nyomát a hasamon egyberészes fürdőruhával takartam el. Végül is legyőzött, a fehér párnahuzatba fúrtam az arcom, amíg végzett. A fodrászüzlethez vitt az utam, Erika éppen zárt. Ránézett a szétkent szempillafestékes arcomra, beült mellém és elindultunk hozzá. Mikor a mobilom kijelzőjén megláttam Lajos nevét, azonnal felvettem, nem tudva, mit fogok mondani, hiszen abban sem voltam biztos, hogy mi történik éppen.

– Állj meg ott, ahol vagy, már a nyomodban vagyok! – ennyit üvöltött a telefonba.

Erika bólintott, és megszorította a kezemet. Egy lakótelep parkolójában vártunk, a tízemeletes házak látványa összenyomott, a légzésem nehezedett, miközben azt pörgettem a fejemben, hogy Lajos miként fog megtalálni. Vártam, mert nem láttam értelmét a menekülésnek. Megismertem a piros Mustangjának a forró betonon csikorduló kerekeit, hirtelen fékezett a fehér Volvo mögött, kipattant, és megdöbbent Erika láttán, aki úgy állt mellettem, mint a riói Jézus szobor. Védve éreztem magam az árnyékában.

– Mégis mi a büdös francot képzelsz? Szerinted kapnál egy ilyen szuper autót, ha nem lenne benne nyomkövető? Amint elhagytad a kijelölt zónát, már jelzett is. Hova indultál mégis? És mit keresel ezzel a nővel?

– Elhagylak, most. Itt a hülye autód kulcsa – azzal felé dobtam, hangomat feszítette a félelemtől felszakadni készülő sírás.

Lajos körbenézett, észlelte a babakocsit toló anyukákat, hallotta az orvosi rendelő előtt várakozó nyugdíjasok panaszos beszélgetését, a parkoló melletti játszótéren egy kislány sírt, miután leesett a hintáról. Nem mozdult, nem kiabált. Erikával gyors tempóban a közeli taxiállomáshoz sétáltunk, Lajos földbe gyökerezett lábbal nézte a távozásunkat. Mikor hátranéztem, hogy követ-e, felém köpött, de már több méter választott el minket.

A vanília illattal túlfrissített taxiban némán ültünk a hátsó üléseken, Erika szorította a kezemet. Segített kikászálódni, majd bekísért a kapun. A kertes ház fémkapujának nyikorgásakor a szabadság hangja csendült a szívemben. A házba lépve pedig már csak zokogni tudtam, a szempillaspirálom már pandamacimaszkot képzett az arcomon, köszönöm, csak ezt tudtam szuszogni.

– Láttalak, mindig is láttalak – ennyit mondott Erika, és felhúzta a hasán a pólót. Az oldalán egy heg jelezte a kés helyét, amit a volt férje ejtett rajta egy vita hevében. Elsózta a húslevest. Ez volt a bűne.

Átöleltük egymást, tudtuk, hogy a következő döntés nehéz lesz, a hogyan tovább. Barátnőm elővette a mobilját, majd visszajátszott egy hangfelvételt. Rögzítette Lajos kiabálását a parkolóban.

– Videózni nem mertem, de gondoltam, bármit mond, a segítségedre lehet. És mondott is, a nyomkövető…

Csak remélhettem, hogy Lajos pár percnyi hangja egy mobilon eléggé fontos lesz számára ahhoz, hogy elengedjen, hiszen városszerte nagy megbecsülésnek örvend. Én voltam a gyémánt, amit a tenyerén hordozva a világnak mutatott. Erikán kívül senki nem láthatta, hogy milyen életet élek, viszont Lajos feleségeként sok irigyem akadt. Ez a nap most rólam szólt, kikapcsolt telefonnal átadtuk magunkat a szabadság fura és még bizonytalan érzésének, közben mégis anyám karjára gondoltam.

Másnap korán ébredtem, az este átbeszélt tervek szerint találkozóra invitáltam a férjemet a város legforgalmasabb pontjára. A pláza bejáratánál hömpölygő tömeg biztonságot nyújtott. Jól ismertem a terepet, számtalanszor kellett vásárolni mennem Lajossal, hogy mindig  alkalomhoz illő ruházatban jelenhessek meg mellette. Sosem értettem, miért ragaszkodik a jelenlétemhez, hiszen pontosan tudta a méretemet, mindig ő választotta a ruhát, és persze ő is fizette. A legtöbbször szó nélkül kopogtam mellette a fényes járólapokon, a már minden fényképről jól ismert mosolyommal. A találkozón történtek a vártak szerint alakultak, óriási fehér rózsacsokorral várt, bocsánatot kért, biztosított róla, hogy mindent megkapok. A fehér csokrot a kezemben tartva, száguldó meteorként villantak fel az elmúlt évek emlékei – fehér menyasszonyi ruha, a fehér, anyakönyvvezetőnél aláírt papír, a fürdőszoba csempéje, az arcomba fulladó párnahuzat, a rabságom fehér Volvója.

Ez erőt adott; határozott hangnemben tudattam vele, hogy a legkisebb agresszióra is rendőrt hívok, biztosítottam róla, hogy Erika ez ügyben már intézkedett, csupán a válás részleteit szeretném tisztázni.

– Csak válni szeretnék, ennyi – vágtam határozottan Lajos szavába. – Ha nem egyezel bele, szólok a rendőrségnek, elmondok nekik mindent, beleértve a nyomkövetős hangfelvételt is. Annyi a hírnevednek. A válásról találj ki bármit, mondd, hogy hűtlen voltam, vagy amit akarsz. A pénzed sem kell, csupán az elmúlt tíz évre járó fizetésem, amiért megdolgoztam, de sose láttam belőle egy fillért sem. A fehér Volvót is tartsd meg.

Még nehéz hetek álltak előttem, de Erika nem hagyott magamra. Eljutottak hozzám a pletykák, miszerint megcsaltam a férjemet, milyen egy romlott nő vagyok, aki nem becsüli meg a szerencséjét. Erkölcstelenségem híre felszabadított, elképzeltem, milyen lett volna valóban romlott nőnek lenni.

Ritkán mozdultam ki az Erika nyújtotta biztonságból. Féltem mindentől, ha megszólalt a csengő, nem lehettem benne biztos, hogy nem a férjem jött értem.

A válás csendben zajlott. A legfélelmetesebb, a csendje volt. A bíróságra ekrü színű ruhát vettem fel, ez volt a boldogságom útja. Inkább egyedül, mint tovább Lajossal, másban nem voltam biztos. Nem mondhatom, hogy rosszul jártam a végén, megkaptam a ledolgozott munkám árát és persze a fehér Volvót is, amit első dolgom volt eladni. Tudtam, hogy Lajos ezzel a gesztussal üzente, hogy még egy esélyt ad, továbbra is megkapok mindent, csak maradjak eljátszani azt, hogy együtt élünk.

A bíróságról már egy erős nő lépett ki, tervek nélkül, mégis évek óta dédelgetett álmokkal. Kevés bőröndöm volt, amivel nekivághattam az ismeretlennek. Már csak egy autó hiányzott az induláshoz, így hazaérve csak színre szűrtem a használtautó.hu-n, beírtam, hogy ekrü.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: