novella

Laczik-Pintér Edit: Nehézlégzés

Most veszem csak észre, hogy a doki kifestette a várótermet, hófehér minden, még a székek is. Talán egy éve jártam itt utoljára. A képeket is lecserélte.

A fiamnak túl gyorsan ver a szíve. A pulzusa pár napja az egekbe szökött. Szerinte csak a vizsgaidőszak miatt van, a büntetőjog igencsak megizzasztja. Időnként légszomj tör rá, mintha valaki ráülne a mellkasára, és kiszorítaná belőle a szuszt. Téblábol a lakásban, azt mondja, nagyon félelmetes az egész, megijeszti. Még sosem láttam ilyennek. Mindig könnyen vette az akadályokat otthon is és itt is, pedig szinte gyerek volt még, amikor ebbe, a számára idegen országba költöztünk. Egyszerűen kitűzte a céljait, aztán megcsinálta őket, csakúgy simán, görcs nélkül.

Ülök az orvosi rendelőben, a fiam vizsgálati eredményeire várok. Neki órája van, igaz csak online, de ott kell lennie, Herr Gruber kamerán keresztül ellenőrzi a jelenlétet, néha szúrópróbaszerűen kérdez az anyagból. Herr Gruber sötétkék zakót, fehér inget és bordó nyakkendőt visel. A szemüvege szögletes, fekete keretes, az akcentusa jellegzetesen sváb. Ennyit láttam ma reggel egy emberből, talán többet is, mint amennyi érdekelt. Régebben szinte szívtam magamba az ismeretlenek varázsát, ma már inkább az ismerősökét keresem.

Amikor kicsi volt a fiam, folyton felpakolva mentünk az orvoshoz. Vittem könyvet, lego figurákat, füzetet meg filctollat, de leginkább csak mesét olvastam neki a váróban. Imádta a meséket, a legtöbbet kívülről fújta, képes volt rám szólni, ha csak egy mondatot is kihagytam a szövegből. Az orra folyton szörcsögött, sokat köhögött a légcsőhurut miatt. Nyolcéves korában volt az utolsó kruppos rohama, olyan erős, amilyen előtte sohasem. A szája belilult, hörgött, nem kapott rendesen levegőt. Hiába vittük ki az erkélyre a hideg, decemberi éjszakában, nem segített. Zokogtam, a tehetetlenség gúzsba kötött. Mennyire gyűlölöm ezt az érzést, hányszor tolakodott már be az életembe, némán, alattomosan, hogy aztán a képembe röhögjön. A férjem azonnal hívta a mentőket, azt mondták, tartsuk a gyerek arcát a fagyasztó párájába, amíg meg nem érkeznek. A fiam tüdeje hangosan sípolt, de lassan megtelt oxigénnel, és lélegezni kezdett. Mire a mentők kiértek, egyenletesen szedte a levegőt. Pár nap megfigyelésre mégis bevitték a kórházba. Azt az éjszakát a kórház várótermében, a padon fekve töltöttem. Soha többet nem újult ki a kruppja. Most mégis olyan, mintha visszatért volna, és ő megijedt, ahogy én is.

A kapcsolatom a fulladással egészen kiskoromig nyúlik vissza, mégsem félek tőle, talán mert a testem már jól ismeri. Másfél évesen majdnem elvitt a krupp. Hörögtem én is, mint a fiam, a szám belilult. Apám takaróba csavart, papucsban futottak anyámmal együtt az orvoshoz. Fogalmuk sem volt, mi lehet velem, a rémület üldözte végig őket a havas városon. Mire odaértek a rendelőbe, már semmi bajom nem volt, a hideg levegő helyrehozott. Aztán kilencéves koromban beszorultam a medence ülőpadja alá a városi strandon, de kiszabadítottak. Később, tizenévesen majdnem belefulladtam a Balatonba, pedig akkor már tudtam úszni. Ezután hetekig nem mentem víz közelébe.

Most veszem csak észre, hogy a doki kifestette a várótermet, hófehér minden, még a székek is. Talán egy éve jártam itt utoljára. A képeket is lecserélte. Régen mindenféle színes, absztrakt festmény lógott a váróban. Emlékszem, az egyiken piros és fekete vonalak gabalyodtak egymásba, mint friss szerelmesek teste az első ölelésben. A pirosat elneveztem nőnek, a feketét férfinak. A nőt tiszta szívűnek láttam, a férfit erősnek. A nő gyengéden körbeölelte a férfit, ő meg szorosan magához húzta a nőt, egy akart lenni vele, piros nélkül, feketén. Egy ponton a színek egymásba folytak, árnyalatuk barnára váltott, míg a piros egyszer csak kikopott belőle, és fekete maradt örökre. Egy szerelem véget ért, gondoltam.

Körbenézek. Az absztrakt képek helyett fekete-fehér fotók kerültek fel a falra. Az ablak nyitva, az utcáról beszűrődik a város nyugtalan zaja. A közelben egy teherautó fékez, kerekei csikorogva préselődnek az aszfalthoz, koccanás, újabb fékezés, aztán minden megy tovább. Egy pillanatig várom a szitkozódást odalentről, de hamar rájövök, nem otthon vagyok.

Pedig jó lenne. Nem tudok itt megszokni. Sosem. Olyan ez, mint a nehézlégzés, rád telepszik, és nem ereszt. A váróban csupa idős ember ül, fegyelmezettek, jól öltözöttek. A járvány óta nincsenek újságok az asztalon, mindenki hoz magával otthonról. Az ablakon besüt a nap, a sugarak ide-oda cikáznak a padló fényes deszkalapjain. Pittyeg a telefonom, a fiam kérdezi, mi a helyzet a leleteivel. Türelmetlen, mindig is az volt, már a születésénél is rohant, majdnem három héttel hamarabb érkezett a kelleténél. Visszaírok.

Tetszik ez a kép a falon, furcsa, felszabadító érzés, ha ránézek. Kezd melegem lenni, ez normális, nyugtatom magam, hisz június van. Emlékszem, amikor kiköltöztünk Németországba, jóval hűvösebb volt itt a nyár, mint otthon. Folyton hazavágytam a melegbe, az ismerős közegbe, a kénes víz illatú szülővárosomba, ahol mindennek tudtam a helyét, magamnak is.

Ez a kép a falon maga a szabadság, olyan, mint egy mély levegővétel. Négyen utaznak egy autóban, illetve valaki vezet, de őt nem látom. Az autó sejtelmes, olyan mint egy látomás, csupa fény és árnyék. Egy szőke copfos lány hajol ki az ablakán, a kezét széttárja, mintha be akarná fogni a szelet. A fejét oldalra fordítja, mosolyog. A kocsi tetején két lány és egy fiú ül, egymáshoz simulnak, boldogok. Az egyik lány odahajol a fiúhoz, a derekába kapaszkodik, a fiú hunyorog, kezét a szeme elé húzza, a kamerába nevet. A kép háttere furcsa, inkább bizarr számomra. Talán felhők lehetnek, de én akárhányszor ránézek, egy mellkast látok, pontosabban egy mellkas röntgenfelvételét. A napszemüveges lány válla fölött indul a bordacsont, a bordák pedig ebből ágaznak szét mindkét irányba. Tudom, ennek nincs értelme, mégis, semmi kivetnivalót nem találok ebben a szürreális képben. Sőt, ha jobban belegondolok, az autó, a fiatalok mind a „mellkas” bal oldalán helyezkednek el, ott ahol a szív dobog. Egy asztrológus haverom szerint a születési képletemben mindenek fölött áll a szabadságvágyam, nem tűröm a kötöttséget, megfulladok tőle, nemhiába születtem Mérlegnek, levegős jegyben. Talán az életem is csak egy hosszú, mély levegővétel, lassan, óvatosan engedem ki a tüdőmből, akkor is, ha fáj az elengedés.

Az orvos behív a szobájába, megkapom a leleteket. Nincs semmi komoly, mondja, a fiam szíve rendben van. Szerinte csak pánik, mindenesetre felír egy gyógyszert, amit szedjen néhány napig, ez le fogja húzni a pulzusát. Jövő héten kontroll. Ha újra légszomja lenne, akkor csinálja azt a légzőgyakorlatot, amit tegnap mutatott neki. Megkönnyebbülök. Gyorsan pötyögök pár sort a fiamnak, csakhogy megnyugodjon, kintről majd úgyis felhívom. Mielőtt elmennék, még visszalépek a váróba, lefényképezem a fotót. Többet akarok tudni róla. Hazafelé veszem az irányt, mégis a tónál kötök ki. Leülök egy padra, és rákeresek a képre, „Gerhard Richter: Motorboot, 1965” olvasom. Most már tudom, hogy valójában mi van a fotón, a szemem mégis ugyanazt látja, mint eddig. Veszek egy mély levegőt, bent tartom, amíg csak bírom. A mellkasom szorít, a vállam feszül, szédülök, de nem félek, csak játszom, mert megtehetem. Lassan fújom ki a levegőt, mert így akarom. Mert szabad vagyok.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: